|
Pilot
2008.09.27. 19:38
1x01. Pilot
Három…kettő…egy, felvétel, indul!
Ebben az időpontban minden tinédzser, legalábbis minden épeszű, beleveti magát az éjszaka forgatagába. Vegyük például a srácokat: vannak olyanok, akik éppen most nyomják le a torkukon a vodka adagokat egy full extrás diszkóban, hogy megalapozzák a kellő buli hangulatot. Vagy egy csajjal randizgatnak valami puccos étteremben, spéci kaja kíséretében. Sőt a gyorstüzérek már az ágyban nyalják-falják egymást. Jobb esetben. Oké, ez mind szép és jó, de akkor mi a csavar benne? Nem vágjátok, ugye? Megmondom: Sidney Tyler. Aki ugyanúgy tizenhat éves tinédzser, természetesen fiú, és jobban szereti, ha Sid-nek hívják. De a felsorolt vasárnap esti elfoglaltságok közül egyikhez sincs szerencséje. Sidney Tyler én vagyok. És annak, hogy jelenleg a szobámban tespedek az ágyamon, és bámulom a nagyon szexi plafont, borzadály nevem adója, az anyám a felelős. Vagyis nem maga a név a szörnyű, hanem a használata. Most őszintén: meghalljátok azt a nevet, hogy Sidney, ki jut eszetekbe? A Bombázó Bikák ultra menő focistája, vagy az ugribugri pompon lányka, akinek mindig kivillan a tangája? Na, látjátok. Csaj nevet adni egy FIÚnak! Ilyen is csak Anyának juthat eszébe, akinek bizonyára az agyára ment a sok epres turmix-amit előszeretettel vedelt a terhesség időszakában -, mikor a nevemet választotta. De Ő még mindig azon a véleményen van, hogy a világ legeslegtutibb nevét adta másodszülött fiacskájának. És igazat adnék neki, ha lenne két mellem. De nincs, mert a fő alkotó elemem nem az ösztrogén, hanem tesztoszteron, így sima mellkas jutott nekem, és valami a nadrágomba. Tehát az anyám ciki, ez tény. Sziklaszilárd meggyőződése, ha csak egy kicsit is engedékenyebb lenne, és hagyna nem is tudom, mondjuk élni egy kicsit egy-két „Ereszd- e l- a -hajadat” estén, akkor rögtön elindulok a züllés lejtőjén. Hát, ha a züllésén nem is, de az antiszocalizálódás buckáin biztosan. Nuku buli, csaj meg aztán pláne. És különben is anya erőltetett laza stílusa, amikor csak úgy két fogás között megemlíti, hogy használjunk kotont, mert a végén váratlan vendégünk lesz, tuti elüldözné.
Depressziós filózásomat, a csődtömeg életemről kegyetlenül szétzúzta a szobám ajtajának kicsapódása. Zach sötétszőke torzonborz üstöke tűnt fel. Zach, a bátyám. A szüleim gyereke. Én meg a szüleim gyerekének a gyengébb kiadása vagyok, hogy pontos legyek.
- Hé, öcskös, dobjál meg egy inggel! Lehetőleg a sötétszürkével!
Mi vagyok én? Jótékonysági intézmény? Az már alapból szemétség, hogy folyton a tesóm kinőtt cuccait kapom meg- ugyebár én nem vagyok se csapatkapitány a rögbi csapatban, se osztály első, még csak egy nyamvadt matek versenyt se nyertem meg, miért érdemelnék új ruhákat? Egy olyan jelentéktelen emberkének, amilyen én vagyok, jók a levetett darabok is.-, de hogy, még vissza is kérje?!
Elővettem a lehető leghűvösebb arckifejezésemet, és némi gúnyt keverve a hangomba, így szóltam:
- Zach, van két szép szemed, igaz?
A bátyám értetlenül ingatta a fejét.
- Persze.
- Akkor bizonyára tudsz olvasni. Az ajtón, pedig egy szuper fehér papíron nagy fekete betűkkel fel van tűntetve: TESSÉK KOPOGNI! És ez rád is vonatkozik, tesó!- forgattam a szemeim.
- Csigavér, öcsi! Én nem Anya vagyok, nem foglak megostorozni a kielégült Play Boy perceid miatt.- kacsintott Zach, majd felhúzta a szemöldökét egy mindentudó mosoly kíséretében.
- Ne magadból indulj ki!- horkantam fel, és megpróbáltam utánozni a macsós arckifejezést, és inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Jó, nyelj dugót, és elő az ingemmel! Nem érek rá vitatkozni veled!- Zach céltudatosan megindult a szekrényem felé, egy lendületes mozdulattal feltárta az ajtót, majd nekiesett a ruhatáram felforgatásának.-, ne vágj már ilyen képet, úgy nézel ki, mint Eddie unokaöcsénk, inkább segíts keresni!
Eddie unokaöcsénk autista. Jó tudni, milyen rejtett tehetségek rejlenek bennem. Megszólalásig hasonlítok egy fogyatékosra.
- Szállj le rólam! És ne rámold ki a cuccaimat! Hallod!- pattantam fel, és erélyesen eltaszítottam Zachet a szekrényem közeléből. Vágom én, csaj van a dologban, de el a kezekkel a magántulajdonomtól! Egyébként is épp eleget hordta őket!
- Ne kötözködj velem, te kis taknyos!- sziszegte Zach.- Judy az ingekre bukik, és ha az kell neki, akkor megszerzem, tehát el az utakból!
- Judyka most kénytelen lesz a deszkás pólóddal együtt élni! Tűnés!- szájaltam, és még egyet löktem a bátyámon. Ő se volt rest, hátrafacsarta a karomat, és mivel nem volt olyan szerencsém, hogy abban a pillanatban narancs legyek, eléggé fájt. Erre sikeresen lefejeltem, ami mindkettőnknek fájt, de most az egyszer tudtam mire használni a kobakom, nem úgy, mint matek órán. Egyszerre ordítottunk fel, majd egy kecses mozdulattal elzúgtunk a földre.
- Te ütődött, szállj le rólam! Én csak egy használható felsőért jöttem, nem azért, hogy palacsintát csináljanak belőlem!- fészkelődött Zach, és azon volt, hogy lehámozzon magáról, de én azonban tartottam magam.
- Nincs jogod hozzá, hogy csak úgy lenyúld a cuccaimat!- tehénkedtem rá még jobban.
- Fiúk, mit csináltok fenn?- Anya szemrehányó hangja hallatszott az alsó szintről. Igaz pontosan tudta mi zajlik ide fenn, megszokta, hogy nálunk a birkózás napi rutin, de mi előtt rendet tenne közöttünk, mindig így kezdi.
- Á, semmit, csak beszélgetünk!- kiabálta ki Zach, és ezzel párhuzamban, a térdét keményen belevágta a hasamba. Felordítottam, de még összegörnyedve krákogtam valamit:
- Pontosan, beszélgetünk…az érzéseinkről.
- Csokis sütivel!- Zach kihasználva pillanatnyi gyengeségemet letaszított magáról.- Nem kell aggódni!- lihegte.
- Remélem is!- mondta Anya kétkedően, de nem sokkal később hallottuk távolodó lépteit.
Mondanom se kell, hogy Zach megtépázva ugyan, de győzedelmesen távozott a szürke ingével, de hiába a báty mindig erő fölényben van. Ez ősi bölcsesség. És ez szerintem rém igazságtalan, én is péppé voltam kloffolva, de nem sikerült megvédenem a bázisomat, plusz a bátyám búcsú ajándéka, egy kupac összefötört ruha díszelgett a szobám közepén. Te Fortuna csajszi, én szeretlek, szeress te is engem, kérlek!
Drake bácsikám világ életében büszke volt arra, hogy meg tud engem verni a nachos-evő versenyben. Nem nagy cucc, tudom már mi a trükkje. Az én adagomra sokkal több taco-szószt locsol, így kénytelen leszek idő előtt feladni, hogy életmentő vizet vegyek magamhoz, ő pedig röhög egy sort, közben két kezével tömi a szájába a ropogtatnivalót.
Amennyiben azt hinnéd, Drake bácsi, körülbelül 19 esztendős lehet, maximum 20, el kell keserítselek. Kicsivel több, mint 30. Anyám öccse, aki rettenetesen utál dolgozni, így jó megoldásnak látta beköltözni keményen dolgozó nővéréhez, és annak családjához. Amit nem bánok, mert Dé bácsi, eszméletlenül jófej, már amikor képes szabályosan játszani, plusz a srácok többsége a suliban menőnek gondolja, merthogy régen zenélt, és bár csak Malibu-szinten, de azért híresnek számított, a dinoszauruszok idejében. Leghíresebb száma, a „Baby úgy szeretlek, mint egymillió dollárt” ma is mindegyik iskolai tehetségkutató versenyen szerepel, legalább kétféle feldolgozásban.
A gond csak az, hogy én, Pepper Cruz, már közel sem számítok annyira istenkirálynak és zseniálisnak, mint Drake Beckson. Hogy is lehetnék menő, amikor a homlokomra lehetne nyomni egy pecsétet, „Átlagos amerikai lány” felirattal. Na jó, egyedül a mellbőségem nem átlagos, és ennek örülök, mert másképp aztán tényleg bevonulhatnék apácának, vagy ülhetnék a Reménytelen Férfivadászok asztalához az ebédlőben. Egyik sem túl bíztató.
Lényeg a lényeg, éppen a nappalink hófehér bőrkanapéján ültem, lábak szigorúan a földön, amikor Drake bácsikám beviharzott.
- Éppen időben – szóltam neki, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna rá. Az előttem lévő dohányzóasztalról, ölembe kaptam a pattogatott kukoricás tálat, és elkezdtem dobálni a számba az aprócska szemeket. – Lennél olyan kedves nagybácsi, és hozol nekem egy pohár kólát? – ordítottam el magam. Anyu és apu valami rettenetesen üzleti vacsorán vettek részt, így nem kellett azon aggódnom, hogy ismét fél órás hegyibeszédet tartanak a „társadalmunk által elfogadott hangnem”-ről. Dé bácsival lehet ordibálni, sőt, ő mintha nem teljesen lenne kibékülve a teljes csenddel.
- Nesze – nyomta kezembe az üdítőm, és ledobta magát mellém. Őt persze cseppet sem érdekelte a „lábakat a földre!”-szabály. Igazságtalan, hogy a felnőttek, annyival több mindent megtehetnek, mint a gyerekek. Ráadásul vele nem tehetnek, mert már felnőtt, és különben is, mit csinálna vele anya? Szobafogságra ítélné? Ugyan kérem…
- Azt hiszem, már sose érsz haza – morogtam, és adtam egy kis hangot a tévének. – Mindjárt kezdődik a Jay Henderson Show!
- Ó, pedig abban reménykedtem, hogy ma este kivételesen megúszom annak az idegesítő nyálgépnek a marhaságait – sóhajtott tenyerébe temetett állal Drake bácsi.
Szinte már meg sem hallottam, ugyanis felcsendült a jól ismert zene, és már kezdődött a tévéműsor, amiért odáig vagyok. Meg persze vissza is.
- Üdvözlöm a kedves tévénézőket, itt Jay Henderson, így estefelé már az idő is kezd javulni, itt Malibu belvárosában, de rettenetesen megtisztelő, hogy maguk mégis engem választottak a tengerparti bulik helyett! – a kamera egyenesen egy kissé őszes férfi arcára közelített, aki mintha csak rám villantotta volna ezer meg ezer vattos mosolyát. Bizony, ő Jay Henderson, akit sokan már kicsit öregnek találnak, hogy a szórakoztatóiparban szerepeljenek, de szerintem isteni fazon. Amikor különösen fiatalnak tűnő világító kék szemeivel rám pillant, és nem mellesleg még mosolyog is hozzá, el tudnék olvadni a gyönyörűségtől. Persze, ezzel nem vagyok egyedül, talán ezért is lett a Jay Henderson vezette esti showműsor a legnézettebb az utóbbi időkben, Amerika szerte.
- Ma is rengeteg érdekes témával, és vendéggel várom önöket, elsőként azzal a Kentucky-i asszonnyal fogok elbeszélgetni, aki megtanította a macskáját biciklizni!
- Hú, rettenetesen érdekfeszítő – morogta Drake bácsi, belemarkolt a kukoricámba, és távozni készült.
- Hé, nem maradsz nézni velem? – kérdeztem szemrehányóan.
- Nézd, talán furának találod, de cseppet sem tud meghatni egy bicikliző macska. Amennyiben egy kutyáról lenne szó, talán maradnék, de egy cica…
Fújtam egyet mérgesen, majd ismét a képernyőre szegeztem tekintetem. Istenem, mit meg nem adnék érte, ha olyan férjem lenne egyszer, mint Jay Henderson. Nem, nem zavar, hogy öreg, mielőtt valaki megkérdezné. Még a suliban is az ő képeivel tapétáztam ki a szekrényem.
Egyszer csak megszólalt a telefon a kanapé mellett, és tudtam, hogy csakis egy ember vetemedik arra, hogy egy ilyen szent időpontban merjen zavarni engem.
- Nézed? – sikítottam bele a kagylóba. – Ugye, milyen érdekes? Szerinted, ha lenne macskám, én is…
- Pepper, itt az anyád beszél, és igazán örülnék, ha végre leszoknál erről a gyerekes sikítozásról. Na jó, annyit szerettem volna mondani, hogy valószínűleg későn érünk haza apáddal, zuhanyozz le ügyesen, moss fogat, és ne egyél túl sok nasit ilyenkor! – az ölemben fekvő tálra pillantottam, és „amit anyu nem lát, úgysem bánja” alapon bekaptam néhány szem kukoricát.
Megígértem neki, hogy rettenetesen jó kislány leszek, nem fogok elfelejteni szólni Drake bácsinak, hogy vegye fel a speciális, horkolás ellen való maszkját, majd kinyomtam a telefont, és visszatértem Jay Hendersonhoz.
Ismét szólt a telefon, ezúttal már sokkal közömbösebb hangom szóltam bele. Anyu elfelejtette közölni velem, hogy kapcsoljam be a riasztót, vagy ilyesmi.
- Jól vagy? Olyan furi a hangod – csengett fel a vonal túlsó végén Bee, a legjobb barátnőm hangja. Igen, az ő hívását vártam, öt perccel azelőtt is. Hozzám hasonlóan ő is imádja a műsort, bár egy fokkal azért csendesebb rajongó.
Rögtön visszatért az életkedvem, és máris elkezdtem ecsetelni, mennyire szeretem Jay Hendersonnal tölteni az estéimet, és a másik megszokott téma: mit meg nem adnék, ha találkozhatnék vele.
- Most, hogy így mondod… - Bee hangja kicsit furán csengett, mintha magába akarná fojtani a nevetést, vagy a sikítást, vagy valami hasonlót, amit az emberek többségének általában nem sikerül magukba fojtaniuk. – Nagyon úgy néz ki, hogy az álmod valóra válik… hamarosan szerepelek a Jay Henderson Show-ban, és természetesen te is velem tartasz!
Mit tehettem volna? Egyik kezemmel befogtam a telefon mikrofonját, és akkorát sikítottam, amelynek hallatán az anyám egészen biztosan szálanként tépte volna ki a festett vörös haját.
Általában a harmadik szünetben szokták a Malibu gimi tanulói megrohamozni a büfét, ahol legurítanak egy pohár turmixot, vagy bevalkolnak egy csokis fánkot. Kávé az nincs, mert a mélyen tisztelt igazgatóság szerint káros a gyerekek agysejtjeire nézve. Már akinek van. Ha engem kérdeztek pont a kávé az a dolog, ami miatt képes vagyok ébren maradni fizika órán.
Ez most is így volt, a pult előtt hosszú turmixra éhes emberek sora kígyózott, ennek a közepén araszoltam én is Nash társaságában, aki úgy nézett ki, mint egy kifacsart törlőrongy. Még arra se volt ereje, hogy a haját felzselézze, és ha már erre se képes, akkor bizony valami nagy baj van.
- Történt valami?- tudakoltam.-, úgy nézel ki, mint a nagymamám mélyhámlasztás után.
- Fú, kösz ez jót tett az önbizalmamnak.- nevetett fel bágyadtan Nash. Egyébként semmi extra, csak tudod tegnap voltam a Lakers meccsen Toddékkal, és a nagy győzelmi mámorban betévedtünk egy diszkóba, ahol…nos, kissé kiütöttem magam. Ebben a hangzavarban úgy érzem, mintha baltával hasogatnák a fejem.
Na igen, a haverom nem éppen az önmegtartóztatásról híres.
- És te mi a francot dekkoltál otthon?
- Én?- kérdeztem erőltetett lazasággal. Nem nagyon akartam megmondani, az igazság ugyanis… valljuk be, szánalmas. De mentségemre szóljon, hogy nem volt más választásom.- Semmi különöset… El voltam.- vontam vállat. Ez legalább igaz. Mármint, hogy elvoltam.
- Vagyis?- húzta fel a szemöldökét Nash. Nem hiszem el, hogy ez mindenkinek megy, csak nekem nem! Mert abban, hogy ilyen mimikával egy autistára hasonlítok nincs semmi menő. Csak szánalmas. Úgy látszik ez a szó életem fő jellemzője.
- Hát… Na, jó, de ha kimersz röhögni, esküszöm, hogy bemosok egyet! Bár a jelenlegi állapotodon csak javítani lehet. A Jay Henderson Show-t néztem.- vallottam be vonakodva, de közben kerültem a barátom pillantását, és éreztem, ahogy a füleim fokozatosan elvörösödnek. Nálam tudniillik ez a zavartság jele.- De azt a nyálas fazont leszámítva tudod, Jay Hendersont leszámítva egész jó kis műsor, nem? Mit gondolsz Zachet rátudom bírni jutalom falatkával arra, hogy ne csórja el a cuccaimat, mint az a nőci a macskáját biciklizésre?
Nasht egyáltalán nem érdekelte, hogy (ahogy ő nevezi) Gay Fuckerson Majomparádét néztem. Tök meghatottan álltam ott, hogy milyen megértő, és nem röhög ki az egész büfé füle hallatára. Nem véletlen, hogy ő a legjobb barátom, és sajnos az egyetlen is. Úgy ahogy vele tudtam zöldágra vergődni, amikor gimibe kerültem.
- Jó, hogy mondod! Tökre ki ment a fejemből: szerepelni fogsz benne!- csapott a homlokára Nash, és ezt olyan hangon közölte, mintha azt mondta volna: „Az asztalnak négy lába van, nekem meg kettő.” Az elérzékenyült mosoly rögtön az arcomra fagyott.
Alapjárton nyugis emberke vagyok, szóval nehezen lehet kihozni a sodromból. Viszont azt sose lehet tudni, mikor kapok dührohamot a bennem felgyülemlett feszültségtől. Tehetséges vagyok a két lábon járó időzített bombára hasonlításban. Ez egy robbanásnak megfelelő pillanat volt, és azon kaptam magam, hogy mindkét kezem Nash pólójára kulcsolódik, és torkom szakadtából üvöltök.
- Jó, hogy mondom? JÓ, HOGY MONDOM?! SZEREPELNI FOGOK A JAY HENDERSON SHOWBAN, ÉS EZT CSAK ÍGY KÖZLÖD! Ajánlom, hogy legyen erre valami tisztességes magyarázatod Nash Lackers, mert Zach alatt alaposan megedződtem, és kicsi hiányzik ahhoz, hogy a lábam a pofádban landoljon, haver!
- Öö…- ennyi volt a világmegváltó kommentár Nash részéről, plusz a hátam mögé bökött.
Ekkor vettem észre, hogy a zsibongás, pusmogás, ami mindig a suli folyosóit övezi megszűnt, és egyedüli hang, ami hallatszott, az a lihegésem volt. Lassan megfordultam. Kábé százötven riadtan pislogó szempárral találtam szembe magam. Én is ugyanolyan ijedt szemekkel néztem vissza. A pompon lányok szöszke vezetője állt előttem, Allie Nilson a Cápák színeiben (sötétkék-fehér), és megbabonázva meredt rám. Majd sikított egy hatalmasat. Attól féltem, hogy a plafonon lévő neon lámpák törött cserepei fognak a fejünkre záporozni. Nash rögtön a fejéhez kapott, amit nem is csodáltam, én is úgy éreztem magam, mint akit kalapáccsal ütnek.
- Nem hiszem el! Ó te jó Ég! SIDNEY TYLER SZEREPELNI FOG A JAY HENDERSON SHOWBAN!- sikoltozta Allie csillogó szemekkel, és, hogy még jobban kifejezze izgatottságát rögtön csinált egy tripla szaltót. Így, aki esetleg nem hallotta az én ordibálásomat a folyosó végében, most bepótolhatta lemaradását. Csodás.
- Hahó… Emberek…- próbáltam mondani valamit, de az emberek akár egy felbolydult méhkas se láttak, se hallottak.
- MINDENKI POFA BE!- kiáltottam, ahogy csak a torkomon kifért. Meglepetten néztek rám.- köszönöm.- tettem hozzá angyali mosollyal.- A gyereknapnak VÉGE! Ismétlem: VÉGE! Hátra arc, és mindenki tömje a fejét kajával, de több látni való NINCS! Értve vagyok?
A diákok nem mozdultak, így néhány heves kézmozdulattal bírtam rá őket arra, hogy szíveskedjenek ismét sorba rendeződni. A körülmények ismét visszatértek a régi kerékvágásba, de így is le mertem volna fogadni, hogy minden harmadik ember a következő Jay Henderson Showról beszél, amiben… Szerepelni fogok?!
- Hallod ember, te aztán ijesztő tudsz lenni.- igazgatta Nash a felsőjét.
- Ne akard meg tudni milyen az, amikor igazán ijesztő vagyok, most rögtön mondd meg mi a fene folyik itt!- vetettem oda neki dühösen.
- Jó, csak nyugi, nyugi, NYUGI! Mindketten hivatalosak vagyunk a műsorba. Tudod mit jelent ez?
- Azt, hogy még mindig a pia hatása alatt vagy, és összehordasz mindenféle zagyvaságot?- találgattam gúnyosan.
- Nem!- rázta a fejét lemondóan Nash.-, pénzt.- dörzsölte össze a hüvelyk, mutató és középső ujját.- Sok, sok pénzt. Azt hiszed, hogy az a sok őrült szereplési vágy miatt szerepelteti magát? Mert, ha igen, akkor nagyon tévedsz.- Ami azt illeti pontosan ezt hittem, de ezt nem kötöttem Nash orrára, csak bőszen ráztam a fejem.-, ezeket az alakokat lefizették! Ötszáz dollár! Sid, ÖTSZÁZ DOLLÁR! Egyszerűen besétálsz, vigyorogsz a kamerába, odalöksz pár mondatot, és megy a lé zsebbe!
- Ó, szuper!- fontam mérgesen össze a kezeim a mellkasomon.-, még sose csináltam magamból hülyét úgy, hogy fizetnek is érte! Kösz, de nem kérek belőle!- már éppen sorra kerültünk volna, de semmi kedvem nem volt epres turmixot iszogatni jelen pillanatban, így azon voltam, hogy lelécelek, de Nash elkapta a karom.
- Nem szállhatsz ki! A te nevedben is aláírtam a szerződést… És, ha nem jelensz meg… Nos, pénzbírságot kell fizetned.
Meggondoltam magam, és a vettem egy mangós turmixot.
- De hát te ki nem állhatód ezt a löttyöt.- csodálkozott Nash.
- De te odáig vagy érte! Seggfej!- ordítottam a képébe, és csak úgy lazán, a barátom képébe nyomtam az egészet. A halvány sárga lé sugarakban folyt le a Nash arcáról egyenesen a patyolat tiszta pólójára. Nem érdekelt. Fogtam magam, és méltóságteljesen elvonultam a terepről, és önelégült vigyorral nyugtáztam az emberek kitörő röhögését. Hiába, a legjobb öröm a káröröm, csak ne rajtad nevessenek.
Sokan úgy tartják, hogy a lúzerek egyetlen életcélja élő boxzsákká alakulni a menők számára, hogy tudjanak kit löködni, ha úgy tartja kedvük. Nos, én nem tartom magam túlságosan népszerűtlen egyénnek, mert ha kell eldumálgatok én mindenkivel, de ahogy a büfé felé tartva egy bizonyos hímnemű egyén, nem túl kecsesen vállon lökött, miközben feldúltan elvonult mellettem, bizony elgondolkoztam azon, hátha láthatatlanná váltam. A srác nevét sajna mindig elfelejtem, de annyi biztos, hogy leginkább egy hisztis lányéhoz hasonlít. Ja, és nem mellesleg Bee barátnőm szívszerelmének legjobb haverja.
- Nézd, nem szívesen mondanék semmi rosszat arra, akivel… ömm… - sajnos Bee elég sűrűn osztja meg velem túl részletesen miket művelnek a barátjával szinte minden nap, de attól függetlenül engem nagyon is zavarba hoznak az ilyen témák. – Szóval, akivel barátkozol, de nem hiszem, hogy nincsenek intelligensebbek.
- Mondj csak amit akarsz – horkantott fel Bee. Mindössze a hétvége folyamán nem találkoztunk, de ez idő alatt bálkirálynőből átalakult, kissé szakadt átlagos csajjá, meghívták a Jay Henderson Show-ba, bár fogalmam sincs, mi okból. Ráadásul egy fél pillanat alatt még arról is megbizonyosodtam, hogy tangája színe nem passzol a felsőhöz, amit éppen visel. Nos, engem általában nem érdekel, milyen bugyit húzok, de Bee-nél ez létfontosságú kérdés, mert sosem lehet tudni, mi fog történni, ugye.
- Várj egy pillanatig – torpantam meg, és szembefordítottam magammal. – Azt mondtad, mondhatok akármit Nash-re, téged nem zavar?
- Tudod, Pepper, kifejezetten megkérlek rá, hogy szidd azt a barmot, ahogy csak tudod – Bee hátrarázta hosszú haját, és már készült volna tovább kopogni magassarkú cipellőjében, de láttam, hogy nagyon igyekszik visszatartani könnyeit.
- Úristen… - nyögtem fel, és igyekeztem lépést tartani vele. Fogalmam sincs, hogy tud olyan nagyon gyorsan tipegni, mikor én még a Converse tornacsukámban is csak csoszogni tudok. – Ugye nem…
Bee nem válaszolt semmit, csupán fejét továbbra is magasan tartva masírozott a Malibu gimi büféje felé. Ilyenkor szoktam én szemtanúja lenni a szerelmespár cseppet sem romantikus, ám annál nyálasabb egymásra találásának, és amíg a közönség lelkesen sóhajtozik a produkció láttán, és már fut is az iskolai évkönyv szerkesztőségébe, hogy benevezze barátnőmet meg Nasht az Év Szerelmespárja címre, én csupán villámló szemekkel méregetem azt a srácot, aki ugye Nash legjobb haverja, és véleményem szerint, néha erősen hasonlít egy fogyatékosra.
Mivel az a fiú épp néhány perccel azelőtt lökött fel kis híján, Bee és Nash pedig a jelek szerint összekaptak valamin, szinte mosolyogva tettem meg a néhány métert a büféig.
Hamarosan azonban el is múlt a jókedvem, amikor megpillantottam Nasht, talpig leöntözve valami ragacsos trutyival, és élénken gesztikulálva magyarázott valamit néhány kosarasnak meg két egyenrucis hajrálánynak.
- Ó, és nézzenek oda, itt van az, aki megkeseríti az életem – nevetett fel hisztérikusan, amikor megpillantotta Bee-t, meg gyanítom engem is, bár hajlamos levegőnek nézni. Hiába, menők dilije.
- A te életed? Nash Lackers, csakis miattad, mostantól rá sem bírok majd nézni egy csokis fánkra sem – eddig tudta tartani magát Bee, szeméből záporozni kezdtek a könnyek, mintha legalábbis arra készültek volna, hogy elárasszák az egész sulit.
A pomponlányok erre olyan arcot vágtak, mintha valaki bejelentette volna, hamarosan elérkezik a világvége.
- Hogy a többiről ne is beszéljek – addigra körülbelül ezer tekintet szegeződött Bee-re és Nash-re szegeződött, mintha legalábbis verekedésre számítanának.
- Ó, igen, és az az idióta tévéshow? Már ne is haragudj, Bee, de egyszerűen gyerekes, és egyúttal szemét húzás volt tőled, hogy engem is beneveztél, mégpedig a problémáinkkal együtt, amikor tudod mennyire gyűlölöm azt a fószert! És most emiatt borít talpig mangós turmix is! Miattad, Bee!
- Ó, Sidney csak nem kiakadt? – Bee színpadiasan a mellkasára helyezte kezét. Gyanítom sok fiú érezte a saját kacsóját is azon a helyen abban a pillanatban, legalábbis erre következtettem abból, hogy ijedten a nadrágjuk elé kapták mappájukat, vagy ami éppen kezük ügyébe került.
- De, igen, kiakadt. Lehet, hogy a te ütődött barátnőd még élvezi is, hogy szabadon csorgathatja a nyálát Gay… szóval Jay Henderson után, de remélem, tisztában vagy azzal, mennyire vége az iskolai társadalmon belül elfoglalt posztomnak ezzel.
Szívesen tiltakoztam volna, de Nash kivételesen totálisan igazat mondott. Alig vártam már, hogy ott állhassak szemtől szemben első számú bálványommal, akitől talán még autogrammot is kaphatok.
- Úristen, ugye nem mondod, hogy felhívtad a Jay Henderson Show-t, mert Nash ducinak hívott? – nevetett fel az egyik pomponlány, bár fogalmam sincs, mi olyan vicces az egészben, hiszen egészen biztos forrásból tudom, az ő egész szobája ki van tapétázva Jay Hendersonnal.
- Nem hívtam dagadtnak, oké? Egyszerűen csak megjegyeztem, hogy sok fagyit eszik, és ez esetleg… - Nash azt hitte, ezzel sikeresen kivágja magát, de szinte minden nőnemű lény, aki a közelben tartózkodott, mérgesen tekintett rá. Hát igen, barátom, úgy látszik, nem sikerült semmit tanulnod a kismillió barátnőd mellett. Sose jegyezd meg, mennyit eszik egy lány, mert a végén még egy esti showműsorban találhatod magad. Annak is a Problémamegoldó Péntek elnevezésű adásában, amikor is az isteni Jay Henderson emberek rettenetesen fontos gondjait oldja meg, elég sikeresen.
- Sajnálom, kishaver, úgy tűnik, most, hogy mindenki megtudta mekkora egy szemét is vagy, már egyik rajongód sem szeretne túl sok mindent tőled. Vagyis az a kijelentésed, miszerint két nap alatt találsz helyettem valaki mást… hát… nem fog bejönni – csóválta meg a fejét Bee, azzal a lenéző pillantással párosítva, ami annyira nagyon megy a hozzá hasonló csini csajoknak. – Szegény, szegény Legendás Harcos… úgy néz ki, mostantól senki nem fogja kényeztetni.
Nash fülig elpirult, gyanítom, mert eddig még senki sem vetemedett arra, hogy nyilvánosan megalázza, és foltos pólójából ítélve, a mai napon Bee már a második volt, aki megtette ezt.
- Ugyan, szivi, kérlek… csak dumáljuk meg, jó?
- Bocs, életem, de itt már csak egy valaki tud igazságot tenni, és az Jay Henderson – Bee még egy utolsó, totális megsemmisítő pillantást vetett Nash-re, majd intett nekem, és mintha legalábbis, mi lettünk volna a Malibu gimi királynői, akik csak a balhé kedvéért vonszolták le magukat a büfébe, elvonultunk onnan.
Nem tartom magam egy zseniális jósnak vagy ilyesminek, de van egy sanda gyanúm, miszerint Jay Henderson már nem sokáig lesz olyan büszke arra, hogy az ő műsorában még nem fajultak tettlegességig a dolgok.
Na vajon hol vagyok? Hát persze, hogy egy puha, bőrborítású forgószékbe helyeztem nyugalmi helyzetbe a valagomat. Mindezt a Jay Henderson Show öltözőjében, ahol már a nem épp szimmetrikus pofázmányomra kentek egy rakás alapozót. Kissé ki is vertem a balhét e miatt. Az egy dolog, hogy betolom a seggem ebbe az idióta műsorba, hogy pár száz dollárért. Ezt még lenyeltem valahogy. De, hogy még ki is sminkelnek? Na ez nem volt benne a munkaköri leírásomban! Elvégre nem a „Legédesebb Tranfesztita” komédiában vagyunk.
- El a mancsokkal, vagy egyenként töröm le az ujjait!- nyilvánítottam ki szép szerényen a nemtetszésemet a sminkes csajszinak, aki nemes egyszerűséggel kis rózsaszín topban és farmerban ugrált mellettem elfogadhatóbb külsőmért harciasan küzdve.
- Drágám, ha azt akarod, hogy az arcod ne úgy nézzen ki, mint egy szelet világító ragyás jól megpakolt pizza a romantikus holdfényben, akkor el kell viselned ezt a tortúrát.- felelte egy angyali mosoly kíséretében a lány, azzal energikusan oldalra fordította a fejemet.- Most pedig pofa be, és hagyd, hogy végezzem a munkámat!- tette hozzá elfelhősödött arccal. Jobbnak láttam, ha veszteg maradok. No nem ám az agresszív fellépés miatt, abban a pizzás hasonlatban volt valami, ami miatt befogtam a szám, és hagytam, hogy földbe tiporja férfiúi büszkeségemet.
Előttem végig a falon hosszú tükör húzódott. Merengve bámultam a bamba tükörképemet. Joggal szegezhetnétek nekem a kérdést, hogy hahó Sid te ellenezted a legjobban a szereplést a Jay Henderson Show-ban, most mégis ott vagy! Miért? Jó kérdés, én is ezen agyaltam a nap hátra levő részében a tanórákon (valahogy ébren kellett tartanom magam). Nash egy hernyó alak. Ebben már a kezdetektől is biztos voltam. De ugyanakkor már benevezett, nem lehet visszacsinálni. Maximum jelentős pénzbírás fejében, ami egyet jelentene azzal, hogy zsebpénzügyileg csődbe megyek. Az pedig nagyon nem hiányzott. Ekkor gondoltam arra, hogy mi lenne ha mégis részt vennék ebben az őrültségben? Mert kétségkívül az, de jövedelmező őrültség. És ostoba vigyorgáson, és üldögélésen kívül nem kell semmit tenni, és egyszerűen az ölembe hullik a pénz. Ötszáz dollár, tudnék vele mit kezdeni. Még hogy a fene nagy szereplésvágy vezérli azokat az idiótákat, akik jelentkeztek a műsorba. Milyen naiv voltam! Igaz, már én is az idióták közé tartozom, de legalább gazdag idióta leszek. A gondolatmenetben itt jutottam arra a pontra, hogy oké, elmegyek, felkapom a lóvét aztán húzok is el. És úgy fogok ehhez a kis plusz tartalékhoz hozzájutni, hogy a családomnak fogalma se lesz róla. Ez az egészben a legjobb. Zach az adás ideje alatt bizonyára olyan fontosabb dolgokkal lesz elfoglalva, mint egy tangába bujtatott női hátsó, Apa az irodájában akta kukacoskodik, Anya meg úgy is az Oprah Show-t nézi ilyenkor, a megindító történetekkel, és eszébe se jut átkapcsolni Jay Hendersonra, mert „alpári” alaknak tartja. Szerintem Ő az egyedül nőnemű lény, aki nem olvad el Jay megnyerő mosolya láttán. Büszke vagyok rá. Tehát tiszta sor a menet. Már csak túl kell élni. Problémamegoldó Péntek, vigyázat, most jövök Én!
Egy kopasz nagydarab pasas dugta be a fejét az öltöző ajtaján:
- Hé, Kim, nem láttad Chiquitát? Elvileg ő a felelős a vízkészletért, de sehol se találom!
A sminkes csajszi nagyot sóhajtott.
- Istenem, az a féleszű, akármerre megy kárt tesz valamiben. Jobb lesz, ha megkeressük, mielőtt még arra eszmélünk fel, hogy lángokban áll a stúdió.
Ha jobban megismerne, rájönne, hogy az a Chiquita nevű lány hozzám képest maga a megtestesült talpraesettség, de amiről nem tud, az nem fáj neki.
Kim még egy kis barna trutymót vitt fel az arcomra vattapamacs segítségével, ami elvileg alapozó- Szerintem tyúk kaki, de ez csak nézőpont kérdése-, aztán egy „Maradj itt, mindjárt jövök!” kíséretében kiviharzott a teremből.
Pár pillanattal később egy göndör hajú csaj állított be. Converse cipőbe bújtatott lábán félszegen álldogált az ajtóban. Az egyik kezében egy színes papírköteget, a másikban egy üveget szorongatott.
Ez nagyon rendes tőlük. Mármint, hogy így személyesen hoznak nekem egy adag, frissítő vizet. Ráadásul egy ilyen jó csaj kíséretében, amilyen Chiquita. Első számú kiszolgálás. Szegény lány, félénken lépkedett az egyik lábáról a másikra, látszott, hogy zavarban van.
Feltornáztam magam a székből, és odasétáltam hozzá.
- Szia!- szólítottam meg egy mosoly kíséretében.- Már keresnek téged, kicsit paráztak attól, hogy felgyújtod az épületet. De azért köszi, hogy hoztál nekem egy kis piát!- Jó elismerem, elég béna bevonuló, de valamit mondanom kellett, nem igaz? Egy mozdulattal kikaptam a kezéből az üveget, és jól meghúzta, majd ugyanazzal a lendülettel ki is köptem a padlóra. Elborzadva fintorogtam:
- Mégis mi a franc ez? Gyilkossági kísérlet a számomra? Ez a lé undorító!
Chiquita gúnyosan felhúzta a szemöldökét.
- Úgy hívják, hogy zöld tea, te bunkó! És mégis milyen jogon iszol bele az ÉN italomba?
- A TE italod? Nekem hoztad nem?- értetlenkedtem.
- Na persze, majd pont neked. Igaz, hogy kis híján felökleltél a suliban, és a barátnőm ellen tanúskodsz, de igen, az a fő életcélom, hogy teákat hordozgassak neked.- vágott egy pofát a csaj.
- De hát ez a dolgod, nem?
A lány levegő után kapkodott.
- EZ A DOLGOM? Mégis mit képzelsz, mi vagyok én, pincérnő?
Ez a beszélgetés kezdett egyre kínosabbá válni, pedig barátságos szándékkal közelítettem.
- Valami olyasmi… izé… vízkészlet feltöltő, vagy- Mit mondott? A barátnőm ellen tanuskodsz? Csak nem… Ó TE JÓ ÉG!- mi a f… Na, álljunk csak meg egy szóra!- emeltem fel a kezem.- Te nem Chiquita vagy?
Na, igen, éppen most gázoltam bele egy kiscsaj érzékeny lelki világába azzal, hogy kis, csóró asszisztensnek néztem. Gratulálok Sid, ismét nagy voltál!
- NEM! Mégis ki a frász az a Chiquita?- háborodott fel az Ismeretlen Csaj. Igazából sokkal csúnyábbat mondott, de mivel ezt gyerekek is olvashatják jobbnak láttam, ha kicsit cenzúrázok.
Válaszra azonban nem volt lehetőségem, mert ICS közbe vágott.
- Mert én ugyan nem! A nevem Cruz. Pepper Cruz. Aki Jay Henderson legnagyobb- itt diadalmasan hátradobta a loboncát- rajongója vagyok!- vigyorgott szélesen, és szerintem még tapsikolt is volna hozzá, ha nem gátolja meg ebben a papírlapok, amit a kezében tartott.
- Igazság szerint Jayt keresem.- folytatta tovább, közben mohó tekintettel pásztázta a teret, hátha valamelyik sarokból előugrik imádottja. De csalódnia kellett, csak tátongó üresség fogadta.- Alá szeretném vele íratni a poszterem.- Ekkor esett le, hogy amit a kezében tartott, az nem egy papír köteg volt, hanem egy óriás poszter, amit Pepper be is mutatott. A két ujja közé csippentette a téglalap alakú papírt, és pimaszul vigyorgó arckifejezéssel megrázta. Újabb kis képkockák peregtek le egészen a földig, amiből összeállt Jay Henderson nyálasan mosolygó képének életnagyságú plakátja. Pepperből már nem látszott semmi pusztán pár ujj, amivel a képet tartotta.
- Szerinted ad rá autogrammot?- hallatszott izgatott hangja a poszter mögül. Persze, és én is adok egyet, arra a nyilatkozatra, ami kerek perec ki mondja, hogy ez a csaj nem normális!
- Fogalmam sincs, őszintén szólva egyáltalán nem érdekel, hogy mit csinál az a nyálgép.- mondtam grimaszolva.
Jay Henderson posztere kicsit összegyűrődött - ettől úgy nézett ki a pasi arca, mint egy összetöpörödött krumpli-, Pepper dühös ábrázata jelent meg felette.
- NYÁLGÉP? Hogy mondhatsz ilyet! Jay a legeslegcukibb pasi világon, mármint az ötven év feletti férfiak kategóriában.- jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd átszellemült arccal hozzá tette.- Emlékszel arra az adásra, amikor Sztáravató Szerda volt, és Jay duettet énekelt Enrique Iglesiasszal? Azt hittem ott helyben elcsöppenek. Képzeld a csengőhangom is az, ha megfognád a poszteremet, mindjárt meg is mutatom…
- Pepper, mondtam már, hogy nem- ér – de – kel!- mondtam erőltetett nyugalommal, minden szót külön hangsúlyozva.- Utálom azt alakot, és ha fizetnének is érte, akkor se lennék akkora balfék, hogy berakjam csengőhangnak a kornyikálást!
Oké. Talán kissé durva voltam, de nagyon az idegeimre ment a csaj a maga ugribugri lelkes fanatikus módján. Anya például lelkes Pavarotti rajongó, de attól még nem alakított ki neki kis szentélyt a nappaliban, amit erről a Pepperről simán el tudok képzelni.
A lány olyan arcot vágott, mint akit pofon csaptak.
- Hát engem meg te nem érdekelsz!- húzta fel sértődötten az orrát.- Nem csoda, hogy ekkora tahó vagy! Aki nem szereti Jay Hendersont az csak egy otromba alak lehet!- Az a fifikás női logika… bámulatosan gyönyörködtet. Pepper maga előtt tartva kis dédelgetett plakátját peckes léptekkel elvonult. Volna, ha nem lép rá véletlenül a poszter aljára, így egy tépő hang után Jay Henderson elvesztette legbecsesebb testrészét, és az alsó végtagjait. A plakát alsó fele nagy ívben elterült a földön, míg a másik a sokkolt Pepper kezében maradt. És mint egy tökéletes drámai zárásként egy vad sikítás kíséretében bependerült az öltözőbe egy japán csajszi, a kezében lévő tálcáról a vízzel töltött poharak egytől egyig nagy csörömpöléssel a földre estek. Ezzel özönvizet idézve, ami sikeresen elárasztotta Pepper hőn imádott szívtiprójának alsó fertályát. Jay Henderson legnagyobb rajongója vetett egy utolsó szívfájdító pillantást az óriás poszterének romhalmazára, majd az ajtóban ácsorgó megszeppent japán csajszira, és kirohant a helységből.
- Izé… Ne haragudj… csak itt volt ez a táska, és nem vettem észre… Hé, várj!- szaladt utána sűrű bocsánat kérések közepette a plakát „gyilkosa”. És ekkor úgy éreztem itt az idő, hogy elhagyjam én is a helyszínt. A táska ugyanis az enyém volt.
Eleinte el sem hittem. Mármint oké, Bee-vel egész héten csak erről beszéltünk, és nem mellékesen mindenki másnak is elújságoltuk hová vagyunk hivatalosak. Ki jobban, ki kevésbé örült a hírnek. A geometria tanárunk például kevésbé, ugyanis a felelésem kellős közepén adtam elő neki, mennyire jól tenné, ha pénteken nézné a tévét, és látna engem meg persze Bee-t. Nem igazán értékelte az előadásom, pedig szerintem zseniális volt, de mindegy.
- Drake bácsi, és ne felejtsd el felvenni a műsort, kérlek! – szorítottam meg erősen bácsikám karját, miközben anyu és Bee már türelmetlenül toporogtak a ház ajtajában. Persze, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy amint meghallja a kocsit elhúzni, Dé bácsi áthív magához egy szőkeséget, és gyanítom, lesz jobb dolguk is, mint az én első tévés szereplésem bámulni.
Szívesebben tettem volna meg ezt a kis kirándulást anyu nélkül, de Bee szerint a szerződésben világosan le van írva, hogy amennyiben nem töltöttük még be a 21. életévünket egy felnőtt kísérő is kell mellénk, arra az esetre, ha elfajulnának a dolgok. De könyörgöm, mi rossz történhetne? Találkozok életem értelmével, kérek tőle autogramot, és ha szerencsém van, talán még hajlandó lesz elénekelni a világ legfantasztikusabb számát is.
Ami a konfliktus mentességet illeti, hát… hatalmasat tévedtem. Nem szeretném részletezni. Borzalmas, igen, egyszerűen szörnyű dolgok történtek velem, körülbelül öt perccel az adás kezdete előtt.
- Bee! – rohantam végig a szűk folyosókon félrelökve kellékest, sminkest, sőt, talán magát Jay Hendersont is, bár őt egészen biztos észrevettem volna, és ő tuti meg is nyugtatott volna. Vagy az is lehet, hogy nem. Elvégre kinyírtam. Nem, nem én nyírtam ki. Az az ostoba csaj meg Nash idióta barátja nyírta ki.
- Úristen, Pepper mi történt? – kérdezte tőlem Bee, az egyik öltözőből kilépve, miközben a hátunk mögött vagy ötezren rohangáltak, olyanokat ordibálva, mint „tíz perc kezdésig” meg „ az istenért srácok, nem látta valaki Jay-t?” vagy „ki ette meg a sajtos szendvicsem?”.
- Nézz ide! – egyenes az arcába nyomtam a valaha Jay Hendersont ábrázoló egész alakos poszterem, mely a gyilkossága után sokkal jobban hasonlított ázott mintás normális papírdarabra, mint egy isteni férfit ábrázoló műalkotásra, de tény, hogy Jay Henderson még romjaiban is fantasztikus volt.
- Jesszusom! – nézett végig Bee felhúzott szemöldökkel a poszteremen. – Figyelj, próbálj megnyugodni, oké? Egészen biztos vagyok benne, hogy ezeknek az embereknek rengeteg ilyen poszterük van itt a stúdióban, vagy tudod mit… nyolc perc múlva – „hét perc kezdésig!” – vagyis hét perc múlva személyesen találkozol Jay Hendersonnal, és ha nem bírsz lenyugodni, nem tudjuk megalázni Nash-t, és akkor semmi értelme nem volt ennek az egész cirkusznak.
- De! – tapsoltam egyet örömömben, kezemben továbbra is a poszter sarkait markolászva. – Találkozhatunk Jay Hendersonnal.
- Tökmindegy – legyintett hűvösen Bee, ugyanis épp akkor masírozott szembe velünk Nash és a tahó Sidney barátja, akinek valószínűleg sosem fogok megbocsátani azért mert
a) italhordónak nézett
b) megölte álmaim férfiját
- Öt perc kezdésig, srácok! – lépett egy csaj, aki korábban felszerelt minket a mikroportokkal, és elmondta mikor merre kell mennünk, mit kell csinálnunk, meg minden ilyesmit. – Gyorsan, gyorsan, foglaljátok el a helyeiteket!
Megragadtam Bee karját, ő rám vigyorgott, és szinte ugrálva a stúdió felé vettük az irányt. Mögöttünk Nash és Sidney sokkal nyugodtabban lépkedett, sőt, néha valamiféle hányást utánzó hangokat is hallottam felőlük.
És akkor végre beléptünk a világ legszentségesebb szentélyébe a Jay Henderson Show stúdiójába. Ott ült már a közönség, kíváncsian várva ránk, bár inkább Jay-re, és a kamera mögül egy elég fontoskodó alaknak látszó pasas mutogatta melyik székre kell leülnünk, és amint elhangzik a „felvétel” szó, mosolyogjunk nagyon csábosan, nehogy emiatt veszítsen a műsor a nézettségéből. Le merném fogadni, hogy amikor a fogatlan texasi farmer panaszkodott Jay-nek, amiért nem tojnak rendesen a tyúkjai, azt mondogatták neki, hogy az istenért se mosolyogjon. Ami bíztató, mert ezek szerint szebb látványt nyújtok, mint egy fogatlan, hetven esztendős farmer. Bee keresztbe tett lábakkal, és mellkasán összefont karokkal olyan nyugalommal ült székében, mintha naponta országos tévéműsorokban szerepelne. Nash kissé idegesnek tűnt, bár ismerve, miket fog Bee említeni, én is ideges lettem volna a helyében. Sidney sem tűnt túlzottan nyugodtan, bár szerintem csak simán lámpalázas volt. Istenkém, add, hogy kidobja a taccsot élő adásban!
- Harminc másodperc! – kiáltotta valaki, nekem pedig a saját mikroportomban egyenként számolták vissza a másodperceket. Valahol a közönség soraiban megpillantottam anyut, amint lelkesen integet nekem. Szerintem ezzel azt akarta jelezni, ne biztosítsam Jay Hendersont örök szerelmemről, amint megjelenik a színen. Már, ha egyáltalán megtisztel minket a látogatásával ma este. Az operatőrök, és a jófejnek tűnő rendező aggódó arckifejezéséből ítélve, Jayt a föld nyelte el.
- FELVÉTEL! – ordította el magát valaki, a nézősereg felől hatalmas tapsvihar, fütyülés és sikítozás hallatszódott, felcsendült a jól ismert a jól ismert főcímdal, és mindenki a házigazda csodás felbukkanására várt. Csakhogy az elmaradt.
Bee tanácstalanul pillantott Nash-re, és nekem abban a pillanatban esett le, hogy egész Amerika minket bámul, ahogy mi egymást bámuljuk, és tulajdonképpen senki sincs tisztában azzal, minek is kéne most történni. Ha valaki nem intézkedik most azonnal a Jay Henderson Show hatalmas bukásra számíthat, és Oprah ismét átveszi a vezetést. Ezt nem hagyhatom! Mint első számú rajongó, a kezembe kell vennem az irányítást!
Mielőtt végiggondolhattam volna, mit teszek, vettem egy mély levegőt, felpattantam a kényelmes vajszínű fotelből, és a kamerák elé penderültem, pont, ahogy Jay Hendersontól lestem el, és ahogy szinte minden este gyakoroltam otthon a tükör előtt. (Jól van, abban reménykedtem, hogy egyszer majd én is vezetem a műsort vele, és akkor igazán jobb, ha félprofin vágok neki a dolgoknak.)
- Hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket a Jay Henderson Show-ban, és… mint látják én egyáltalán nem Jay Henderson vagyok! – elővettem legcsábosabb mosolyom, bár ez a magabiztosság nem tartott túl sokáig, ugyanis hallottam az embereket, amint különféle gyorsan bevágott reklámokat, és biztonsági őröket emlegetnek, akik el tudják vonszolni a képből a lányt.
Basszus, basszus, basszus. Ezt már megint jól megcsináltam!
Folytatjuk…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
