|
Bevezető
2008.10.22. 21:07
MSB 2.0
Bevezetés
Vannak napok életünk során, melyek teljesen átlagosan indulnak. Igen, látszólag semmiben sem különböznek az összes többi naptól, ugyanúgy felkelsz, ugyanúgy felöltözöl, elköszönsz munkába induló apádtól, és aztán végigrohanod az egész házat, főleg a szobád és a hozzá tartozó fürdőt leellenőrizni, nem-e hagytál véletlenül melltartókat vagy bármi más zavarba ejtő ruhatárgyakat szerteszét, melyeket sürgősen el kéne tűntetni, mielőtt barátod megérkezik.
Miután minden egyes ruhadarab a helyére került, csakúgy, mint normális esetekben, megnézed magad egy tükörben, és bár továbbra is úgy gondolod, a hajad, mióta levágattad, kissé furán áll, mosolyogsz, mert a barátod úgyis azt fogja mondani, szuperül nézel ki. Mint mindig.
Ezek után, nagyjából délelőtt tíz óra után öt perccel, érkezik egy telefonhívás, és mielőtt az illető bemutatkozna neked, sikít egy örömtelit a kagylóba, vagy lemondottan sóhajt, attól függően, milyen volt éjszaka az időjárás. A hóesés egyet jelent a sikolyokkal, melyhez hasonlót, szégyellsz bevallani, de te is szoktál produkálni bizonyos helyzetekben. A sóhajtás száraz időt, vagy ami még rosszabb, esőt jelent. Körülbelül húsz másodpercnyi, teljesen általános csevegés után, különféle bokros teendőkre hivatkozva elköszönsz legjobb barátnődtől, és leteszed a telefont. Mint mindig.
Az idegességtől szinte már totálisan megőrülve mászkálsz fel alá a lakásban, készen arra, hogy barátoddal kiélvezitek a nővéred és az apád távollétét. Először néztek valami ostoba karácsonyi hangulatú filmet a tévében, majd megvacsoráztok, ő dicséri a főztöd, még akkor is, ha a szomszéd néni munkája, majd vesztek egy kellemesen forró fürdőt, és a tökéletesen átlagos nap megkoronázásaként ágyba bújtok, miközben odakint a várost ellepi a hó.
Igen ám, de azzal nem számolsz, hogy az átlagos napod végére rá kell döbbened, valami megint közbeszólt, és egy pillanat leforgása alatt különleges nappá válik. Mint mindig.
A hóesés éppen elállt, plusz valaki kopogtatott az apartmanunk ajtaján, így hirtelen furcsán jó kedvem kerekedett. Na jó, talán csak azért, mert pontosan tudtam, ki lehet az, akinek az érkezésének még örülni is tudok hajnali tizenegy óra körül.
Hatalmas lendületet vettem, és a fényesre csiszolt faburkolaton, egészen az ajtóig csúsztam a zoknimban. Persze, régebben, mikor még nem voltam ilyen gyakorlott csúszkáló, előfordult, hogy nem tudom megállni, és felkenődtem az ajtóra, de manapság ez már teljességgel lehetetlen. Profi vagyok.
- Halihó! – vigyorodott el Camden, amint beengedtem őt a lakásba, és mielőtt bármit is kérdezhettem volna, például hogy hogy van, vagy minden rendben volt-e az utakon Silver Spring felé jövet, karjaiba kapott, és adott egy fantasztikus csókot, amit egyszerűen nem tudtam megunni a másfél év alatt, amit együtt töltöttünk.
Egészen őszintén, képtelen vagyok magamról elhinni, hogy ennyi ideig kibírtam egy fiú mellett. Apu szerint ez annak a jele, hogy kezdek végre felnőni. Winter szerint ez azért lehetséges, mert Camden életem szerelme, pedig egyik sem talált. Egyszerűen jobbat úgysem fogok találni. Mármint, ne értsetek félre, szeretem Camdent, rettenetesen, de igen sokszor egymás agyára megyünk, ami Winter szerint szintén azt jelenti, hogy egymásnak lettünk teremtve, mert utána mindig kibékülünk nagyjából két percen belül.
Abban egyetértek, hogy imádok Camdennel veszekedni. Tényleg.
- Képzeld, vettem két aranyhalat – vigyorodott el, miután sikerült elszakadnunk egymástól. Ja, nem csak veszekedni imádok vele, de a részletekkel inkább nem untatnék senkit.
Mindenesetre ez a bejelentése volt a nap legelső furcsasága. Úgy értem, egyszer jártunk Winterrel Camden családjának franciaországi birtokán, és ott aztán milliónyi állat van. Lovak, kutyák, macskák, csirkék, de elvétve akad néhány birka is. Minek neki két aranyhal? Azok olyan uncsik.
Ha nem történtek volna egyéb fura dolgok a nap további részében, egészen biztosan sokkal többet filózok Camden új barátain, és létezésük értelmén, de azt hiszen, ezennel búcsút is vehetek tőlük, a történet szempontjából, mert lényegtelenek.
Szerencsére Camden sem szándékozta túl sokáig ecsetelni ezt a témát, aminek örülök, mert még a legmagabiztosabb lányt is elbizonytalanítaná egy percre, ha úgy látja, a barátja inkább törődik halakkal, mint azzal, hogyan is lehetne mielőbb egy hálószobába jutni.
Sok változást felfedeztem magamban, mióta Camdennel járok. Egyrészt, nem hagyom, hogy a lábamon több hetes borosta éktelenkedjen, másrészt valahogy… jajj, hogy is mondjam? Energikusabb, és igen, némileg vidámabb is lettem. Nem, ne örüljetek, annyira azért nem változtam meg. Hogy is tudnám kifejezni? Oké, szóval, ha valaki beszól nekem valamit, nem rögtön ugrok és tépem meg, vagy manipulálom a gondolatait, és fejbecsapatom saját magát egy baseballütővel.
Elszámolok tízig.
És utána verem meg.
Igaz, a gyakorlatból eléggé kijöttem, mióta a CIA nem tart nekem kimerítő edzéseket. Hiányoznak, mert meglátszik az alakomon. Katasztrófa.
Igazából, ha teljesen őszinte akarok lenni, az egész kalamajka a kormánnyal, meg a földönkívüliekkel, meg a többi emberrel, akinek különleges képessége van, rettenetesen hiányzik. Amit persze, a világért sem vallanék be senkinek.
Nagyjából másfél éve, egy szép júniusi napon intéztem el (igen, én egyedül) véglegesen a földönkívüli szörnyetegeket. Mindenki rettenetesen örült a Földön, bár nagyjából senki sem tudta, mit is tettem, kaptam mindenféle érdemrendet, tévéshow-kba hívtak minket, interjúról interjúra rohangáltunk, mi nyitottunk meg az Idegen Bázis Családi Parkot, ahová fél éves ingyenes belépésre jogosító bérletet is kaptunk, aztán… semmi. Úgy, ahogy mondom, semmi. Fél évvel a Nagy Győzelem Napja (ez lesz a hivatalos neve, hamarosan világméretű ünneppé alakítják, tüzijátékkal, munkaszüneti nappal, meg mindennel, ami kell) után, körülbelül, mintha megfeledkeztek volna rólunk. A CIA, a kormány, a hadsereg, mindenki az ég világon.
Aminek egyrészt örültem, mert kicsit már kezdett az agyamra menni a sok „jótanács” miszerint a tévéfelvételeken a kevesebb fekete smink néha több lenne, és egyébként sem jön már be senkinek a drogosárvalánykurva stílus. Tévednek, mert Camden megőrül érte. Ki tudom olvasni a gondolataiból.
Igen, ha még nem találtátok volna ki, gondolatokat olvasok. Pocsék egy különleges képesség, ha azt vesszük, Camden a puszta akaratával repít az égbe házakat és autókat, Winter pedig szabadidejében a madarakkal repked, illetve nagy közös ebédek alkalmával pótszülei kérésére a konyhából az étkezőbe lebegteti a tálakat.
Visszatérve a kissé szokatlan napomhoz. Kicsit tekerjünk előre az időben, mert nem hiszem, hogy sokan kíváncsiak lennétek rá, mi is történt a délelőtt tizenegytől délután négyig tartó intervallumban. Az első része némileg uncsi, a második meg csak ránk tartozik.
- Hamarosan karácsony – jegyezte meg Camden, mikor már vagy tíz perce bámultunk ki az ablakon, és halk szuszogásunkon kívül semmi sem törte meg a csendet.
- Ne is mondd! – sóhajtottam fel idegesen, majd felültem az ágyban, felhúztam lábaim a mellkasomhoz, és térdeimre fektettem fejem. – Nem vettem még senkinek semmit, őszintén, nem is tudom, mit tudnék venni, körülbelül tíz dolcsiból, ami jelenleg a zsebpénzem képezi, és egyébként sem vagyok oda túlzottan az ünnepért.
- Mi? De hát a karácsonyt mindenki szereti! – nevetett fel Camden, majd ő is felült és egy gyors puszit nyomott a vállamra.
- Anyu kedvenc ünnepe volt – mondtam halkan, és sokadik alkalommal átkozni kezdtem kevéssel váll fölé érő hajam. A hosszabb frizura sokkal praktikusabb ilyenkor. Mármint olyankor, amikor eszembe jut az anyukám, és sírni támad kedvem. Csakis olyankor tudnék óránkon keresztül zokogni. Ha eszembe jut. Más alkalmakkor, mintha nem is lennének könnyeim. Fura.
- Mindig feldíszítette a lakást – folytattam, gyorsan megtöröltem szemeim, és Camdenre néztem. – Karácsony előtt, mintha nem is önmaga lett volna. Folyton a boltokba rohangált, különféle menüket állított össze Szentestére, amikor sok-sok vendéget hívott a lakásba, és mindig volt egy hatalmas karácsonyfánk, ami elfoglalta a fél nappalit. Minden évben más színű gömböket és egyéb díszekkel aggatta fel szerencsétlen fát – nevettem fel idegesen -, abban az évben, mikor meghalt ezüst díszeket készült feltenni rá. Azóta nincs nagy karácsonyfánk, és apu az összes ezüst karácsonyi dekorációnkat kidobta.
- Sajnálom – Camden csak ennyit mondott, de épp elég volt. Tudtam, hogy ő totálisan megérti, amit érzek, bár kissé kényelmetlenül érzi magát, mivel hármunk közül, mármint Winter, én és ő közüle csak neki él mindkét szülője. – Lehet, hogy nem éppen a legjobb alkalom, de anyu azt mondta, idén karácsonykor velünk tarthatnál Franciaországban. Tudod, a faluban rettenetesen szuper karácsonyi vásár szokott lenni, és a házban pedig minden kandallóban lobog a tűz, és a bejárónőnk isteni forró csokoládét tud készíteni.
Második furcsaság. Camden családja minden ilyesmi eseményt, mint a karácsony, vagy szülinap, nagyon szigorúan vesz. Tudjátok, szűk családi kör, meg ilyenek. Olivie, Camden anyukája, aki amúgy nagyon jó fej, azt mondja, ez francia hagyomány, és ő tiszteletben tartja. De úgy tűnik, lassan másfél évvel azután, hogy Camdennel összejöttem, már én is kezdek családtagnak számítani. Ami jó, mert apu például nagyon komálja Camdent, együtt mennek horgászni meg ilyenek. Azt mondja, ez olyan neki, mintha lenne egy fia. Jajj, ha csak sejtené, mit művelt a „fogadott fia” az igazi lányával, az egyik ilyen horgászós hétvégén a sátorban, amit felvertek, míg ő elment a közeli boltba némi csaliért. (Na, persze, utána rettenetes bűntudatunk lett, mivel épp akkor járt arra egy hatalmas harcsa, és apu spéci horgászbotját berántotta a tóba. Szerencsére egy másik horgász megtalálta, és még csak be sem köpött minket.)
Visszatérve a Sorrow család karácsonyához, remélem ez a hirtelen jött meghívás nem azt jelenti, hogy Olivie abban reménykedik, hogy lassan húsz éves fiacskája családalapításra adja fejét. Elég gáz lenne, szerintem.
A lényeg, miután Camden elment, ismét szakadni kezdett a hó. Szerintem még a történelem folyamán egyszer sem esett ennyi Silver Spring városában. Persze, jött a szokásos üzenet a telefonomra Wintertől, miszerint hamarosan végez vihetik tervüket Quentinnel és felépíthetik a három méteres hóembert, amit terveztek. Úgy kezelik a dolgot, mintha valamiféle világrekord kísérlet lenne. Bájos.
Hamarosan ismét felberregett a telefonom, azt hittem, Camden megint nálunk hagyta a kocsikulcsát vagy ilyesmi, de egy olyan nevet láttam a kijelzőn villogni, amiről azt hittem, soha többet nem lesz hozzá szerencsém. Prudent hadnagy. A régi, jó CIA-s időkből. Ő volt a csapatunk vezetője, úgymond, és kissé rosszul esett, hogy ő is megfeledkezett rólam.
- Jó napot, uram! – mondtam vidáman. – Hogy van?
- Remekül, köszönöm, kérdésed – jó volt újra hallani a hangját. Akkoriban, mikor hatalmas volt a káosz, totál megnyugtatott, és amikor Prudent hadnagy ecsetelte a feladatainkat, úgy éreztem, minden totális rendben lesz. Nem tudom, hogy csinálta. – Mondd csak Brigitte, egyedül vagy?
- Igen, itt fekszek a szobámban és egy árva lélek sem tartózkodik itt rajtam kívül – mosolyogtam továbbra is.
- Ennek igazán örülök – válaszolta a hadnagy, és már közel sem tűnt annyira bíztatónak a hangja, mint néhány másodperce– Talán meglep, hogy újra jelentkezem, és hidd el, békén is hagytunk volna téged, pontosabban titeket, de a helyzet az…
Talán itt kezdtem érezni, hogy hallani fogom a nap harmadik furcsaságát. Valamit, ami felülmúlja az előző kettőt is.
- Gáz van – mondta halkan, Prudent hadnagy, mintha tényleg robbanni készülne pillanatokon belül, vagy ilyesmi. – Nagyon nagy gáz.
Tudtam. Úgy tudtam. Eléggé naiv voltam, amiért azt hittem, majd karácsonyi jókívánságok miatt fog felkeresni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
