|
1×02
2008.10.25. 16:25
1.02 „Három, kettő, egy csapó, indul!”- 2.rész
One, Two, Three, Go!- part 2.
Remélem, abban nem vagyok egyedül, hogy sok olyan dolog volt már az életemben, amit megbántam. Vegyük például azt az esetet, amikor négy évesen meglestem Margie nénit fürdőzés közben, mert nem hittem el, hogy a lányoknak nincsen… na az. Életem egyik legdrasztikusabb élménye volt, maradjunk ennyiben. A Jay Henderson Show viszont nem tartozik a megbánt cselekedetek közé. Persze azt, hogy majd valamikor a távoli jövőben ezt fogom gondolni, legdurvább álmaimban sem sejtettem volna. Mindezek ellenére ruganyosan felpattantam a krémszínű, puha fotelból, és egy lendületes ugrással Pepper mellett termettem. Bár ezt sem kellett volna, mivel abban a pillanatban úgy éreztem, menten kidobom a taccsot. Pepper kérdőn pillantott rám. Mit keresel itt? Ez bizony jó kérdés volt, mert én magam sem tudtam a választ. Talán azért, mert megsajnáltam, ahogy ország-világ előtt csinál magából komplett idiótát, és ennek tetejébe, még egy ostoba Winky Whoo mosópor reklámmal ki akarják cenzúrázni a showműsorból. Plusz miattam ment tönkre a Jay Henderson óriás posztere, ami miatt kegyetlen szarul érezhette magát, bár ha engem kérdeztek, az a plakát csak szebb lett tőle. Nem hagyhattam, hogy Winky Whoot nyomják be a helyére! Így Szuper Sidney mindenféle szorulós szuperhős cucc nélkül akcióba lendült, és megmentette a világot, valamint Pepper Cruzt. Igaz, a kamera előtt egyáltalán nem volt ilyen érzete, egyszerűen csak hülyén érezte magát, mint a mellette álló Pepper.
El is készült egy fincsi világkatasztrófa. Pepper barátnője, Bee elborzadva nézett ránk, közben bizonyára fokozott izgatottsága miatt, pihegve legyezgette magát. Nash csak simán bamba képet vágott, vagy Bee fel-alá liftező domborulatait stírölte nyál csorgatva. A válasz titok marad az idők végezetéig, és csak annyi a biztos, hogy ennek a Bee csajnak jó mellei vannak. Lehet, hogy éppen ez a két jó mell ihletett meg, és adott egy kis löketet, ezt se lehet tudni, de a szám magától kezdett el mozogni:
- Tehát kedves nézőink, köszöntöm önöket a Problémamegoldó Péntek, adásunkban! Itt Sidney Tyler, és Pepper Cruz!- sőt még egy aprót kacsintottam is, ahogy az igazi showmanek az egyik szöszi lánynak a nézőtéren. Az egésznek a szépséghibája az volt, hogy a nagymamája dobott helyette puszit, de oda se neki!
Az sokkal jobban érdekelt, hogy ezután a tökéletes bevonuló után, mi a jó fészkes fenét fogunk csinálni? Ezen nem kellett sokat rágódnom, mivel legnagyobb meglepetésemre Pepper vidám hangja csendült fel mellettem:
- És, mint már említettem, egyikünk sem Jay Henderson. (Itt a nézőközönség női tagja csalódottan sóhajtottak egyet.) A mai műsor különlegessége az, hogy lehetőséget adott néhány vállalkozó szellemű fiatalnak,- azaz nekünk-, hogy kipróbálhassák magukat e szakmában. Kedves hölgyeim, és uraim, kezdődjön a show!
Ráadásul egy hálás mosoly félét is megeresztett felém, ami azt jelentette, hogy nem neheztel a poszter miatt. Jobban is teszi, csak feleslegesen foglalta a helyet a nagyvilágban. De okos kislány, vette a lapot!
Hatalmas tapsvihar volt a válasz, és a semmiből feltűnt- akár egy szellem-, egy vékony lányka, aki egy táblát lengetett meg az orrunk előtt „CSAK ÍGY TOVÁBB!” felirattal. Úgy nézett ki, a rendezőnek már esze ágában sincs reklámot adni helyettünk. Háhá, Winky Whoo mehetsz a klotyóba!
- A mai adásban.- vettem át a szót.-, olyan problémákkal ismerkedhetnek meg, amelyek bármelyik párkapcsolatban előfordulhatnak. Persze itt nem a merevedési zavarokra, és a „hopp egy baba” magánszámra gondolok. Hanem az olyan egymás közti összezörrenésekre, amelyeknek könnyen lehet az, az eredménye, hogy itt találják magukat a Jay Henderson Showban!
- Köszöntsék nagy tapssal Bee Starbrightot és Nash Lackerst!- kiáltotta Pepper, és egy színpadias karmozdulattal bemutatta a show vendégeit. Bee reakciója egy kitörő „Úristen, már vesznek!” volt, de hamar magára talált, hátra dobta selymes loboncát, és egy szexi mosoly kíséretében köszöntötte a nézőket. Nash még mindig kábán bámult a kamerába, de arra még képes volt, hogy felemelje köszönésképp a kezét. Na, igen intelligencia a köbön.
Pepper, bizalmasan odafordult Beehez, és együtt érző hangon tudakolta:
- Miért is vagytok itt?
Bee helyes kis pofija egy csapásra elfelhősödött, és a szeme sarkából néhány könnycseppet is kisajtolt. Micsoda egy…!
- Ő!- mutatott görcsösen Nashre.- Kövérnek nevezett! Azóta nem tudok tükörbe nézni!- hüppögött. Ezt nem kellett volna, mert félő volt, hogy ezen a napon Nash még jó pár turmixot kap a nyakába, pár szem nachos kíséretében, amit a közönség ropogtatott nagy átéléssel a műsor alatt.
Nash védekezően maga elé tartotta a kezét, feltehetőleg neki is ugyanaz a gondolatmenet játszódott le a fejében, mint nekem.
- Hé! Én csak viccesen megjegyeztem, hogy a végén még elhízol, és nem férsz bele a hokis kabátomba, ha ennyi csokis fagyit eszel!
Csokis fagyi? Hokis dzseki? Mi jöhet még? Britney Spears férfivé operáltatja magát?
- Kérlek, avassatok be minket? Csoki fagyi, és kabát? Hogy is van ez? A közönség biztos kíváncsi ezekre!- kérdezősködtem. Egyetértő morajlás hallatszott.
Tehát Bee és Nash kalandos, izgalmas, valamint roppant érdekfeszítő története valahogy így hangzott: Augusztus utolsó hetében, valahol a messzi-messzi múltban, „amikor még tartott a bikini szezon, és kénytelen voltam szőrteleníteni” Hőseink elhatározták, hogy randiznak egyet. A helyszín a sarki, hangulatos Starbucks kávézó volt, ahol „ kurva jó agyserkentő cuccost”, vagyis kávét adnak. Bee beszámolt Nashnek az „izgis” nyári kalandjairól. És valahogy annál a pontnál lyukadt ki, hogy az egyik „bige” barátnője Joy boldog birtokosa a pasija bőrdzsekijének. És Bee úgy gondolta, hogy ő is szívesen lenne „boldog birtokosa a pasija bőrdzsekijének”, de megteszi helyette a hoki kabát is. Mert Nash utálja a bőrből készült dolgokat. „Haver, azok a bőr cuccok úgy szorítanak, főleg ha nadrágok. Egyszer kipróbáltam egy olyat azt hittem terméketlen lettem életem végéig!” Csakhogy Nash nagyon „bírja” a kabátját, és esze ágában se volt megválni tőle. Erre Bee könnyekben tört ki, hogy a barátjának fontosabb egy „ócska rongy”, mint a tulajdon szerelme. (Azért szerényen megjegyzem, hogy Bee is szívesen hordta volna azt az ócska rongyot.) Nash megijedt, hogy itt a világvége (Ha engem kérdeztek, én azt mondom, hogy a szexuális életének lett volna vége.), ezért néhány „smaccantás” kíséretében odaadta barátnőjének a hőn áhított ruhadarabot, aki oda meg vissza volt a gyönyörűségtől. Ezután jött volna a béke fagyi, és a többit már ti is tudjátok.
- De miért pont a hokis dzsekim kellett neked?- fordult szemrehányóan Bee felé Nash. Pepper barátnője kényeskedve felhúzta az orrát.
- Csak nem képzeled, hogy az alsógatyád fogom felhúzni, mint a többi hülye tyúk? Szeretek higéniás életet élni!
- Higénikus.- szúrt közbe Pepper, de Bee legyintett: „Tök mindegy!”
- Csak azt akartam, hogy szimbolizálja valami a kapcsolatunkat, hogy mi összetartozunk, mint Rómeó és Júlia öngyilkossága, vagy Zanessa hűség gyűrűi!- motyogta Bee, és zavarában ide-oda húzogatta a tangája végét. Pepper jobbnak látta leinteni, mielőtt ezer kan veti rá magát a nézőtérről.
- Ha ez a vágyad bébi! Boldogan lőttem volna neked a céllövöldében egy szívecskés plüss mackót, rózsaszínt persze, amiért mindig is odavoltál. Elvégre, mint sok minden másban.- fordult a kamera felé hófehér mosolyt villantva Nash.- lövésben is király vagyok! Szerintem csak azért nem dobálták meg paradicsommal, mert nem volt raktáron.
- Tényleg?- kérdezte csillogó szemekkel Bee.
- Bizony, szivi!- jelentette ki Nash. Erre Bee egy igen magas frekvenciájú sikítás kíséretében, akár egy atom bomba, Nash ölébe vetette magát, de úgy, hogy maga Nash is felborult a fotellel együtt. De ez láthatólag nem zavarta. Néhány égbemeredező lábon kívül cuppogó hangokat lehetett hallani. Mielőtt kínos lett volna a beszédszünet, gyorsan vigyorogva közöltem:
- A mai adásból is leszűrhetjük a tanulságot, ami nem más, mint…
- Mindig legyen nálatok tartalék plüssmaci!- vágott közbe Pepper, majd középső és mutató ujjával „V” alakzatot formálva ezt mondta: Éljen a világbéke! Viszlát Amerika!
„Hová tűnt Jay Henderson?”
„ A showman titokzatos eltűnése – a tévécsatorna perrel fenyeget”
„Nézettségi rekordot döntött a Jay Henderson Show – Henderson nélkül”
Pontosan ezekkel, valamin ehhez hasonló mondatokat láttam a napilapok címlapjain, mikor hétfőn, iskola előtt, Bee csodás kis cabriójával először a belvárost vett célba, meg egy kávézót, mivel saját elmondása szerint, nem sokat aludt előző éjszaka, a Malibu Gimiben pedig csak azt „az undorító koffeinmentes löttyöt” lehet kapni.
Persze, ha tudtam volna, hogy mire is készül, mármint nagyjából húsz percig válogatott a Starbucksban, egészen biztos utazok inkább a sulibusszal, mint minden olyan tizenhat éves, akinek hozzám hasonlóan nem volt még szerencséje a vezetésvizsgával, vagy csak simán úgy gondolja, az iskolabusz is egy módja annak, hogy értesüljenek a legfrissebb pletykákról. Vagyis… ha így jobban belegondolok, talán nem is lett volna olyan jó ötlet a buszozás, a pénteki események után, meg minden.
Miközben Bee megjelent a kávézó ajtajában egy pohár gőzölgő kávéval, gyorsan előkotortam a zsebemből néhány érmét, hogy megvehessem magamnak a legolcsóbb újságot.
- Láttad ezt? – nyomtam legjobb barátnőm orra alá, miközben egy piros lámpánál várakoztunk.
- Nem nehéz észrevenni, tekintve, hogy egyenesen kiszúrod vele a szemem – morogta Bee, cseppet sem kedvesen, aminek nem örültem, mert mégiscsak én voltam az, aki összehozta élete szerelmével ismét, meg minden. Na jó, meg Sidney is.
- És semmi más reakció? – vettem ismét ölembe a lapot, és széthajtottam a negyedik oldalon, ahová általában a sztárokkal kapcsolatos híreket pakolják. Máskor tele van Britney malibui kiruccanásaival, meg különféle szépségkirálynők plasztikai műtéteivel, de most egyedül Jay Henderson hatalmasra nagyított arca, plusz Sidney és az én vigyorgó képem (némileg kisebb kiadásban, persze) foglalta el a lapot. Fölötte a hangzatos cím: Ismeretlen tinédzserek foglalják el a showkirály trónját?
- Nézd, Pep, nem értem, min kapod fel a vizet! – morogta Bee, és egy pillantást vetett a cikkre. Persze, nem túl hosszú pillantást, mert a végén még valamiféle közlekedési balesetet okozott volna, vagy ilyesmi. – A cikk író, egy helyen még az üde, fiatalos szépségedre is utal! Nem sokan mondanak neked ilyet, szerintem örülhetnél, igazán.
Mérgesen fújtam egyet. Oké, lehet, hogy a Bálkirálynő, meg az Iskola Legkívánatosabb Nője, meg a többi, de attól még, igenis nekem is szoktak bókolni. Igaz, csak az apám, de akkor is.
- Szerintem ez életed legnagyobb lehetősége! Persze, nem szívesen mondom ezt, de hála nekem, ugye!
- Életem nagy lehetősége? Mondd, te szívtál valamit? Szó sincs olyasmiről, hogy most aztán alkalmazni akarnának állandó műsorvezetőnek, vagy ilyesmi! Úgy értem, az összes, amit kaptunk Sidney-vel, egy meleg kézfogás, néhány JHS-logóval ellátott ajándék, plusz Ja Henderson egy műsorra jutó fizetése, bár mivel Sidney-vel ketten voltunk, feleznünk kellett!
- Ez azért volt, mert akkor a lapok még nem cikkeztek arról, micsoda profin levezettétek az egész műsort, plusz el is bűvöltétek a közönséget, a – hogy is írjak, mutasd csak -, fiatalos, lendületes stílusotokkal, és az empat... emptat…
- Empatikus – morogtam.
- Na, szóval azzal, ahogy viselkedtetek velünk, tudod, hogy nem voltak nagyok a gondjaink, de úgy kezeltétek, mintha azok lennének. Ez biztos valami különleges cucc lehet – bökött felém tökéletesen manikűrözött körmeivel Bee, és begurult a suli parkolójába. Abba a részébe, amit a menőknek tartanak fent, az iskola íratlan törvényei szerint.
Általában, Bee ilyenkor megigazítja frizuráját, ellenőrzi sminkét a visszapillantó tükörben, és megszűnik legjobb barátnőmnek lenni, hogy átadja helyét a szupersztár Bee-nek.
De nem ma reggel. Ugyanis megvárta, amíg én is kimászok az autójából, majd belém karolt, és úgy indultunk meg az iskola épülete felé. Néhányan összesúgtak a hátunk mögött, kapták elő telefon, illetve Blackberry készülékeiket, és már égtek is a forró drótok! A titokzatos Pepper a pénteki Jay Henderson Show-ból tényleg az a Pepper, akivel együtt járnak háztartástanra! Ha előbb rájövök, hogy a népszerűséghez nem kell más, mint egy este Amerika legnézettebb talkshowjában, hát esküszöm, már előbb lestoppolok magamnak egy helyet Jay Hendersonnál! Na jó, nem hiszem, mert eddig nem igazán találkoztam olyan problémával, amihez szükség lett volna rám. Úgy értem, nem ejtett teherbe a saját apám, nem jutottam ki a világűrbe tizennégy évesen, sőt, még egy nyamvadt macskám sincs, akit meg tudnék tanítani biciklizni!
A lényeg az, hogy egészen jól esett a figyelem. Persze, még jobban esett volna, ha mondjuk odalépnek elém, vállon veregetnek, és azt mondják, hű, csajszi, de jó voltál, de koldus ne válogass!
- Nézd, ott van Nash! – sikított fel boldogan Bee, gyorsan megigazította kivágott felsőjét, hogy dekoltázsánál kikandikáljon csipkés melltartója szélének vonala, és odarohant barátjával. Az ember el sem hinné, hogy alig két napja, még vudu babát készült gyártani a srác képére.
Én is követtem, bár némileg lassabban, és csakis azért, mert láttam, hogy Nash mellett ott ácsorog Sidney, akivel nem tudtam túl sokat beszélni azután, hogy kimentett a balhéból, és egyébként is, úgy viselkedett, mintha egy igaz barát lenne. Vagy valami olyasmi.
- Halihó! – léptem oda mellé, miközben mellettünk Nash és Bee eljátszották a „bár veled töltöttem az éjszakát, de hiányoztál” magánszámot. – Hogy vagy?
Oké, talán nem volt éppen a legfrappánsabb beszédindítás, de egyszerűen nem jutott más az eszembe. Úgy értem, mit mondhattam volna? Mert, amit szerettem volna, mármint, hogy köszönöm, meg minden, későbbre szerettem volna tartogatni. Amikor már nem érzem olyan hülyén magam.
- Jól – vetett rám egy boldog vigyort Sidney, ami újdonságnak számított, tekintve, hogy egészen péntek estéig csak morogtunk egymásra. De úgy tűnik, nem csak a népszerűségi indexeden javít egy tévéműsor, akár új barátokat is szerezhet neked. Ami jó, mert a jelek szerint, ismét kénytelenek leszünk elviselni egymás társaságát szinte minden szünetben, tekintve, hogy Bee és Nash ismét kibékültek.
Talán az a mosoly tette vagy nem tudom, de felbátorodtam. Mármint, aki ilyen kedvesen mosolyog rám, csak nem fog elküldeni a jó büdös fenébe, ha éppen meg akarom hálálni lovagias cselekedetét. Persze, szigorúan szóban. Esetleg egy turmixszal. De senki ne keverjen össze a legjobb barátnőmmel, én nem vagyok olyan, hogy rögtön… szóval na, kész vagyok bevetni bájaim.
- Csak azt szerettem volna mondani – hadartam, szinte egy szuszra. – Hogy nagyon rendes volt tőled, amit pénteken tettél! Úgy értem, nem sok mindenki csinálta volna azt, amit te, és szerintem ez egy nagy dolog, főleg, hogy… szóval nem viselkedtem kedvesen veled, meg minden.
- Ugyan, nem probléma – vont vállat Sidney. – Szóval, részben én tehetek róla, hogy tönkrement a posztered, és különben is, azok a pasik készültek volna eltávolítani téged a képből, amit szintén nem hagyhattam.
Elmosolyodtam, és akkor vettem észre, hogy Nash és Bee, abbahagyva egymás torkának nyelvvel való csiklandozását, minket figyelnek.
- Jajj, kaphatnék esetleg egy autogramot a nagy sztároktól? – kérdezte röhögve Nash, bár egyáltalán nem olyan hangnemben, amitől úgy éreztem volna, a sztár pozitív jelző.
Látszott Sidney-n, hogy már készül valamit visszavágni, ám, hogy pontosan mit is mondott volna, Nash szexuális beállítottságára, meg az anyjának foglalkozására vonatkozóan, nem derült ki, ugyanis a Malibu Gimnázium parkolójába begurult egy fekete limuzin, amilyenhez hasonlót csak iskolai bálok alkalmával lehet látni. Úgy értem, persze, rengeteg gazdag gyerek jár az iskolánkba, de ők inkább a saját maguk által vezetett sportkocsikat részesítik előnyben.
Néhány pillanatra mindenki megtorpant, mintha egy sci-fiben lettünk volna, és valaki lefagyasztotta volna az időt. A suli egész diáksága arra várt, hogy vajon ki fog kiszállni az autóból, és amikor meglátták, némileg csalódottan folytatták tovább tevékenységüket. Úgy értem, nagyon egyikük sem ismerte, a negyvenes éveiben járó, divatos öltönybe öltözött, kissé pocakos férfit.
Senki, kivéve Sidney-t és engem. Ugyanis pontosan ezzel a férfival fogtunk kezet péntek este, és aki úgy mutatkozott be, mint a Jay Henderson Show rendezője, meg producere meg atyaúristene.
És igen, ez a tévés mindenható, most, a jelek szerint, felénk közelített…
Világ életemben meg voltam győződve arról, hogy senki sem tud olyan cikin „halál lazának” mutatkozni, mint az én drága jó szülőapám. Ehhez a feltevésemhez hűen tartottam magam egészen addig a pillanatig, amíg meg nem ismertem Daryl Donovant, aki nem mellesleg a Tévés Mindenható, a Jay Henderson Show rendezője, és azt pletykálják róla, hogy a híres Oprah nénit is ő indította el karrierjének kezdetén.
A show biznisz királya éppen akkor közelített felénk a full extrás limójából, mikor Pepperrel megpecsételtük barátságunkat Bash (A Jay Henderson Show nézői el is nevezték a „Világ Legcukibb Szerelmespárját”) szavak nélküli, de annál lelkesebb társalgása közben.
- Na, csá, srácok!- emelte fel hanyagul a kezét, és biztatóan elmosolyodott. Említettem már, hogy a valószínűleg több milliárd dolláros szuper öltönyéhez egy koptatott baseball sapit biggyesztett a fejére? Ami még jól is állna neki, ha 1. nem közelítene az ötvenhez 2. nem öltönyhöz vette volna fel. Apa meg Nirvanás pólóval vagánykodik nagyban, amit Zach széles skálájú ruhakészletéből csór el minden hétvégén, ha futni megy. Tehát egy-egy. Ja nem, apa be is tűri. Kettő-egy.
- Úristen!- kapta a szája elé a kezét Pepper. Szerintem őt is sokkolta a baseball sapka látványa. Vagy az, hogy ez a média guru itt áll előtte, és hozzá beszél. Vagy mindkettő, ki tudja.
- Üdv!- Én féken tartottam magam, és egy jó nagy „baszki” helyett jó kisfiú módjára köszöntem hála anya gondos nevelésének.
- Van kedvetek kocsikázni egy kicsit?- kacsintott Daryl Donovan. Amit szerintem nem nekem, hanem Peppernek szánt, de újdonsült haverom arcán semmiféle Jay Henderson féle rajongás nem tükröződött.
- Oké, tisztázzunk valamit, azért jött ide, reggel, tanítás előtt, hogy elvigyen minket kocsikázni?- értetlenkedtem. Szerettem volna tudni, hogy ez a tévés ipse mi a fenét zargat minket?
- Hát…igazság szerint többről van szó, de azt inkább a limóban, srácok. Csak utánatok!
Nash és Bee Szexuális Formációt otthagyva (akik semmit se vettek észre sebes távozásunkból) mindannyian bepréselődtünk a kicsinek egyáltalán nem mondható hátsó ülésére.
Daryl szuperszónikus ketyeréje, ami már olyan modern volt, hogy fel se ismertem mi az megcsörrent.
- Nyuszifül, drágám, éppen tárgyalok, nem tudnál később visszahívni…- aha, szóval egy mobil telefon. Tudtam ám!- Jaj cunci mókuskám, tudod, hogy nekem édes mindegy, hogy vadorzó fekete, vagy szűzies fehér.- gügyögte Mr. Donovan, és látszólag teljesen megfeledkezett rólam, és Pepperről. Mindketten kényelmetlenül fészkelődtünk, az amúgy fasza komfortos puha ülő helyünkön. – Az számít mi van alatta…- Pepper félrenyelte a semmit, és eszeveszetten köhögni kezdett. Meg tudtam érteni. Dary a jelek szerint észrevette, hogy nincs egyedül, és sietősen elbúcsúzott „nyuszifültől”: Drágám, most le kell tennem, majd este megvitatjuk ezt az égetően fontos témát.
- Csak nyugodtan, van időnk. - mentegetőzött Pepper, majd a karórájára esett a pillantása. - pontosan öt perc és huszonhat másodperc. De semmi gáz, tényleg. - nevetett zavartan.
- Tehát említettem már, hogy milyen fenomenálisak voltatok pénteken?- kezdte csevegő hangon a rendező.
- Persze, csak hat újságnak nyilatkozott arról, hogy milyen elragadóan bűbájos párocska vagyunk. Ez… nagyon kedves.- vágta rá Pepper. Elragadóan bűbájos? Ettől se lett nagyobb az önbizalmam, az biztos…
- És valóban így gondolom. Az emberek szeretnetek titeket, és a stúdió e-mail címére több százezer levelet kaptunk az Egyesült Államok különböző pontjairól, melyben azt tudakolták, hogy láthatnak-e titeket továbbra is tévé képernyőjén. És esetleg lesz-e a közeljövőben saját show műsorotok?- folytatta Daryl Donovan.
Kínos csönd következett be. Se én, se Pepper nem tudtuk mire vélni ezt a kijelentést, és megkövült arccal néztünk előre. Tévés ipse dettó. Majd Pepperből gurgulázva tört fel a féktelen kacagás. Vele együtt csapkodtam a heves röhögő görcsben a hófehér bőrüléseket. Elég drágák lehettek, mert Daryl szeme minden egyes csapásnál összeszűkült, de ő hozott minket el, viselje a következményeket.
- Ezek nem normálisak!- törölgette a szemeiből a nevetés könnyeit Pepper.
- Még, hogy show műsor! Nekünk?- kontráztam rá.
A dologban egyedül az volt ijesztő, hogy Daryl nem nevetett velünk együtt. Sőt.
- Ami azt illeti, én pontosan erre gondoltam. - tárta szét a karját egy diadalmas mosoly kíséretében.
Hirtelen a mindannyian nagyot nyekkentünk hátul, és cuki kis matricává alakultunk majdnem. Pepper hatalmas sikítása nem csak ránk, hanem a limó sofőrjére is ráhozta a szívbajt, és egy nagyot fékezett. És remélem megértitek, hogy legbelül, valahol nagyon mélyen én is hisztérikusan sikoltoztam, igaz korántsem a lelkesedéstől…
Na jó, ez milyen király már! Hogy miért is? Mert az a nagy harci helyzet, kérem szépen, hogy nagyon úgy néz ki, az életem kísértetiesen kezd egy ostoba tinédzsereknek való regényre hasonlítani. Abból a fajtából, amikor a főhősnek szinte minden álma valóra válik, leszámítva az überszexi pasit, de most így belegondolva, nincs is szükségem überszexi pasira, mert a jelenlegi helyzet szerint foglalkozni sem lenne vele időm.
És hogy miért is?
Felkészültetek?
Saját tévéműsorom lesz! Mármint oké, ez még nem teljesen biztos, de nagyon úgy néz ki, hogy Amerika-szerte rettenetesen megszerették a Pepper és Sidney párosítást, és most a tömegek Pepper&Sidney Show-t követelnek a tévécsatornától. Ami még nem feltétlenül jelent jót, persze, de történetesen az istenkirály, a Hatalmas Daryl Donovan, a Jay Henderson Show rendezője, producere, atyaúristene, megsúgta nekünk, mennyivel több lehetőséget lát bennünk, mint abban a kiöregedett Casanovában. Amit persze, személyes sértésnek vettem, hiszen Jay Henderson továbbra is életem egyetlen szerelme, leendő férjem. Még akkor is, ha mire olyan korba kerülök, hogy anyuék engednek házasságon gondolkozni, Jay már nagyjából hetven éves lesz.
- Namármost, srácok, persze, így ripsz-ropsz nem indíthatunk egy televíziós műsort, remélem tisztában vagytok vele – magyarázta Daryl, mikor becsábított minket a limuzinjába. Persze, anyuék megtanítottak engem is, hogy nem szabad idegen emberek autójába beülni, de hahó, Daryl Donovanról van szó. Plusz ott volt mellettem Sidney is. Kettőnket csak nem akarja megerőszakolni. Azért az extrém lenne. Meg gusztustalan is, persze.
- Arra gondoltam – folytatta Daryl -, hogy a JHS stúdióját teljesen átrendezzük. Fiatalosabb lesz, vidámabb, ami illik hozzátok. Az uralkodó színei a rikító pink lesz, ami Peppert szimbolizálja, és a férfias sötétkék, ami téged, Sidney. Logónak is valami hasonlót képzeltem el. Találkozik egymással az aranyos kislányok és a nagyfiúk világa. Ezzel a műsorral nem tudunk mellényúlni. Természetesen sokkal menőbb témáitok lesznek, mint Jay-nek, ám ugyanakkor olyanok, amelyek érdeklik az öreg, romantikus lelkű nénikéket. És fenébe a Sztáravató Szerdával, meg az efféle elnevezésekkel! Minden nap lesznek sztárok, gyerekek! – csapta össze kezeit Daryl, és láttam, ahogy lelki szemei előtt bankjegyek táncikálnak egymásba karolva. Azoknak a 100 dollárosoknak meg véletlenül Pepper és Sidney fejeik vannak.
- Meg kell beszélnem az egészet a tévécsatorna vezetőségével, és természetesen nektek is el kell mondanotok a szüleiteknek. Mivel még nem vagytok nagykorúak, az ő engedélyükre is szükségünk van. De azért benne lennétek, ugye? Szóval… most halálosan komolyan. Szükségem van rátok.
Mivel éppen néhány perccel azelőtt produkáltam valami hihetetlenül cikis sikítórohamot, csak egy boldog vigyorral az arcomon, bólintottam.
- És te, Sidney? – fordult DD a mellettem ülő sráchoz, aki leginkább úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban arra készülne, hogy kiugrik a limuzin ablakán. Vagy keres valami éles tárgyat, amivel felvághatja az ereit. Lehet a srácok teljesen másképp vannak bekötve, és nekik egyáltalán nem menő saját tévéműsort vezetni. Esetleg csak arra izgulnak fel, amiben minél több autó, meg erőszak szerepel. Ez annyira jellemző.
Sidney végül mégiscsak kinyitotta száját, bár olyan halkan, hogy én sem igazán hallottam, elkezdett magyarázni valamit az anyjáról, meg hogy mennyire félti őt. Ja, persze, azért jobbat is kitalálhatna.
- Ugyan, csak mondjátok meg a szüleiteknek, hogy egy fél órát szánjanak rám értékes idejükből, hogy aláírathassam velük a szerződéseket, és ígérem utána totálisan békén hagyom őket, hiszen a sztárok ti lesztek, bogaraim!
Sidney alig láthatóan összerezzent, talán mert épp két másodperccel azelőtt „bogarazta” le egy ötvenes pasas. Fincsi.
- Mit szólnátok hozzá, ha holnap este megejtenénk a találkát az irodámban? – elkezdtem azon gondolkodni, hogy Daryl vajon mindig ilyen mosolygós-e. Könnyen ki lehet deríteni persze, hiszen, ha ez nem egy jó álom (és véleményem szerint nem az, mert különben már rég megszólalt volna a vekkerem, vagy Dé bácsi fejbe vágott volna egy párnával, mondván dumálok, miközben alszom…) minden napot vele fogok tölteni. Ami nem azért tölt el olyan mérhetetlen örömmel, mert annyira vonzó fickó lenne ez a Daryl, de… híres leszek. És talán találkozhatok Jay Hendersonnal is. Persze csakis abban az esetben, ha végre hajlandó lesz felbukkanni.
A gond csak az, amit Sidney is mentségeként hozott fel, bár az én esetemben a probléma valós. Anyu sosem egyezne bele ebbe…
Hé, várjunk csak, talán nem is kell! Hiszen van nekem egy fantasztikus nagybácsikám… egy ici-picit hasonlítunk egymásra, és amilyen sötétnek látszik Daryl Donovan, egészen biztos vagyok benne, hogy el tudom vele hitetni, Drake bácsi tulajdonképpen az apám. Elég fiatal ugyan, de…
Na jó, ennek a tervnek még akadnak buktatói, de ki fogok találni valami okosat! Mindent a hírnévért, srácok!
- Sidney, nélküled nem fog menni!- pihegett Pepper mögöttem. A mélyen tisztelt edző bácsi úgy gondolta itt az ideje egy kis állóképesség fejlesztésnek, s a gondolatot tett követte: Az egész második évfolyamnak tüdőrobbanásig kellett köröket sprintelnie a hoki pálya körül. Ami elég nagy. Nekem még egy kör is igen megterhelő, nem hogy tíz. A hab tortán, hogy a késés miatt velünk Mr. Carter kétszer annyit futtatott. És ahányszor csak a közelébe értem, belefúj abba a redvás sípjába, és ordítva odavakkantja, hogy „ Gyerünk Tyler ne lazsálj! Ilyen puding állapotban egy szalmaszálat se tudsz keresztbe tenni fiam!” Neki könnyű, a pihenő padon ücsörögve én is tudnék ilyen kedves mondatokat kiáltani a szegény szerencsétlen diákoknak. Remélem, elnézitek nekem, ha ekkor néhány gyilkos gondolatom támadt a síppal és Carter edző torkával kapcsolatban. Ja és azt hiszem az öklömnek lesz egy randevúja Daryl Donovan ábrázatával a közel jövőben. Minek rizsázott ennyi ideig!
- Már mondtam a nem, az nem!- lihegtem, és lassítottam egy kicsit, hogy Pepper be tudjon érni. – Te annyit riszálod magad a kamerák előtt, amennyit akarod, de nekem bőven elég volt az, az egy alkalom is.
- De fizettek érte! És jól jött az a kis plusz pénz, nem?- préselte ki magából a szavakat Pepper.
- Így utólag visszagondolva meg lennék nélküle - feleltem ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nem is tudom honnan akasztottál le egy vadonatúj converse torna csukát. De ha meglennél nélküle, akkor ide vele!
- Nem!
- Sztárvendégeink is lesznek!
- Már bocs, de én nem Joe Jonas hátsó felére izgulok fel! Rossz irányban tapogatózol!
- De jön Hayden Panettiere is!
És placcs. Úgy terültem el a földön, akár egy lenyúzott medvebőr a kandalló hangulatos fénye előtt. Lehet hogy e-miatt az ütés miatt valami gubanc keletkezett az agytekervényeim között, de azon kaptam magam, hogy a szám önkéntelenül is azt mondja: „Meggyőztél.”
De vajon egy kis agyrázkódás Anyának is elég, hogy megváltozzon a showbiznisz mocskos, és lezüllött világáról?
- Csirkemell, vagy csirkecomb?- az ominózus kérdés a bevásárlóközpontban hangzott el a számból. Anya a hét elején előszeretettel rendez nagy shopingoló körutakat, ilyenkor általában elkísérem. Akik most törölnek le egy könnycseppet a szemük sarkából, azokat el kell, hogy keserítsem, nem azért tartok vele, mert olyan jó kisfiú lennék. Csak hát ha a Anya jó kedvében van, hajlandó egy kis túlköltekezésre az én számlámra. Ez rendes tőle.
- Nem is tudom drágám.- felelte Anya, és feszengve lejjebb húzta a hófehér bolyhos pulcsijának az alját. Ez nála az idegesség jele, de ilyen kis dolog kinek tűnik fel a Mennyországban? Ahol mindent Snickers, Twix, és Mars borít. Na, látjátok!
- Legyen csirkemell. A mellet jobban szeretem, mint a combot. – tette aztán hozzá. Apa is mindig ezt mondja neki, igaz akkor sose a tyúkokról van szó.
Megadóan bedobtam a bevásárlókocsiba az említett terméket, de közben a másik kezem már a csokoládék között kotorászott. Függő vagyok, említettem már?
- Sidney, olyan régen beszélgettünk, nem?- kérdezte hirtelen Anya, és egy sötétbarna hajtincset a füle mögé tűrt. Idegesség jele 02. Ezt se igazán vettem észre. Ugyan ki venné észre, ha a túlsó polcsornál Jennifer Lopez hátsó felű csaj veszi magához a paradicsom pürét?
- Ja. – hagytam rá.
- Szerintem itt van az ideje, hogy elbeszélgessünk néhány fontos dologról. – fordult felém Anya, vészjósló tekintetét azonban nem vettem észre, mert háttal álltam neki.
- Mm… Igen szerintem is. Twix, vagy Kitkat?- emeltem fel vigyorogva a csoki szeleteket rejtő markomat.
- Így is túl sok édességet tartunk otthon. Rakd csak vissza mind…- Az lehet, de van egy porszívó, ami rejtélyes módon az összeset felszippantja. A porszívó neve: Zach. -, Bár. Maradhat. Elvégre van olyan jövedelmező egy műsorvezető szerep, hogy nyugodt szívvel költekezz, nem igaz?
A kezem tartalma egymás után potyogtak a földre. Az elképedéstől kigúvadt szemekkel meredtem előre.
- Esküszöm el akartam mondani!- védekeztem.
- Igen, és mégis mikor? Miért van az, hogy egy vadidegen pasastól kell megtudnom, telefonon a fiam jövőbeli terveit!- sziszegte Anya villogó szemekkel.
- Na, na ez azért nem igaz!- hárítottam. – Darylt láttad már a TV Guide címlapján, és meg is jegyezted, hogy milyen „édes pofija” van!
Lehet, hogy nem kellett volna ezt mondanom, ugyanis Anya kis híján belenyomta volna a fejem a hőn imádott csokoládé halom közé.
- Nem érdekel Sidney! Ezért még otthon számolunk, azonban előtte meglátogatjuk Mr. Donovant, és szépen megmondjuk neki, hogy szó sem lehet erről az egész majomparádéról!- rázta Anya dühösen a mutató ujját felém.
- De Anya…
- Pont! Ez volt az utolsó szavam ebben a témában. – fojtotta belém a szót Anya.
- Attól nem lesz jobb kedved, ha azt mondanám, hogy leárazás van a fehérnemű osztályon?
És milyen meglepő: Nem lett neki.
Viszont egy valamit jól tettem aznap: Nem hagytam ott az öklöm bélyegét Daryl arcán. Vagy mi más győzte volna meg anyát abban, hogy a tévé képernyőjén a helyem?
Eleinte tényleg kételkedtem abban, hogy Sidney igazat mond a mamája szigorúságát, és túlzó aggódását illetően. Végül rájöttem, egyáltalán kamuzott. Erre akkor került sor, amikor ott ültünk, meghitt légkörben, öten, Daryl Donovan irodájában, amit talán mondanom sem kell olyan képek díszítettek, amin
a) ő maga szerepelt a TV Guide vagy a People címlapján
b) ő maga vigyorgott különféle hírességek oldalán
c) ő maga pózolt a barátnőjével a világ tengerpartjain
Dé bácsi, aki mellettem üldögélt jót mosolygott ezen, na nem mintha az ő szobája másképp nézne ki. Egyedül a barátnős képek hiányoznak, de csak azért, mert annyi volt neki, hogy kitapétázhatná az egész házat velük.
Mellettünk Sidney idegesen feszengett, az anyukája pedig egyenes háttal, ölébe fektetett táskával mustrálta DD-t, mintha legalábbis egy cukrosbácsi lenne, akitől anyatigris módjára meg kell védenie fiacskáját.
Ahhoz azonban, hogy a megértsétek, hogy is kerültünk oda, és miképpen, vissza kell kicsit pörgetnünk az időt, egy átlagos sulinaphoz, amikor Carter edző addig futtatott minket a sportpályák körül, míg már csak egyetlen porcikám nem fájt: a kislábujjkörmöm. Ezek után még kénytelen voltam hazamenni, és valamilyen úton-módon rávenni Drake bácsikám, hogy jöjjön el velem a televíziós megbeszélésre, és játssza el a jófej apukát, aki mindenben támogatja a lányát. És hogy erre miért volt szükség? Tisztában voltam vele, hogy anyuék miket vágnának a fejemhez, ha megemlíteném nekik a Pepper & Sidney Show-t. Az ember másodikas gimnazista korában már igazán gondolhatna a jövőjére bla. Tanulhatnál is, több hasznod lenne belőle bla bla. Miért nem valami olyan iskola utáni foglalkozást választasz, amiért plusz krediteket kapsz a jelentkezésnél bla bla bla? Számukra a tévézés… hát, nem rossz elfoglaltság, amennyiben nem a saját lányukat látják viszont.
Szerencsémre Dé bácsi éppen jól megérdemelt ebédjét fogyasztotta a szobájában, ami szigorúan tilos a mi családunkban. Mármint szobában kajálni.
- Hali, milyen napod volt? – ültem le mellé az ágyára, és igyekeztem nem rossz néven venni, hogy néhány fűszeres csirkefalatnak nagyobb figyelmet szentel, mint unokahúgának.
- Nem adok pénzt, az a szüleid dolga – morogta Drake bá.
- Most nem is pénz kéne – legyintettem a vállon. Persze, nem túl erősen, nehogy megsértődjön, és akkor pápá, tévé műsor, pápá menő cuccok, pápá Joe Jonas és hozzád hasonló szexi tinisztárok.
- Hát akkor meg? Kérsz curry-s csirkét? Nagyon finom, Ms. Gold csinálta a szomszédból – szegény nő. Komolyan, rettenetesen sajnálom, mert nagyon jófej, kiskoromban sokat is vigyázott rám. Emlékszem, imádtam hozzábújni, mert olyan jó puha volt. Kicsit molettebb, fekete asszonyság, aki egész egyszerűen bele van zúgva az én bácsikámba, tinédzserkora óta. Ezért sütöget neki mindenfélét. Hogy felhívja magára a figyelmet.
- Nézd, egy kényes témáról szeretnék beszélni veled – néztem Drake bácsi szemeibe. És mielőtt nekiállt volna előadni a szokásos monológját, miszerint „nagyon-örülök-hogy-ennyire-szeretsz-de-felvilágosítást-a-szüleidtől-kell-kérned”, már hadartam is a tévéműsort, egészen a péntek estétől kezdve aznap délutánig, mikor is ott ültünk az ágyán.
Dé bácsi egy pillanatig úgy nézett rám, mintha azt jelentettem volna be, megválasztanak az idei éves bál királynőjének. Vagyis, mintha valami olyasmit mondtam volna, ami totális lehetetlenség.
- Azt hiszem, átmeneti hallászavarban szenvedek. Azt akarod, hogy én… én menjek el veled, a szüleid helyett, és adjam áldásom a tévés karrieredre, aminek hatására ugyanolyan idegesítő leszel, mint az összes többi tinisztár?
- Úgy beszélsz, mint anyu – morogtam, keresztbe font karokkal, és azt hittem ez hatni fog. Drake bácsi utálja, ha valaki megemlíti, mennyire hasonlít a nővérére.
- Meglehet – vont vállat. – De… na jó, el kell ismernem, egészen vagány dolog lenne ez a műsorvezetősdi, főleg, ha valahogy be tudnád juttatni kedvenc bácsikád régi bandáját is egy adásba.
- Az egyetlen bácsikám vagy.
- Ebből adódóan a kedvenced is, azt hiszem. Csupán ennyit kérek tőled, ez abszolút nem nagy dolog, szerintem. És különben is, még rengeteg másik probléma merül fel. Például, mi lesz, ha a szüleid meglátnak egyik este a műsorban? És mielőtt kimagyarázhatnád a dolgot, rájönnek, hogy azért Pepper & Sidney Show a címe, mert te vagy Pepper, és rólad szól az egész.
- De esténként, mikor a műsor lesz, úgyis dolgoznak, vagy vacsiznak valahol, szóval nem fognak rájönni.
- Ja, és újságot sem olvasnak – horkantott gúnyosan Drake bácsi.
- Tényleg nem – válaszoltam.
- Internet?
- Csak ki akarsz bújni a felelősség alól – mondtam mérgesen, és felugrottam az ágyról.
- Nem, egyáltalán nem erről van szó. Egyszerűen csak úgy gondolom, ezt képtelenség eltitkolni a nővérem elől. Vannak barátnői is, akik lazán elmondhatják neki.
- Csak próbáljuk meg! Kérlek! – vetettem térdre magam, és összekulcsoltam kezeim.
- Nem – rázta meg fejét Dé bácsi, és hogy jelezze, a témát lezártnak tekinti, bekapott egy falat husit.
- Hát jó. Nem is kell. Tényleg, nem ez a leghőbb vágyam. Nem, szeretnék nyomorék kis senkiként élni hátralévő életem során. Csak úgy, mint a többi milliárd. Nem akarok kitörni…
- Pepper, elég lesz, ezzel nem hatsz meg.
A fenébe. Azt hittem, ezzel majd emlékeztetem arra, hogy valamikor ő is híres szeretett volna lenni, és mit érezhetett volna, ha a nagyiék nem engedik azt csinálni, amit szeret.
- Jó, akkor másképp próbálkozom – fordultam szembe vele, csípőre tett kezekkel. – Ha most nem jössz el velem Daryl Donovanhoz, és nem írod alá a hozzátartozói engedélyt, én esküszöm elmondom anyuéknak, hogy négy éves koromban elküldtél egyedül fagyizni a belvárosba, csak azért, hogy együtt lehess a barátnőddel, anélkül, hogy rátok törnék.
- Hát jó… hova kell menni és mikor? – sóhajtott Drake bácsi.
Na, így kerültünk Daryl Donovanhoz, és a kissé egocentrikus irodájához.
- Már megmondtam, Donovan úr, hogy az én fiam nem fog szerepelni egyetlen tévéműsorban sem – csóválta meg fejét Mrs. Tyler, én pedig együttérzően Sidney-re pillantottam, aki válaszul csak a szemeit forgatta. Mióta megemlítettem neki, hogy a híres sztárok nem csak férfiakat, hanem csini csajokat is jelentenek, teljesen fellelkesült.
- Kérem, Mrs. Tyler, ez hatalmas lehetőség lenne – néztem én is a nőre, és oldalba vágtam Dé bácsit is, hogy bevesse az úgynevezett „ellenállhatatlan” tekintetét, aminek elnevezésében tényleg lehet némi igazság, mert még a nővérét is meg tudja vele lágyítani. Nos, úgy néz ki, egy valaki akad, aki mégiscsak ellen tud állni a hipnotikus tekintetnek. Mrs. Tyler.
- Sajnálom, de ezt egész egyszerűen nem engedhetem. Elsősorban veszélyes. A hírességeket mindig üldözi valami mániákus őrült. Miért pont az én Sidney-m lenne kivétel ez alól? És ott van a másik. Néhány tinédzsersztár elképesztően borzalmas tud lenni. Maguk tévések teljesen elrontják ezeket a gyerekeket.
Én személy szerint örültem volna, ha elrontanak, főleg miután Daryl Donovan megosztotta velünk, mennyit is kapnánk epizódonként, ha nagyobb sikert aratnánk, mint Jay Henderson.
- Ez az utolsó szava, asszonyom? – kérdezte fáradtan DD, mintha legalábbis naponta találkozni hisztis szülőkkel.
- Igen, ez. Köszönjük a lehetőséget, de viszont látásra! Gyere, édesem – ragadta karon Sidney-t.
Kis híján sírva fakadtam, mikor becsapódott mögöttük az iroda faajtaja, de láttam, hogy Daryl Donovan halványan mosolyog az íróasztala mögött. Oké, talán még is tud valamit, amit én nem. Talán tényleg tudja, hogy kell bánni a hisztis szülőkkel. Mármint, valamiért itt ül ebben a flancos irodában, és egy magánhelikopter várakozik rá nem is olyan messze.
- Nos, akkor kedves Pepper, azt hiszem, péntek este találkozunk. Előre elkészítettem neked a show menetét, amit később persze, majd neked kell, de mivel ez az első, pardon, második alkalom, amikor szerepelsz, igazán nem lenne igazságos tőlem, ha beledobnálak a mély vízbe, nem igaz?
- Igen, persze – vettem át tőle a mappát, amiben a lapokon pink, illetve sötétkék színekkel szerepeltek különféle szövegek. Hát, a jelek szerint a kékekre végül nem is lesz szükségek.
- Szeretném, ha adás előtt másfél órával már megjelennél. Találka a stylisttal a fodrásszal, a sminkessel, plusz szeretném, ha otthonosan mozognál a díszletek között, és megnéznéd az új főcímet is.
- Oké, oké, persze – bólogattam hevesen. Mit fogok én egyedül kezdeni a kamerák előtt? Hiszen első alkalommal is csak Sidney közbelépése mentett meg a totális kudarctól. Talán rám egyedül nem is lesz kíváncsi senki. Mehetek vissza a középsuliba, és ismét az isteni Jay Henderson lesz a showműsorok istene.
Ezen gondolkoztam akkor is, mikor péntek este a már jól ismert öltőzőben ültem. Illetve még sem volt annyira ismert, hiszen ennek az ajtaján nem a „Vendég” hanem a „Pepper Cruz” szavak díszelegtek. Saját öltöző, csodás ruhaköltemény egy olyan tervezőtől, akinek a cuccairól mások csak álmodni tudnak, egy olyan frizurával, amiért Bee például ölni tudna. Hatalmas nagy kár, hogy az életben csupán egyszer van szerencsém ezekhez.
Ráadásul arról sem volt fogalmam, mihez fogok kezdeni magammal, a hipermenő Pepper & Sidney Show főcím után a Pepper & Sidney Show felirattal ellátott díszletek között, mikor csak én vagyok egyedül, Pepper.
- Hahó, szia, ne haragudj, bocsi! – rontott be az öltözőmbe az a japán csaj, akinek részben azt is köszönhettem, hogy a csodás Jay Henderson poszterem csúfos halált halt. – Én vagyok az asszisztensed, szóval csak azt szerettem volna kérdezni, hogy aú! – hirtelen megbotlott az egyik kábelben a sok közül, én pedig halványan elmosolyodtam. Jó érzés, hogy van valaki, aki még nálam is szerencsétlenebb.
- Nem, nincs szükségem semmire, köszi! – mondtam neki.
- Hű, hogy találtad ki, mit szeretnék? Igaza van Darylnek, tényleg igazi zseni vagy! – sóhajtott, mintha legalábbis Oprah Winfrey ülne vele szemben, nem pedig én.
- Tíz perc kezdésig, Miss Cruz – pillantott be az öltözőbe egy mikrofont viselő pasi.
- Segítsek valamit? Relaxációs gyakorlatok? Próbáljak veled valamit? – Chiquita végig a sarkamban lépkedett, még akkor is, mikor elértem a folyósó végére, oda ahol már csak egy vasajtó választott el a stúdiótól, és amely felett egy „ÉLŐ ADÁS” tábla helyezkedett el, és amely feliratai perceken belül kigyulladni készültek.
- Azt hiszem, boldogulni fogok egyedül is – mosolyogtam a lányra, és hagytam, hogy körbetekerjenek egy halom kábellel, amelyek egy mikrofonban végződnek, amit a pólómra csíptetnek.
- Hajrá, Pepper! – suttogtam magam elé, miközben kinyitották előttem a rettenetesen nehéznek és vastagnak látszó vasajtót. – Most neked kell Oprah-nak, Jay-nek, Jay Leno-nak, Regisnek és Kelly-nek és Larry Kingnek lenned egy személyben! De menni fog!
Amint odakint valaki elkiáltotta magát, hogy „ééés főcím” a gyomrom liftezett még egy utolsót, de utána magabiztos mosolyt erőltettem az arcomra, és kitipegtem, egyenesen az elé a kamera elé, ahová mutatták nekem.
- Jó estét kívánok, mindenkinek Amerika-szerte. A nevem Pepper és…
- Én pedig Sidney vagyok és mostantól velünk fognak találkozni minden hétköznap este – gyorsan az ajtó felé fordultam, és rögtön elvigyorodtam. Úgy igazán. Ugyanis Sidney sétált egyenesen felém, hasonló bátorítóan mosolyogva, mint legelső alkalommal, mikor együtt szerepeltünk. Fogalmam sincs, hogy csinálta, hogy győzte meg az anyját, és hogy ért oda körülbelül öt perc alatt, hiszen előtte nem igazán találkoztam vele, de rettenetesen örültem annak, hogy ott áll mellettem. Hiszen, ezalatt a néhány nap alatt barátok lettünk, meg különben is, mit érne a show, ha egyikünk nem lenne benne.
- Na hajrá – tátogta Sidney, majd ismét mindketten a kamera felé fordultunk.
- Mint már előzőleg említettük, ő Pepper – mutatott Sidney rám.
- És Sidney! – karoltam belé.
- Ez pedig a Pepper & Sidney Show! – kiáltottuk egyszerre.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
