|
1.
2008.11.01. 20:12
1.
Eleinte fel sem fogtam, amit a hadnagytól hallottam. Aztán szépen lassan, több gondolat is elkezdett befurakodni, köddel borított agyamba.
1. Bassza meg!
2. Bassza meg, bassza meg!
3. Na jó, ez így már túl uncsi lenne, és gondolom, úgyis kitaláltátok, hogyan folytatódna a sor. Mint azokban a kisiskolásoknak való feladatokban, tudjátok. Na mindegy.
Ültem, kezemben görcsösen szorongatva a telefonom, és vártam, hogy Prudent hadnagy mondjon valamit. Legfőképp azt, hogy csak viccelt, és igazából azért hívott, mert mégiscsak ő készített fel minket a földönkívüliekkel való csatára, és azalatt az idő alatt kialakult közöttünk valamiféle apa-lánya kötelék, vagy mit tudom én, és úgy érezte, boldog karácsonyt kell kívánnia nekem. Persze, az egészet megfűszerezte egy kis poénnal, amin valószínűleg jót is fogok nevetni.
Csak aztán rájöttem. Ha Prudent hadnagyot valamivel nem ajándékozta meg a Sors, hát az a humorérzék. Az ember azt hinné, hogy így nem is volt köztünk semmiféle probléma, mert ennek a tulajdonságnak bizony én is híján vagyok, de épp ellenkezőleg. Mármint, én nagyon bírom őt, mert tényleg, biztonságérzetet ad az embernek, de ő viszont folyton azt hangoztatta, még a régi szép időkben, mennyire nem veszem komolyan a munkám, és ez mennyire elkeseríti őt. Szerencsére leakadt a témáról, amint megtudta, hogy intéztem el az összes rohadék szörnyeteget. Amire csak annyit mondanék: ha-ha-ha.
- Elmondaná, miféle helyzetről van szó, vagy államtitoknak minősül? – kérdeztem kíváncsian, mivel láttam, pontosabban hallottam, hogy ő most azt várja, én törjem meg a csendet.
- Brigitte, neked kéne a legjobban tudnod, mire képes a CIA, és hidd el nekem a konkurencia – tudatlanok kedvéért a kedves hadnagy az FBI-ra gondol, akik berágtak, amiért nem vonták be őket az ufó-mészárlásba, és lassan már másfél éve feltett szándékuk, hogy leleplezik a CIA-t, és megmutatják a világnak, hogy különleges képességű emberek nem léteznek, csak jó trükkök -, is rendelkezik hasonló eszközökkel.
- Jó, persze, értem – sóhajtottam fel, némileg csalódottan, mivel érdekelt volna, miféle fontos ügy az, amivel karácsony előtt zargatnak. Ó, igen, nem mellesleg azok után, hogy szépen elfeledkeztek rólunk! – És akkor, mikor lesz alkalmas időpont arra, hogy megtudjam, mi a gond?
- Nos, a helyzet az… - néhány másodpercnyi csönd. Te jószagú ég, a hadnagy valami „Hogyan tartsunk hatásos előadást?” szakkönyvet olvasott, mert kezd kikészíteni azzal, hogy állandóan megáll a fontosabb, és izgisebb részek előtt a történetben. Ami nem is igazán történet, de ez mellékes. – Behívunk mindenkit. Újra. Legalábbis khm… majdnem mindenkit.
- Csak viccel – morogtam. Úgy értem, hahó, emberek karácsony van, nem hiszem el, hogy a CIA különleges ügynökeinek nincs jobb dolga, mint minket pesztrálgatni. Na és, ha megint támadnak a földönkívüliek vagy ilyesmi? Ha intellektuális ufó lennék, egészen biztos tájékozódnék a földi élet szokásairól, és nem támadnék a legelterjedtebb ünnepükön a bolygójukra, mert ki tudja, a végén még Brigitte Nocturne bőrcsizmájával találkozna a nagy földönkívüli seggem.
Nem mintha hirtelen megszerettem volna a karácsonyt. Csak tudjátok, ez az egész dolog Camdennel és a francia birtokkal… meghatott, na.
- Nem, Brigitte, egyáltalán nem viccelek. Néhányan már megérkeztek, ha gondolod átadom a telefont valakinek, hátha jobban hiszel kortársaidnak, mint nekem.
- Jó, nem kell a dráma – mondtam gyorsan. – És mégis mikor kéne megjelennem a Kollégiumban? – tudtam, hogy ezt akarja hallani. Pedig legszívesebben azt mondtam volna hogy… mit is? Ja igen, megosztottam volna vele, persze kedvesen, bármiféle hangfelemelés nélkül, hogy hová mehetne el az egész CIA az összes balhéjával együtt. A jó büdös francba, oda.
- Egy heted van – fejezte be hatásosan Prudent hadnagy, és anélkül, hogy elköszönt volna tőlem, lerakta a telefont. Drámai. Még csak azt sem tudtam megkérdezni, hogy ugyanoda kell-e menni, vigyek-e rögtön rucikat, vagy csak egy kis elbeszélgetésre kell megjelenni, mint a múltkor, mikor az egész balhé kezdődött, és ami a legjobban érdekelt, kapok-e saját szobát, amennyiben ismét elvállalnám ezt az őrültséget.
Még meg sem emésztettem a hallottakat, amikor ismételten hívást jelzett a telefonom. Nem vesződtem azzal, hogy beleszólok, ki is vagyok. Aki engem hív, úgyis tisztában van azzal, hogy, nos… engem hív.
- Halihó, szobatárs! – sikított egy rettenetesen vidám hang. Pontosan abban a pillanatban nekem is sikítani lett volna kedvem. Mert nem elég, hogy Winter máris többet tud mint én, a jelek szerint marad a régi felosztás, vagyis ismét vele kell laknom egy szobában.
Tisztázzunk valamit. Szeretem Wintert, a legjobb, bár igaz, az egyetlen barátnőm, végig együtt harcoltunk a nagy balhé idején (leszámítva azt az egy napot, amikor halott volt) és ez tényleg közelebb hozott minket egymáshoz. De könyörgöm, horkol! Igen, horkol, és bár nem olyan hangosan, mint apu, vagy Camden (fura, ő csak teliholdkor szokott…) de igenis horkol. Plusz álmában lebegteti maga körül a tárgyakat. Mikor Camdenék franciaországi telkén nyaraltunk, és egyik éjszaka vihar közben átosont az én szobámba, mert annyira félt, reggel arra ébredtem, hogy mellkasomon hever egy írólámpa, plusz az iBookom. Megjegyzem, mindkettőnek az íróasztalon lett volna a helye, a szoba túlsó felében.
- Ugye tudod már te is? – folytatta izgatottan Winter. Simán magam elé tudtam képzelni, ahogy a tökéletesen cukrosmázos lányos szobájában lebeg össze-vissza, egyik kezében telefonnal, másikban meg a CosmoGirllel. – Na jó, most komolyan, ez nem halál izgis? Quentin is totál oda van, nagyon szeretne már találkozni a volt szobatársával, és jajj, tényleg annyira jó lesz, találkozok ismét a Scholar professzorral és az összes ügynökkel, és persze, te, és Camden, meg Quentin meg én egész nap együtt leszünk és… jujj, Brigitte, képzeld mi jutott eszembe! Tarthatnánk pizsipartit első éjszaka! Remélem, megvan még a Dühöngő, mert akkor majd oda vihetnénk szivacsokat, hidd el, tudok segíteni azoknak, akik esetleg nem bírják el! – Winter kuncogott egy jóízűt. – Persze, csakis csajok! Fiúk abszolúte ki lesznek zárva, ők nem értékelik az efféle mókát.
Felvontam egyik szemöldököm. Winter néha még most is úgy beszél a srácokról, mintha egy földönkívüli fajhoz tartoznának (elnézést, nyelvbotlás, de azért értitek nem… földönkívüliek… na jó, pocsék a humorom, mint említettem már) vagy valami. Pedig tisztán emlékszem arra a grillpartira Quentinéknél, amikor félrehívott a kert végébe, és kezeit tördelve, totálisan elpirulva, bár azért boldogan elhabogta, mivel lepte meg Quentint a szülinapján. Na jó, igazából az ötletet én adtam neki (saját tapasztalat, Camden utána azt kívánta, bárcsak minden nap születésnapja lenne…) de nem hittem volna, hogy Winter meg is teszi. Úgy értem, ő Winter. Az ember még azt sem nézné ki belőle, hogy alsónadrágban látott egy fiút valaha is.
- Mit szólsz? – arra eszméltem fel, hogy Winter abbahagyja a riszázást, és végre engem is készül bevonni a beszélgetésbe. Nagy kár, hogy pont akkor, mikor a szexuális életén filóztam.
- Remek – mondtam gyorsan, és őszintén reméltem, hogy nem azt ecsetelte éppen, mekkora jó buli lenne egymás körmeit kifesteni az ottalvós buliján. – Figyu, nem mondta neked a hadnagy, hogy mi is készül pontosan? Úgy értem, mi készülődik? Ismét a földönkívüliek? Esetleg pusztító járvány? Feltámadt dinoszauruszok? Világuralomra törő nagyik?
- Nem, nem említette – válaszolta Winter. – De Brigitte, mégis kit érdekel ez, amikor ooolyan jól fogunk szórakozni?
Jajj, ne, ne, ne! Megint kezdődik minden elölről, már látom magam előtt! Vajon mit szólna hozzá a CIA, ha bejelenteném, köszöntem a lehetőséget, de épp elég volt nekem az a milliónyi érdemrend, meg pénzjutalom (amihez igaz, nem nyúlhatok, amíg be nem töltöm a huszonegyet), ezúttal mentsék meg a világot nélkülem. Szóval, lehet, első alkalommal kapóra jöttek a gondolatolvasó képességeim, de másodjára tuti nem lenne ekkora szerencsém. Akkor meg minek rontsam ott a levegőt?
Ráadásul azt is elfelejtettem időközben, hogy kell a géppisztollyal bánni…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
