|
2.
2008.11.03. 18:18
2.
Rettenetesen stresszelt az egész ügy a CIA-val. Már csak azért is, mert illet volna az egészről beszámolnom apunak, aki holtfáradtan esett haza a melóból, és tényleg eléggé kilehetett, mert még azt sem kérdezte meg, jól érezte-e magát nálunk Camden. Az ő szeme fénye. A pótfia.
Sőt, még az sem izgatta különösebben, hová tűnt kedvencebbik, és egyben idősebb lánya, Janice.
Vállat vontam, és mivel a jelek szerint, rajtam kívül senki sem volt főzős állapotban, a maradék ebédet bedugtam a mikróba, majd apu után vittem a nappaliba. Éppen elnyújtózkodott a kanapén, és bámulta a tévét, bár szerintem nem igazán fogta fel mi is megy éppen. Pedig kivételesen izgalmas híreket mutattak a híradóban, így miután egy arcára adott puszi kíséretében kezébe nyomtam a kaját, levágódtam az egyik fotelba, és nézni kezdtem én is a közvetítést.
- A szemtanúk szerint a bankrablóknál nem volt fegyver, így a rendőrség számára rejtély, hogy öltek meg mégis három embert a túszok közül – magyarázta a bemondónő, egy Washington-i bank elől. A háttérben mentő és rendőrautók fényei villogtak. – A túlélők közül többen sokkos állapotba kerültek, a rendőrök kérdéseire mindössze annyit tudnak felelni, hogy a támadók öten voltak, gyaníthatóan, férfiak és nők vegyesen. Egy nő szerint az arcukat nem takarták el, bár akármennyire is próbál, egyszerűen nem tud emlékezni a támadókra.
- Úgy hallottam, akadt más furcsaság is a helyszínen – jelent meg hirtelen a stúdióbeli bemondónő arca a képernyőn. Fogalmam sincs, hogy csinálják, de bármit is mondanak be, egy halvány mosoly látszik az arcukon, mintha meg akarnák nyugtatni a népet. Nálam ezzel csak az ellenkezőjét érik el, de annyi baj legyen, rajtam kívül, nyugdíjasok százezrei nézik most a képernyőt, akiknek bizony nem árt némi lélekerősítés.
- Igen, jól hallottad. A bank falára ezúttal is egy ábrát égettek, mely, ha közelebbről megnézzük, a GOD, vagyis Isten szót adja ki. Szemtanúk szerint, az egyik bankrabló, mintha a tulajdon kezével égette volna a szimbólumot az épület falára. Az orvosok szerint, ez képzeletének szüleménye, az őt ért sokk miatt hallucinált. A bűnözők valószínűleg kisebbfajta lángszórót használtak.
- Vagyis kijelenthetjük, hogy ez a mostani szerencsétlenség nem sokban különbözik a két héttel ezelőttitől, amikor egy földalatti kocsi utasai rejtélyes halált haltak. A helyszínen készült fotók alapján ott is megjelent az Isten szó, akkor a kocsi egyik ablakán, alig észrevehetően.
- Pontosan. Mivel az az eset New York-ban történt, a két város rendőrsége együttes erővel nyomoz, egyelőre ismeretlen tettesek után. Ugyanakkor a lakosság segítségét is kérik. Bármiféle információval jelentkezhetnek a segélyhívószámokon. Andy Nosey, Négyes csatorna, Washington D.C.
- Köszönjük, Andy. Most pedig fontosabb híreink, röviden…
Hogy mi más történt aznap, azt nem sikerült megtudnom, ugyanis apu egy pillantást vetett az órára, majd átkapcsolt egy sportközvetítésre. Persze, tudom én, a férfiakat nem szerencsés baseballmeccs nézés közben zavarni, de egyrészt, az apámról van szó, másrészt féltem attól, hogy elalszik, mielőtt valami fontosat mondhatnék neki.
- Ömm… apu – kezdtem bele, idegesen ropogtatva ujjaim. Egyesek szerint undorító, de én rettenetesen szeretem hallgatni, ahogy ropognak a porcok, meg minden.
- Brigitte, az ég szerelmére, nem tudnál leszokni erről? – na tessék, kellett nekem emlegetni az anti-ujjropogtatókat.
- De valami rettenetesen fontosat kell mondanom, és nem szeretném, ha közben a Yankees dobójátékosát stírölnéd! – mármint oké, tudom, apám szerint nem nyújtok valami szép látványt, de igenis jobban nézek ki, mint egy tagbaszakadt, izzadó sportoló. Pláne, ha valami fontosat akarok bejelenteni? Mi lett a kíváncsisággal? Azt hittem, egy totálisan alapvető emberi tulajdonság.
- Nem, drágám, nem engedem, hogy összeköltözz Camdennel, még nem vagy elég érett hozzá – válaszolta automatikusan apu.
- De én nem akarok összeköltözni Camdennel! – horkantottam. Mármint oké, egészen csábító a gondolat, hogy akár az egész napot együtt tölthetnénk, de az azt is jelentené, hogy főznöm kéne. És takarítani, meg mosni. Nem, még életem szerelméért sem dobom el a bejárónő előnyeit.
- Winterrel még végképp nem költözhetsz össze – csoda, apu végre méltóztatott rám pillantani, bár csak egy másodpercre, mivel valaki éppen pontot szerzett.
- Vicces, hogy pont erre gondoltál – húztam el a szám, és idegesen ujjaim közé csíptettem egyik rövid hajtincsem. Szörnyen szörnyű ötlet volna tőlem ez a vágatás, belátom, oké? – Nem, nem szeretnék összeköltözni Winterrel, az kéne még – fújtam egyet mérgesen. Persze, jó móka lenne az is, de nagyjából a beköltözés utána hatodik napon kigyulladna a konyhánk, ebben is biztos vagyok. – Csak úgy néz ki, muszáj lesz.
- Ó, csak nem döntöttek úgy Quentin szülei, hogy mégsem tudnak gondoskodni róla?
- Apa, Quentin mamája egész egyszerűen oda van Winterért. Azt mondja, olyan neki, mintha a saját lánya lenne. Ismerős a szitu, ugye?
- Nézd, csillagom, nem igazán értem, mi is ezen olyan fontos – morogta apu, megtörölte száját, a hirtelen teljesen üresség vált kajás tányért pedig a dohányzóasztalra csúsztatta.
- Még nem jutottam el odáig, hogy elmondjam, ami igazán fontos.
- Ki akadályoz meg benne? – vonta fel egyik szemöldökét kérdőn szülőapám. Jajj, néha annyira kegyetlenül hiányzik anyu. Ő sosem próbált meg kitérni a fontos beszélgetések elől. Bár igaz, miután először találkozott Camdennel, apu is hősiesen leültetett egy igazi apa-lánya beszélgetésre, a lányokról, a fiúkról, és arról, milyen könnyen egy lakókocsiban találhatom magam egy rakat gyerekkel, ha nem vigyázunk.
Mintha neki is az a bájos csevely jutott volna eszébe, ugyanis gyorsan felült a kanapén.
- Nem vagy terhes, ugye?
- Nem apa, nem vagyok terhes – sóhajtottam. Nagyon kezdett úgy tűnni, hogy soha nem sikerül kiböknöm neki, amit szeretnék. Nyilván neki más elképzelései vannak a fontos dolgokról, mint nekem. Úgy értem, ha azzal kezdünk valamit, mármint Janice meg én, hogy élet-halál kérdésről van szó, általában új cipőre kérünk pénzt, esetleg mosodára, de sosem kérek engedélyt becuccolni a CIA-hoz.
Na jó, egyetlenegyszer fordult ez elő, másfél éve, de lehet már el is felejtette.
Oké, nem felejtette el, az irodájában, az asztala egyik fiókjában gondosan őrizget egy füzetet, amibe mindenféle emlékeket ragaszt, egészen attól fogva, hogy anyuval először randiztak. Talán mondanom sem kell, hogy az utolsó néhány oldal tele van újságcikkekkel, ami a földönkívüliekről, meg persze rólam szól. Mert annyira szép emlékek ezek, nem?
- Akkor annyira mégsem lehet fontos – mosolyodott el apu. Szülők…
- Ugye tudod, hogy szeretlek? – pislogtam rá, mintha ötéves lennék vagy ilyesmi, aki gumicukrot követel. Na, nem mintha annyira szerettem volna ismét kockáztatni az életem a hálátlan emberiségért. Mert nem, egyáltalán nem volt ínyemre a dolog. De a Kollégiumban jól főztek, plusz a CIA-nál töltött időknek köszönhetem a barátom, plusz a legjobb barátnőm, akiről igaz, néha azért szívesen feledkeznék meg.
- Oké, mit akarsz venni?
- Az ég szerelmére! – csaptam dühösen a homlokomra. – A Föld ismét veszélyben van, és a CIA behív mindannyiunkat! Szerintem ez mindennél kiakasztóbb, és fontosabb, ha úgy vesszük, hogy az életemről van szó!
- Ja, hogy az – hanyatlott vissza apu a kanapéra, megdörzsölve szemeit. – Prudent hadnagy, akarom mondani, főhadnagy, mert ha jól tudom, már ez a rangja, szóval üzent nekem, amíg egy tárgyaláson voltam. És persze, hogy mehetsz, nincs semmi gond. Azt hittem, már halálos beteg vagy, vagy ilyesmi.
Arcom a tenyerembe temetve, én is hátradőltem a fotelban. Brigitte Nocturne ismét CIA-s lesz. Hol van a szülői aggodalom? A szorító érzés, hogy elveszíthetjük másodszülött gyerekünket?
Nyilván elnyomja őket a több ezer dollár csillogása, amit, le merném fogadni, Prudent hadnagy, vagyis főhadnagy, említett apunak abban a bizonyos üzenetben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
