|
3.
2008.11.05. 20:55
3.
- El sem hiszem! – csapta össze kezeit vidáman Winter. – Újra indulunk a CIA-hoz, mi négyen, csak úgy, mint a régi szép időkben!
Jónéhány nap már eltelt azóta, hogy apunak elmondtam, mire is vállalkozok megint, meg hallottam azokat a fura híreket. Azóta persze történtek újabb furcsa esetek, mindig a titokzatos GOD betűkkel kísérve. Egy gonosz kis gondolat befészkelte magát ezzel kapcsolatban a fejembe, de nem szerettem volna idő előtt kiakadni, csak akkor, ha már Prudent hadnagy (főhadnagy, Brigitte, az ég szerelmére!) már részletesen elmondott nekünk mindent.
- Emberek, indulnunk kéne! Mármint… tőlem ácsoroghatunk még itt, a hidegben, de szeretném elkerülni a reggeli csúcsforgalmat, plusz mindjárt meg is fagyok – mondta idegesen Camden, aki bevállalta a sofőr szerepét, és ebből adódóan Winterrel úgy gondoltuk, igazán nem árt neki, ha bepakolja a bőröndjeinket a csomagtartóba. Persze, nem voltunk benne biztosak, hogy a látogatás alkalmával már bent is tartanak minket a Kollégiumban, de jobb felkészülni. Hiszen borzalmas érzés, ha az ember lánya ott maradt, pólók, nadrágok, szoknyák meg szexis fehérneműk nélkül. Főleg, ha az ember lánya képtelen nem észrevenni, milyen észveszejtően néz ki a barátja a jó meleg kabátjában, plusz a fejébe húzott sapkával.
- Mire várunk még mindig? Induljunk! – rikkantotta el magát Winter, és Quentinnel együtt (aki magában jót mosolyogva figyelte az eseményeket) bemászott Camden kocsijának hátsó ülésére. Elvégre az első hely, mint barátnőt, hivatalosan is engem illet.
Camdenre pillantottam, és nem hiába viseljük el egymás társaságát már olyan hosszú ideje, ugyanis pontosan ugyanarra gondoltunk abban a pillanatban. Körülbelül két és fél órát kibírni Winterrel, aki sajnálatos módon, a szokásosnál is feldobottabb, nem lesz egy kéjutazás. Csak abban reménykedtünk, hogy Quentin mielőbb elhallgatatja, igazából tökmindegy milyen módszerrel. Maximum Camden kevesebbet néz majd a visszapillantó tükörbe, nem fog belehalni.
- Igazából szomorkodnunk kéne, mert nem a családunkkal töltjük az ünnepeket – magyarázta Winter, mikor kigurultunk az apartmanunk parkolójából. Szerintem a legrosszabb helyet választottuk a találkára, ugyanis Mrs. Tattler, a szomszédunk máris elkezdte gyártani az elméleteit, miszerint le akarok lépni a barátaimmal egy saját kéróba, ahol nonstop orgiákat fogunk tartani. – De belegondoltatok már, hogy milyen király karácsonyunk lesz a Kollégiumban? Nem olyan, uncsi családi, pulykás, sütitől roskadozó asztalos, hanem igazi felnőttes, csak mi!
- Azért annyira ne éld bele magad! – mosolygott barátnőjére Quentin. – Elképzelhető, hogy hazaengednek minket, és akkor hagyományos karácsonyunk lesz. Anyu örülne neki nagyon.
Camden, aki épp sebességet készült váltani, meggondolta magát, és helyette megszorította a kezem, ami egészen addig az ölemben nyugodott, de amint Quentin szóba hozta az anyját, összerezzentem picit. Plusz, mint kiderült a Sorrow család a történelem során talán először, lefújta a franciaországi karácsonyt, mert Camden anyja nem akart Camden nélkül menni, az meg egyáltalán nem biztos, hogy tényleg elengednek minket az ünnep kedvéért.
Tulajdonképpen élveztem volna az utat a CIA főhadiszállására, de Winter folytonos karácsonyi énekei, plusz a Washington-i tömött kocsisorok kezdtek nagyon kiakasztani. Karácsonyi ide, meg oda, az én szívemet nem igazán hatja meg.
Végül, azt hittem, valamit fogok érezni, amikor meglátom a főhadiszállást, úgy értem, valami olyasmit, hogy „de jó itthon lenni” vagy „jé, ez a hely semmit nem változott, ugyanolyan barátságos, mint régen” esetleg „hű, a fegyveres biztonsági őr, még mindig olyan morci, mint régen, és ez annyira jó érzés”. De nem. Csupán egyvalamit éreztem. Dühöt. Meg azt, hogy rettenetesen kell pisilnem, mert útközben Camden megállt egy Taco Bell gyorsétteremben, és meglepett minket egy-egy hatalmas pohár epershake-kel.
- Jó napot, bizonyára nem emlékszik ránk, de a Tudományos Emberi Kutatásokkal foglalkozó osztályuknak dolgoztunk, igaz, kicsit már régen – magyarázta Camden a biztonsági őrnek, aki nem ugyanaz volt, mint életem legelső CIA-nál tett látogatása alkalmával, de nagyon hasonlított rá. Talán rokonok.
Azt hittem, majd gyorsan ellenőrizget valamit a fejesekkel a walkie-talkieján keresztül, ehelyett egyenesen ránk fogta a fegyverét, és így szólt.
- Álljanak kérem félre a járművel, majd szálljanak ki! – utasított minket. Ne mi van, fiúk bekeményítünk? Vasszigort a csúnya, engedetlen mutánsoknak?
Camden engedelmeskedett neki, bár tudom, hogy egy csettintéssel felrobbanthatta volna a férfi hőn szeretett fegyverét, de jobb nem magunkra haragítani a kormányt, ezt jegyezzétek meg, gyerekek.
Morci barátunk megengedte, hogy beguruljunk a betonkerítésen, majd tényleg kiszállított minket az autóból, még a kabátot sem engedte felvenni. Nem tudom, a CIA hogy szándékozik néhány influenzás kölyköt csatába küldeni, de talán már erre is van valami csodabigyójuk.
- Nézze, uram – mondta ijedten Camden, miközben a férfi, akár a rosszabb rendőrfilmekben az autó oldalának döntötte, hátracsavart karokkal, és nekiállt megmotozni. – Fogalmam sincs, mi ez az egész, de higgye el, egyikünk sem akar semmi rosszat! A nevem Camden Sorrow, és másfél éve a hármas csapatban szolgáltam, Brigitte Nocturne és Winter Featherbrain társaságában, a vezetőnk pedig Prudent hadnagy volt.
- Minden rendőr álma – vigyorgott rám Quentin. – Dalol, akár egy kismadár, még akkor is, ha nem tett semmi rosszat.
A biztonsági őr hirtelen elengedte Camdent… pardon, a földre lökte. Hihetetlen, hogy pont én mondom ezt, de szerintem a palinak nem ártana egy pszichiáter, aki megtanítja, hogyan kezelje az indulatait.
- Jól vagy? – kérdeztem halkan Camdentől, és karját megragadva felhúztam a földről. Kicsit nehézkesen, mert nem olyan pehelysúlyú, mint én.
- Mi a fene ütött ezekbe az emberekbe? – morogta Camden, és egyáltalán nem azt sajnálta, hogy lehorzsolta tenyerét, mikor a földre esett, inkább azt, milyen koszos lett a nadrágja a havas, sáros latyakban.
- Talán történt valami, ami miatt van okuk bizalmatlankodni – vont vállat Winter, mi hárman, pedig hitetlenkedve bámultunk rá. Mert valami okosat mondott. Életében talán először.
Közben AkkorSemTudomMiAzAJómodorHaValaki-Pofáncsapvele ezúttal tényleg előkerítette beszélőkéjét, és kicsit arrébb vonulva tőlünk, hogy éreztesse, ő bizony fontos ember, hevesen gesztikulálva magyarázott valamit valakinek, aki talán jól lecseszte a lábáról, mert nem tűnt elégedettnek azzal, amit hall.
- Maradjanak itt, mindjárt itt lesz az illetékes – parancsolt ránk, majd elindult, hogy hasonló kedves fogadtatásban részesítse az újonnan érkező kocsit, amiben egy szőke srác ült, szintén szőke barátnőjével. Quentin és Winter, bár lényegesen menőbb kiadásban. Rögtön megutáltam őket, hiszen a biztonsági őr őket vigyorogva köszöntötte, sőt, még integetett is, mikor áthajtottak a kapun. Ez annyira jellemző. Pedig a mi autónk sokkal menőbb.
- Úristen srácok, nem gondoltam volna, hogy ismét találkozni fogunk! – legnagyobb meglepetésemre a két szőkeség lehúzta a kocsi ablakát, és egyenesen ránk vigyorogtak.
Halle Remedial és Zeb Rainz. Tudhattam volna. Barát-félék ők is, bár nem futottunk össze, de folytonosan küldték nekem a túlontúl kedves e-maileket. Amikre válaszoltam is, amit a jelek szerint jól tettem, mert ismét egymás mellé sodort minket a Sors.
- Majd feltétlenül szeretnék ám veletek dumálni egy kicsit, csajok, de állítólag rettenetesen sietnünk kell, szóval sietünk is! Tényleg, ti nem jöttök a Koleszba? – mosolygott ránk boldogan Halle. Aki saját elmondása szerint már vagy 80-szor meghalt volna élete során. De mégsem tette. Regenerálja magát. Ilyenkor télen, mikor mindenki meg van fázva, meg ágynak nyomja a láz, nagyon hasznos képesség.
- Majd megyünk mi is – legyintettem.
- Okés, akkor majd találkozunk! – mindketten vidáman integetettek, majd eltűntek.
- Ez… olyan fura – csóválta meg a fejét Quentin.
- Én is pont erre gondoltam. Mi lehet a gond velünk? – nézett végig rajtunk Camden, és bár neki meg nekem elég elvetemült fejünk van, Winter és Quentin nem nevezhetőek furának. Legalábbis addig, amíg el nem kezdenek beszélni.
- Talán alvajárunk, és elkövettünk valamit, amiről még mi magunk sem tudunk. Talán betörtünk a CIA-hoz, és igazából minket köröznek országszerte! Annyira izgalmas lenne, nem? Bujkálhatnánk különféle útszéli fogadókban, utcákon zenélnénk, úgy keresnénk a pénzünket, és nagyon menők lennénk – mondta Winter sugárzó arccal.
A világ a feje tetejére állt ugyan, de az legalább kiderült, hogy barátnőm néhány perccel azelőtti okos megszólalása csupán a véletlen műve volt. Hatalmas megkönnyebbülés. Az okos Wintert még a buta Winternél is nehezebben tudnám elviselni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
