|
4.
2008.11.09. 21:07
4.
Örültem volna, ha Camden magához ölel, vagy valami, amíg várunk a bizonyos illetékesre, de láthatóan ideges volt, mert fel-alá mászkált a kocsi mellett, és még azzal sem törődött, hogy a barátnője szétfagy. Jellemző. Quentin bezzeg az egyetlen pulcsiját is Winter vállára terítette, nehogy bármi baja essen.
- Nézzenek oda, ezek az én srácaim! – hallottunk hirtelen egy vidám hangot, aztán fel is tűnt Prudent hadnagy… nem, főhadnagy, egy fehér, CIA logóval ellátott golfautóval. Mellette két másik, katonai ruhába öltözött fazon, akik fogalmam sincs, kik lehettek, vagy mit kerestek ott.
- Uram – biccentett Camden, Winter pedig vidáman integetni kezdett, bár láttam rajta, hogy legszívesebben odarohanna a pasihoz, hatalmas ölelés céljából.
- Hát ti miért nem mentek a Kollégiumban? – kérdezte továbbra is mosolyogva a főhadnagy, miközben kezet rázott mindannyiunkkal. – Úgy hallottam az egyik lány máris nekiállt forró csokit készíteni a visszatérés örömének alkalmából.
Le merném fogadni, hogy az hibbant Halle az… ő meg a jótékonykodó hajlamai. Még régebben mesélte, hogy anno, mikor az űrlények ellen harcolt, bár nem az lett volna a feladata, de folyton civileknek keresett menedéket, akik valamilyen okból kifolyólag nem akarták elhagyni Párizst.
- Higgye el, mi sem önszántunkból állunk itt – vetettem egy dühös pillantást a biztonsági őrre, aki már fogta magát és bevonult kis vackának melegébe, hogy onnan, kamerák felvételein keresztül figyelje az eseményeket. Esetleg valami jobb pornó ment a tévében. Nem lehet tudni.
- Hát akkor meg? – kérdezte az egyik katonai ruhás ürge.
- Azt az utasítást kaptuk, hogy várjunk valamiféle illetékesre. Megjegyzem, nem tettünk semmi rosszat, még csak alkoholt sem próbálunk becsempészni – tárta szét karjait Quentin.
- Ó, most már értem! Hú, nem hittem volna, hogy ti lesztek azok, srácok. Na jó, Quentin te menj Trivia és Sheer urakkal, ők majd elvisznek a csapatfőnöködhöz, és majd ő elmagyarázza… szóval, elmond mindent. Camden, Brigitte, Winter, ti kövessetek engem! – intett Prudent hadnagy, mi pedig, akárcsak a kiskacsák az anyjukat, követtük. Gyalog. Kabát nélkül. A decemberi hidegben. A legrosszabb, hogy mindezért, még fizetést sem kapunk.
- Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom, de amint megosztottam veletek, mi is a helyzet mostanság a szervezetünknél, biztosan te is meg fogjátok érteni ezeket a kissé talán ijesztő intézkedéseket.
- Én annyira nem ijedtem meg – vont vállat Winter, miközben végre beléptünk a főhadiszállás sokemeletes, üvegfalú felhőkarcolójába. – Úgy értem, kerültünk már ijesztőbb helyzetekbe is, igaz, srácok?
Ó, igen, ha valamiben, hát akkor a kissé meredek helyzetekből nem volt hiány, mikor a CIA-nak dolgoztunk. Üldöztek űrlények, és üldöztek űrlények és… ó, igen, ha esetleg kihagytam volna, üldöztek űrlények. Azok a régi szép idők…
- Higgyétek el – mondta Prudent hadnagy, gondosan kerülve velünk a szemkontaktus felvételét. – A mostani helyzet…
- Na, várjunk egy picit! – szakította félbe Camden. – Ugye nem akarja azt mondani, hogy visszatértek a szörnyetegek, vagy a gyerekeik, vagy valamilyen távoli rokonaik? Mert ebben az esetben, én már itt sem vagyok.
- Csatlakozom. Űrlényes buli elég egyszer az életben – léptem Camden mellé, mellkasom előtt keresztbe font karokkal.
- Én maradok! – emelte fel kezét gyorsan Winter. – Talán ezek az űrlények némivel barátságosabbak lesznek, meg lehet őket győzni, hogy mennyire szeretünk a Földön élni, és mennyire nem szeretnénk, ha rabszolgasorba kerülnénk.
Hihetetlen. Igen, ez egész egyszerűen hihetetlen. Nyilván nem emlékszik már rá, de legutóbb, mikor barátkozni akart egy földönkívüli szörnyeteggel feldobta talpát. Nem akasztotta ki különösebben a dolog, máig képes róla úgy beszélni, mintha élete legnagyobb kalandja lett volna az a néhány óra, amit hullaként töltött.
- Nyugalom, nyugalom! – intett le minket Prudent hadnagy, mikor kiszálltunk a liftből, nagyjából a huszadik emelet környékén, mert csodás kilátás nyílt a városra, ami fölött ismét sötét felhők gyülekeztek, készen arra, hogy ismét hófehér takaróval borítják be a várost. Miért is ne? Amúgy nincs elég gondunk. És abban is egészen biztos vagyok, ha hólapátolásra kerülne sor, a CIA minket fog kiküldeni a hidegbe, miközben az ügynökök forralt bort kortyolgatnak. Ez annyira jellemző lenne az egész felfogásukra.
- Szó sincs űrlényekről – folytatta aztán Prudent hadnagy, és talán azért, mert agyára ment a túl sok apai feladat, vagy csak simán szeretett volna jól bánni velünk, mielőtt totálisan sokkos állapotba kerülünk, ugyanis kinyitotta előttünk az egyik üvegfalú iroda ajtaját, sőt, még egy látszólag „mindenkicsicskája” ügynöknőt is elküldött némi kávéért. Mert átfagytunk, meg minden.
- Otthon, édes otthon – morogta Camden, miközben levágódott a kör alakú asztal köré helyezett székek egyikére.
- Ne mondjátok, hogy nem jó megint itt lenni – mosolygott ránk Winter, és beült kettőnk közé. Nyilván rájött, hogy ha szét vagyunk választva Camdennel sokkal jobban tudunk figyelni a lényeges dolgokra, és nem foglalkozunk azzal, hogy a főhadnagy minden mondatában valami olyasmit keressünk, amibe bele tudunk kötni.
- Én személy szerint – horkantottam -, sokkal szívesebben ülnék most otthon a szobámban, azon merengve, mégis mivel tudnám az embereket meglepni karácsonykor.
- Nem vagy egyedül Brigitte – szólalt meg a főhadnagy. A gondolatai alapján tényleg zavarta a karácsony téma, mert halvány lila gőze sem volt, mit is tudna venni a kislányának. Lássátok jó szívem, mivel nekem rengeteg ötletem akadt ezzel kapcsolatban, úgy éreztem, polgári kötelességem segíteni neki egy kicsit, de…
- Brigitte, ne is próbálkozz, nem fogok kezdő önvédelmi szerkentyűket venni a négy éves lányomnak!
- Ugyan, legalább mielőbb az apja nyomdokaiba tudna lépni, plusz meg is tudná védeni magát az esetleges pedofilok ellen – vontam vállat. – És lényegesen olcsóbban is megúszná a karácsonyt, ha ezt venné, nem pedig a komplett a High School Musical szereplőgárda babákat.
- Kár, hogy amikor én kicsi voltam, még nem találták ki a… - kezdte volna elgondolkodva Winter, ám szerencsére megérkeztek a forró italok, Prudent főhadnagy pedig úgy érezte, elég a barátságos csevelyből, hozzá kéne látni a kemény munkának, plusz a felvilágosításunknak. Mármint, lehet kemény munkát végezni a feladat ismerése nélkül is, de nagyon nem ajánlott.
- Mondjátok csak – kezdte Prudent főhadnagy, fel-alá masírozva előttünk. Hamarosan már azt is elvárja, hogy tisztelegjünk előtte -, mennyire emlékeztek azokra, akikkel együtt éltetek a kollégiumban, másfél éve?
Camdennel és Winterrel egymásra pillantottunk. Hála égnek a tekintetükből azt olvastam, hogy körülbelül annyira rémlik nekik az emberek arca, mint nekem. Semennyire.
- Oké, nem gond. Közelítsük meg más szempontból a dolgokat. Mikor tudomást szereztünk a földönkívüliek közelgő támadásáról a CIA, természetesen az amerikai kormány segítségével igyekezett összegyűjteni minden olyan tinédzsert, akinek szervezetében egy különös mutáció folyamán…
- Elnézést hadnagy… főhadnagy – vágtam közbe -, tudjuk a történetet, hiszen pont rólunk szól. Úgy értem – tettem hozzá gyorsan, miután főnökünk egy mérges pillantást vetett ránk. – Nem szóltam. Folytassa, kérem.
- Szóval igyekeztünk felkutatni és a főhadiszállásra hívni minden olyan tinédzsert, akikben különleges képességek alakultak ki. Sokan közületek önként jöttek – pillantott rám -, míg mások esetében erőszakhoz kellett folyamodni – nézett Camdenre, aki összehúzott szemekkel állta a hadnagy tekintetét. Elmondása szerint élete egyik legmegalázóbb élménye volt, mikor néhány öltönyös CIA ügynök cseppet sem kedvesen kiragadta barátai köréből egy gyorsétteremben és a Kollégiumba hozta. Szegényke.
- És van egy harmadik csoport – sóhajtott egyet Prudent főhadnagy -, akiknek száma ugyan elenyésző, de mégis akadnak ilyenek… akiknek esze ágában sem volt csatlakozni hozzánk. Legtöbbjükről azóta nem tudunk semmit, ám egyikük, egy bizonyos Gabriel Vast úgy döntött, másfél év után hallatja a hangját.
- Akkor miért nem keresik meg és intézik el a kis köcsögöt? – csóváltam meg a fejem.
- Megmondom, miért, Brigitte – folytatta gyászos hangon a főhadnagy, és megnyomott az asztal túloldalán egy színes gombot. Mire a szemközi falra egy kivetítő gördült le. Tudtam én, hogy hiányzik valami. A képernyők, amik aztán egyetlen nagy képet vetítettek. Nem mondom, tetszik ez a profizmus, de ebből a pénzből jobban örültem volna egy saját szobának a Kollégiumban.
Némi sistergés után egy külvárosi családi ház képe jelent meg a kivetítőn, körülötte rendőrautókkal, mentőkkel, plusz néhány CIA-s járgánnyal. A kép hirtelen váltott, és a ház belsejét láthattuk. Konyha, étkező és…
- Ez meg mi a szar? – kiáltott fel Camden, és láttam, hogy akaratlanul is, de hátrébb húzódik az asztaltól a székével.
- Nagyjából ez volt a mi reakciónk is, mikor szembesültünk vele, bár némileg igyekeztünk finomabban kifejezni magunkat – mosolyodott el halványan Prudent főhadnagy. Persze, neki könnyű, nyilván már nyolcvanadik alkalommal látta a felvételt, ahol a barátságos kis nappali puha padlószőnyegén vagy tucatnyi egyenruhás CIA-ügynök hevert ájultan. Nem, elnézést, holtan, bár leginkább úgy néztek ki, mint akik csak szunyókálnak egy picit.
- Ki csinálta ezt? – kérdezte halkan Winter.
- Gabriel Vast – hangzott a felelet Prudent főhadnagy részéről. – Minden bizonnyal az egyik legpusztítóbb képesség birtokosa. Ehhez társul a kissé lobbanékony, lázongó természet és, ami a legrosszabb, valamint ami miatt idehívtunk titeket… Gabriel szövetségeket gyűjt maga köré. Hozzá hasonló, hatalmas erővel bíró különlegeseket, akik talán segítenek neki célja megvalósításában.
- És mi a célja? – tettem fel a kérdést Winter és Camden előtt, akik már szintén nyitották volna szólásra a szájukat.
Prudent főhadnagy megköszörülte a torkát, nyomogatott néhány gombot, és figyelte, ahogy a kivetítő, halk surrogó hang kíséretében visszacsusszan helyére. Majd ránk nézett, mintha félne kimondani azt, amit ki kell.
- Uram, ha nem böki ki, esküszöm kiolvasom a gondolataiból – mosolyodtam el halványan, bár közben csak azért fohászkodtam magamban, nehogy azt mondja, el akarják pusztítani a világot. Bármi lehet, csak a hatalomátvétel maradjon ki a pakliból, könyörgöm.
- Céljuk, hogy felhívják magukra a CIA különleges osztályának figyelmét, hogy aztán végezhessenek az… az olyanokkal, mint ti. Akik visszatértek.
Nyeltem egy hatalmasat. Oké, mégis inkább a világuralomra szavaznék.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
