|
5.
2008.11.13. 19:54
5.
Csend. Legalábbis valaki, aki éppen akkor sétál el az iroda üvegajtaja valószínűleg azt hallotta volna. Pontosabban nem hallotta volna, hiszen, mint mondtam, totális csend telepedett a helyiségre. Látszólag.
Ugyanis az emberek gondolatai csak így cikáztak ide, meg oda, össze-vissza. És kivételesen nem a karácsonyi ajándékozás tűnt a legnagyobb problémának. Hihetetlen, de még Winter agyából is azt olvastam ki, igenis aggasztja az, hogy gyakorlatilag meg akarnak ölni minket. Igaz, hozzászoktunk ehhez, sőt, őt, mint mondtam, egyszer már ki is nyírták gyakorlatilag, de azért mégiscsak jobb békésen éldegélni azt hiszem.
Végül Camden köszörülte meg a torkát, és keresztbe font karokkal, pislogás nélkül nézett a főhadnagyra. Mázli, hogy a pasas nem tud gondolatokat olvasni, mert akkor bizony ő is rájött volna, milyen jól álcázza valós érzelmeit Camden. De mivel, csak én láttam bele a fejébe, nem kell félnie, senki nem fog visszaélni vele.
Na jó, csak akkor, ha nagyon megsértene valamivel.
- Elnézést, uram, de ez nekem furcsa egy kicsit. Úgy értem, nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán jól értelmeztem a szavait, de azt mondta, Gabriel Vast és kis csapata meg akarja ölni azokat, akik hűségesek a CIA-hoz. De… éppen azért hívtak be minket, mert Gabrielék veszélyt jelentenek az emberiség számára. Vagyis… ez nekem magas egy kicsit.
Winterrel egymásra néztünk, majd aprót bólintottam. Camden logikusan gondolkozott, el kell ismerni. Bár elképzelhető, hogy Gabriel seregében (így neveztem el magamban… találó, nem?) akad valaki, aki jövőbe lát. Fura, de nem teljesen elképzelhetetlen.
- Ahhoz, hogy ezt megértsétek, még többet kell mondanom a csapatukról, illetve, ahogy ők nevezik magukat, a Gang Of Destiny-ről, pontosabban, a Végzet Csapatáról – mondta komolyan Prudent főhadnagy, majd egy fiókos szekrényhez lépett, és egy-egy mappát dobott elénk az asztalra. Mohón kaptunk utána, hátha valami izgalmasat találunk benne, ám mindössze öt darab fénykép volt beletűzve.
- Ők azok? – kérdezte kíváncsian Winter.
- Igen – mondta a hadnagy, és saját magának is kivett egy mappát, egy jóval vastagabbat, sokkal izgisebb infókkal, gondolom.
Szinte meg sem kellett mondania, a nyakamat tettem volna rá, hogy az első képen, Gabriel Vastet láthatom, személyesen. Nem épp a legjobb minőségű fotó volt ugyan, de még így is szinte megrémisztett arcába hulló fekete haja, és sötét szemei. Mintha csak arra született volna, hogy gyilkoljon.
A következő fotón egy szintén fekete hajú lányt láthattunk. Egy profi lesifotós egészen biztos dollármilliókat keresne egy olyan képpel, mint amit a CIA ügynökei készítettek a célszemélyről. Egy bevásárlóközpont ajtaján lépett ki, egyik kezében cigaretta, másikban Starbucks papírpohár, közben telefonját vállával füléhez szorította, és bár valamikor novemberben, esetleg december elején készülhetett a kép, ruházata szerint, hatalmas napszemüveg mögé rejtette szemeit.
- Adela Missish – magyarázta Prudent főhadnagy. – Sajnálatos módon, a GOD tagjairól nincsenek információink, egyetlen egy személyt leszámítva, és ő lenne az a bizonyos személy. Ő is velünk harcolt az űrlények támadásának idején, így szép kis aktánk van róla. Mások alakját veszi fel, ami nem egyszer hasznunkra vált a csata folyamán, hiszen mind szörnyetegek, mind különleges képességűek bőrébe bele tudott bújni. Utóbbi esetben a képességeiket is használni tudta.
Hatalmasat nyeltem. Á, ez nekem túl X-menes. Jó mutáns kontra rossz mutáns, ráadásul még a képességek is hasonlóak. Még valami mutáns-ellenes szervezetnek kéne bekapcsolódnia a harcba, és valaki képregényt írhatna az életemből.
- Utána láthatjátok Mr. Haden Supple és Miss Perdita Tinieblas fényképeit – folytatta erélyes hangon Prudent főhadnagy, ugyanis észrevette, hogy kezd elkalandozni a figyelmünk.
Hétköznapi tinédzser párocska egy Burger Kingben, szőkésbarna hajú fiú, fekete hajú, spanyolos vonásokkal rendelkező barátnőjével. Semmi extra.
Lapoztam. Újabb fekete hajú. Persze. Szőkék sosem csinálnak semmi rosszat. Lassan már kezdtem megérteni, miért csak minket állítottak meg a bejáratnál. Néhány vonásunk igencsak hasonlít ezeknek a srácokéra.
- Chandal Impede – mondta Prudent főhadnagy. – Róla lényegesebben kevesebb információval rendelkezünk, mint a többiekről, hiszen gyakorlatilag senkije sincs, tizenhat éves kora óta egy rossz hírű negyedben dolgozik, mint…
- Ne szépítsük a dolgokat, uram – vontam vállat. – Egy kurva.
- Igen, mondhatjuk úgyis, kedves Brigitte. Bizonyára mindannyian néztek híreket, és nem kerülte el a figyelmeteket az utóbbi időben, hogy…
- Jajj, látta azt a múltkori riportot, amiben arról volt szó, mennyit is keresnek a sztárok pontosan egy évben? Szerintem nagyon izgis volt – kotyogott közbe Winter.
- Szóval – a főhadnagy, mintha meg se hallotta volna -, biztosan láttatok felvételeket bizonyos támadásokról, rablásokról, és egyéb bűncselekményekről. Így hívták fel előbb-utóbb a CIA figyelmét is magukra.
Hát persze. Gondolhattam volna. Az öttagú banda, meg a GOD betűik. Két egyformán kattant szervezet nem hiszem, hogy létezik a világon.
- Eleinte fogalmunk sem volt, kik lehetnek ők, vagy hogy egyáltalán különleges képességűek, vagy csak egyszerű bűnözők, de aztán egy igencsak érdekes videóra akadtunk a világhálón.
A kivetítő ismét leereszkedett, én meg nem értettem, Prudent főhadnagy egyáltalán minek tűntette el az első felvétel után. Sok energiát spórolt volna vele. Ha nem vigyáznak, rengeteg adományt kell kuncsorogni a CIA-nak karácsony alkalmával, mert embertelen mennyiségű pénzt kell számlákra költeniük. Főleg, ha azt vesszük, ismét becuccolunk hozzájuk, és mint mindenki tudja, nincs is jobb annál, egy kimerítő csata után, mint elmerülni egy forró kád vízben, bömböltetve a hifit, és közben néma üzemmódban nézni a tévét.
Ezúttal a sistergés elmaradt, plusz a családi ház képe is, csupán egy átlagos hálószoba egyik fele látszódott a képen, illetve egy egyenes támlájú szék, mely már nem sokáig maradt üresen. Közben megjegyezném, a CIA nem végzett valami profi munkát, még a Youtube felirat is látszódott a kép sarkában.
Hirtelen egy fiú jelent meg, és elegáns testtartásban, két kezét a szék két karfájára téve, szemeivel mintha egyenesen a mi szemeinkbe nézett volna, halvány mosolyra, mely inkább tűnt gúnyosnak, mint vidámnak, belekezdett mondókájába.
- Jó napot, mindenkinek! – hangjában volt valami, amitől kirázott a hideg, ám ugyanakkor úgy hangzott, mintha az embereknek csak attól lehetne jó napja, mert ő azt kívánja nekik. Érdekesen hangzik, de tényleg ilyen hatással volt rám Gabriel Vast megjelenése. Akár egy király. Nem, nem is király. Mintha isten lenne, a világ egyetlen istene. – A nevem Gabriel, és ezt a videót társaimnak küldöm. Azon társaimnak, akik az emberek elnyomása alatt élnek. Igen, ti, kiket a Central Intelligence Agency rabszolgák módjára használt, és azok, kik hozzám hasonlóan nem dőltek be a trükkjeiknek. Ti, kiket Sors különleges hatalommal ajándékozott meg, most behódoltok a gyenge embereknek, kik hamarosan kutya módjára bánnak majd veletek, rettegni fognak képességeitektől, és ezért üldözni fognak, talán majd meg is ölnek. Ezt nem akarhatjátok. Ezt nem engedhetjük. Mi vagyunk az evolúció következő lépcsőfoka, nekünk kell tanítanunk egy leckét, nekik! Mégpedig azt, hogy igenis megmutatjuk nekik. Megmutatjuk, hogy minket nem lehet csak úgy semmibe venni, úgy bánni velünk, mintha csak használati tárgyak lennénk. Csatlakozzatok hozzám, ti, különlegesek, és változtassuk meg a világot.
- Ez Gabriel Vast legelső nyilvános megjelenése – mondta Prudent főhadnagy, a kisfilm vége után. – Ebből arra következtettünk, nem elég neki az a néhány ember, aki jelen pillanatban mellette áll. Ezért hívtunk be titeket, megnyugtatlak, kaptok majd kaját rendesen – mosolyodott el halványan -, egyrészt, hogy kitaláljunk valamit, amivel jobb belátásra lehetne bírni őket, illetve rosszabb esetben akár elfogni. Valamint, miután az első ügynököket ráállítottak azokra, akiknek időközben jelentkezett képességük, illetve a régi csapatfőnökök szóltak embereiknek, egy újabb videót jelenített meg a mi kedves Gabrielünk – Prudent hadnagy ismét ügyködött valamit, és újra megjelent Gabriel Vast arca. Most egyáltalán nem mosolygott, bár a testtartása továbbra is tekintélyt parancsoló volt.
- Nem hallgattatok rám, különlegesek. Remélem tudjátok, a vesztetekbe rohantok. Igen, hozzátok szólok, ti, kiket nevezhetnék akár árulónak, vagy gyáva féregnek is, kik ellenünk, a sorstársaitok ellen szándékoztok harcolni az emberek oldalán. Én figyelmeztettelek. Igen, jó előre szóltam nektek, mindhiába. Sajnos – Gabriel színpadiasan sóhajtott, és ismét megeresztett felénk egy gúnyos vigyort -, az árulókat épp annyira gyűlölöm, mint az embereket. Élvezzétek tehát nyomorult kis életeteket, amíg lehet, mert… figyeljétek csak a számat: el foglak titeket pusztítani. Mondhatnám úgyis, a puszta kezemmel. Hajt a gyűlölet, úgysem menekültök.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
