|
7.
2008.11.25. 20:28
7.
Nem azt mondom, hogy olyan nagyon élvezetes volt a CIA-nál lakni másfél éve, de a mostani tartózkodáshoz képest, mindenképpen jobb volt. Bár, talán csak azért, mert akkor egyedül Winter volt az, aki előtte a Kollégiumban lakott, őt meg nem zavarta, hogy frissen beköltözött lakótársai úgy viselkednek, akár az állatok.
Nem akarok valamiféle buliellenes, besavanyodott vénasszonynak látszani, de egész egyszerűen nagyon rosszul viselem, ha nem tudok aludni, mégpedig azért, mert a folyósón, holmi újoncok éppen arra készülnek, hogy szétverjék az egész kócerájt. Esetleg felrobbantsák. Nem tudom, miféle képességeik vannak, de őszintén reméltem, hogy a CIA őket küldi majd, ha akcióra kerülne a sor, mi pedig, rangidős különlegesek, pihenhetnénk addig. Aztán röhöghetnénk a sebesüléseiken.
Minek legyek velük kedves, meg aranyos, ha egyszer nem hagynak aludni? Hogyisne… sajnos körülbelül annyi jóindulat, és kedvesség szorult belém, mint egy hangya kislábujjkörmébe, azt pedig eszem ágában sincs holmi bunkókra pazarolni.
- Hé, srácok, nézzétek, Jason talált még egy üveg vodkát a sporttáskájában! – hallatszódott egy élénk rikkantás a folyosóról, és nekem abban a pillanatban telt be a pohár. Levágtam a földre a párnát, amit addig az arcomhoz szorítottam, és már fel is ültem.
- Ki ne menj – morogta mellettem Camden, akiről eddig azt hittem, alszik. Igaz, egészen feltűnően nem szuszogott egyenletesen, mint ahogy szokott, de ezt annak tudtam be, hogy talán rosszat álmodik. Engem is egészen biztos lidércnyomások fognak gyötörni, amint be tudom hunyni a szemem.
És hogy mit kerestem Camden ágyában? Hát aludtam… volna. Mármint, oké, eleinte nem teljesen az alvás volt a célunk, de ki tudna bármi másra koncentrálni, ha a folyosóról, azonosítatlan hangok szűrődnek be a nem hangszigetelő ajtón? Aki süket, talán.
- Ugyan már, csak megkérem őket, hogy kicsit halkabban verjék szét a Koleszt. Abban még nincs semmi rossz – vontam vállat, és már készültem is felállni az ágyról, de Camden erőteljesen visszarántott. Nem nézné ki belőle az ember, de amikor kell, igenis tud erős lenni.
- Most mi van? – pillantottam rá sértődötten. Talán, ki tudja, az a baja, hogy egy estére, éppen elég egy gonoszság. És az, hogy Wintert egyedül hagytam a szobánkban, felér akár kettővel is.
- Mindketten tudjuk, hogy mi történne, ha most kimennél. Elvesztenéd az önkontrollt. Merthogy még mindig benned él az ufókkal való harcolás, ahol tök mindegy volt, mit csinálsz, úgyis csak szörnyetegek, akiket el is kell pusztítani, mert máskülönben ők pusztítanak el téged.
- És? – kérdeztem idegesen. Persze, hogy menni akartam, és takarodót fújni. Még az sem érdekelt, hogy Camden kedvenc kis lila melltartó, plusz bugyi együttese van rajtam. És csak az.
- Most emberekről van szó. Akár róluk, akár a GOD-ról beszélünk. Embereket nem ölhetsz meg csak úgy. És nem, ne nézz így rám, még csak egy kicsit sem leckéztetheted meg őket – sóhajtott Camden. Elég gáz, ha erőszakosabb vagy a pasidnál. Legalábbis, a pszichiáterem szerint nem normális dolog ez. Szerintem nincs vele semmi gond. Nem bírnám, ha Camden ugráltatna, meg miegymás.
- A nyulad halálának évfordulója van, hogy már megint ennyire érzékeny vagy? – kérdeztem Camdentől, ahelyett, hogy megígértem volna neki, totális jókislány leszek mostantól.
Camden általában nagyon ki szokott akadni, mikor felemlegetem Hosszúfülű Uraságot, a háziállatot, akinek halála tulajdonképpen különleges képességekkel ruházta fel őt, ám most, hozzám hasonlóan, ő is más taktikát alkalmazott, hogy meggyőzzön igazáról. Finoman megcsókolta az arcom, majd a szám, és egy sokatmondó kis vigyor után, már haladt is tovább a nyakam felé.
- Úgy utálom, mikor ezt csinálod… - mondtam neki halkan, bár a mondat végére már el is csuklott a hangom.
- Tudom – válaszolta Camden, majd egy kacsintás után, folytatta, amibe belekezdett.
Na jó, most komolyan, így még vitatkozni sem lehet vele normálisan…
Másnap reggel, szinte még ki sem nyílt teljesen a szemem, már kaptam is fel magamra a gönceim, hogy minél előbb elhúzhassam a csíkot a lányok részlege felé. Nagyon sok okból. Először, mert rettenetesen féltem attól, hogy ne adj isten, Prudent főhadnaggyal találom szemben, amikor kilépek Camden szobájának ajtaján, ha sokáig húzom a készülődést. Másodszor, a reggeli ébredezés egyáltalán nem olyan romantikus, mint a filmekből gondolná az ember. Oké, egész egyszerűen imádom nézni Camdent, ahogy még alszik, de reggelre már közel sem érzem magam annyira szexinek, mint este, vagy amikor lefeküdtünk. Aludni. Harmadszor, tartottam attól, hogy Winter mégis megtartotta a pizsipartiját, ami végül, valamiféle katasztrófába torkollott. Mivel úgy érezné, azzal elárulja újdonsült nevelőszüleit, Winter csakis ünnepekkor iszik néhány korty pezsgőt, azon kívül tényleg semmit, és rettenetesen aggódtam, hogy a többiek esetleg ráveszik valamire a buli hevében, amit utólag nagyon meg fog bánni.
Szerencsére, kissé morcos csapatfőnök helyett, mindössze az előző esti kanbuli, szépnek cseppet sem mondható, maradványai fogadtak. A folyósó sötétkék szőnyegén hortyogó srácoktól elkezdve, a lehányt tapétáig mindent láttam, amíg gyorsított tempóban megindultam a lift felé.
Mikor a szerkentyű csilingelve jelzett, hogy megérkeztek a lányok szobáinak folyosójára, szorosan behunytam szemem, attól félve, hogy hasonló világvégét idéző állapot uralkodik ott is, mint a fiúknál.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor orromat egyéb szagok helyett, a szokásos citromos takarítószer illat csapta meg, és egyébként is úgy tűnt, mindenki a saját szobájában töltötte az éjszakát, nyugiban.
- Hahó! – nyitottam be óvatosan a Winterrel közös szobánk ajtaján. Ki tudja, talán valami olyasmit látnék, ami rosszat tenne szegény, szűzies lelkemnek. Egy meztelen Quentint, teszem azt.
- Jajj, annyira hiányoztál! – szerencsére csak Winter fogadott, kedvenc, rózsaszín melegítőjében, hajában az elengedhetetlen masnijainak egyikével. El nem tudom képzelni, hogy nem unja meg valaki, hogy körülbelül óvodás kora óta ugyanúgy hordja a haját. Bár, nyilván, ha én se kísérletezgetnék a rövidebb hajjal, talán némileg emberi fejjel várnám a karácsonyt, plusz Gabrielt és kis bandáját.
- Hogy sikerült a pizsamabuli? – kérdeztem Wintertől, miközben levágódtam a saját ágyamra. Otthon, édes otthon.
- Sajnálhatod, hogy nem jöttél, nagyon szuper volt! Az újoncok nagyon aranyosak, és kész hősnek tartanak, amiért egyszer már meghaltam, és most mégis itt vagyok, élek, és virulok! – hogy megmutassa, mennyire nagyon is él, Winter felemelkedett a földtől egy fél méterre, majd bemutatott egy tökéletes hátraszaltót. – És van egy lány, aki képzeld, beszél az állatokkal, egy másik meg olyan szupererős, hogy hú, ki sem néznéd belőle, de képzeld, felemelt a vállán egy kanapét, úgy, hogy öten ültek rajta. Aztán persze, én is megtettem ugyanezt, de nekem elég volt kinyújtanom a karom, és erősen koncentrálnom arra, hogy felemelkedjen az a kanapé.
- Vagyis hamarosan megalakul a Winter Featherbrain Rajongói Klub? – vontam fel egyik szemöldököm. Hála égnek, Winter nagyon nem érti, ha valaki ironizálni akar, ezért csak halványan mosolyogva vállat vont.
- Na jó, ez nem lényeg – legyintett gyorsan Winter, és továbbra is a levegőben lebegve, törökülésbe helyezkedett, és rám mosolygott.
- Nézd, nem fogom elmondani neked, milyen volt az éjszakám. Az ember igazán azt hihetné, lassan leszoksz arról, hogy teljesen feleslegesen vársz választ erre a kérdésre.
- Reménykedni szabad, nem? És nyugi, tudom, mivel én vagyok az egyetlen barátnőd, egyszer úgyis el fogsz mondani nekem mindent, hiszen sokáig nem tartogathatod magadban az élményeidet. Úgy értem, naplót, tudtommal, nem vezetsz. Szóval, nem tudom mikor, de egyszer csak, akár egy hatalmas lufi ahogy kipukkad, bumm, csak úgy ömleni fog belőled a szó, és bizony nagyon fogsz örülni, hogy ott vagyok a közelben abban a pillanatban – kacsintott Winter, és eszem ágában sem volt elrontani a jókedvét azzal, hogy elmondom neki, én tökéletesen megelégszem azzal, ha kedvenc gyerekkori plüssjátékommal, Bennie macival osztom meg a titkaim.
- Addig is… - Winter irritálóan közel repült hozzám. – Kitaláltam, mi legyen a mai program. Mivel minden valószínűség szerint ma csak az újoncoknak tartanak egy kis csapatképzést a Pentagonban. Emlékszel, mikor mi mentünk? Jajj, emlékszem, annyira izgultam, mert rajtad és Camdenen rögtön láttam, mennyire meg fogjátok érteni egymást, és féltem, hogy én majd kimaradok minden jó buliból, de izgultam azért is, mert nagyon szerettem volna már egy űrlénnyel találkozni, és…
- Kérlek, a lényeget – kulcsoltam össze kezeim, mintha legalábbis könyörögnék neki. És részben könyörögtem is. Úgy értem, talán azért, mert én sem beszélek túl sokat, nem nagyon bírom azokat az embereket, akik képesek órákig rizsázni, ráadásul feleslegesen.
- Jó, oké, csak tudod, most, hogy itt vagyunk, elkap valamiféle nosztalgikus hangulat, és egész egyszerűen muszáj… - itt határoztam el, hogy ha továbbra is bambán figyelek, néha bólogatok, vagy benyögök valami értelmeset, mint például, „aha, persze”, vagy „jaja” sokkal hamarabb szabadulok. Közben persze, kikapcsolom a hallásom, legalábbis, megpróbálok másra koncentrálni, például, hogy vajon Camden felébredt-e már, és ha már igen, vajon a vezetőség őt is befogja-e feltakarítani a fiúbuli utáni mocskot. Valahányszor csak magam elé képzeltem tündéri arcát, ahogy próbálja kimagyarázni a dolgot, de nem tudja, mert az igazat mégsem vallhatja be(nem tilos ugyan átmászkálni a két nemnek egymáshoz éjszakánként, de nagyon nem ajánlott…), nagyon nehezen álltam meg, hogy ne mosolyogjak.
- Annyira örülök, hogy te is beleegyezel ebbe! – hallottam hirtelen Winter hangját, pedig csupán egy pillanat erejéig nem gondoltam semmi egyébre. – Eleinte féltem, hogy esetleg ellenezni fogod, mert eddig azt hittem, nem szereted az ilyen helyeket, amit meg is értek, totálisan. De az embernek szembe kell nézni a félelmeivel, igazad van. Azt hiszem, szólok is, Quentinnek, aki remélem, majd értesíti Camdent, hogy amint végeztünk a reggelivel, meg összekapjuk magunkat, irány a Georgetown Park bevásárlóközpont, és nap végére legalább a karácsonyi ajándékok beszerzésével járó hercehurcát letudhatjuk – Winter egy tompa puffanás kíséretében a földön landolt, és mielőtt bármit is szólhattam volna, intett nekem egyet, és egy tornádó sebességével kiviharzott a szobánk ajtaján.
Hatalmasat nyeltem, és amint meggyőződtem róla, hogy tényleg elment megkeresni Quentint, és nem fog visszatérni egyhamar, szorosan magamhoz öleltem Bennie macit, és szemeim behunyva, gyors egymásutánban, vettem néhány mély levegőt.
Utálom, és lehetőség szerint kerülöm a bevásárlóközpontokat… remélem, nem kell megmagyaráznom, miért is.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
