|
1x03
2008.12.05. 19:12
- Ide be!- ordítottam teli torokból, és egy gyors mozdulattal berántottam Peppert Malibu, amúgy napsütötte, és fényes utcáinak egyik koszos, és sötét kis sikátorába. Ahová normális esetben be nem tenném a lábam, de hát a kényszerhelyzet, az bizony kényszerhelyzet, akár lógnak a fejünk fölött büdös, kiteregetett lepedők, akár nem.
A térdemre támaszkodtam, és igyekeztem a szapora légzésemet kicsit csillapítani azzal, hogy egyenletes beszívtam, majd kiengedtem a levegőt.
- Fú, meleg egy helyzet volt, nem igaz?- paskoltam meg Pepper vállát, aki csak bizonytalanul bólintott egyet. Még mindig az üldözőink hatása alatt volt, és meg tudtam érteni, még én se láttam ehhez foghatót.
Na, állj! Mielőtt elkezdenétek extrém történeteket szőni holmi ufó támadásról, hadd romboljam szét ezt az eszmét: A földön kívülieket már régen kinyírták, de megsúgom, hogy van náluk rosszabb is. Na, remek, kihevertétek a megrázkódtatást, hogy semmi természetfeletti bulinak nem voltunk a részesei, akkor jöjjön a sztori:
Tehát, mióta világ a világ, vagy legalábbis mióta befutott a köztudatba a Pepper&Sidney Show, minden reggelem egy jó kis kávézgatással indul Pepper társaságában. Ilyenkor egy jó kis Starbucks féle jegeskávé mellett megvitatjuk az olyan roppant fontos témákat, mint az American Idol mostani szériája, vagy éppen a 24 tegnap esti része. Ugyanis ezekben az időkben az állítólagos legjobb barátaink elmerülnek a szerelmükben, no és persze egymásban valamelyik bicikli tároló mögött. És mi jó fejek vagyunk, és senkit se akarunk zavarni. Egy ilyen szombat reggelen is békésen andalogva mentünk be a városközpontba, ahol ilyenkor is nagy a nyüzsgés, a turisták égnek a vágytól, hogy lefényképezhessenek egy amolyan „igazi” Malibui McDonald’s-t. Mintha lenne különbség a japán és az amerikai gyorskajálda között.
Ekkor jött oda hozzánk egy aranyos, ártatlan, szőke copfos kislány, és remegő hangon kért tőlünk egy aláírást. Olyan kis szendének, és tisztának tűnt, és Pepper egy jóságos mosoly kíséretében gyanútlanul adott neki egy autogrammot. De végülis egy gyerek is lehet velejéig is romlott, lásd Samara Morgant. Azóta megremeg a térdem, ha egy hozzá hasonló nyolc éves kiscsaj jön velem szemben az utcán.
Tehát a szende copfos kislány nagyon örült a fejének, és az aláírásnak, el is határozta, hogy hangot ad véleményének, és egy vékony, de erőteljes sikítás közepette közölte ország világgal, hogy: „ NAGYIIII! KAPTEM EGY AUTOGRAMMOT PEPPERTŐL, ÉS SIDNEYTŐL!”
A hatás leírhatatlan volt. A nagy semmiből feltűnt egy porfelhő. Amiből karok, lábak, és fejek sokasága bontakozott ki. Elég ijesztő volt, mert ez a valami a nevünket sikoltozta. És ami a legrémisztőbb volt, hogy ez az élő lavina felénk tartott! Pepper totálisan leblokkolt, így kénytelen voltam csuklón ragadni, és sprintelni az életemért. Szegény Pepper az ámulattól futni sem tudott, így a nagy sebességtől, és húzó erőtől csak úszott utánam a levegőben. Na, és most vagyunk itt. Egy fülledt kis zugban, ahol még erotikus is lenne a helyzet, ha mondjuk Anna Farisszal vagyok egy légtérben.
- Tudod, Sid, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha…- tért magához Pepper.
- Ha testőrt fogadnánk? Amikor anya hozta fel ezt az ötletet, oltári nagy baromságnak tartottam, de most így belegondolva… Nem is lenne rossz. – fejeztem be helyette a mondatot. Ja, igen nem is említettem. Fény derült a nagy rejtélyre, hogy anya miért is engedte meg, hogy mégis részt vegyek az első hivatalos Pepper&Sidney Show adásán. Daryl Donovan, akit egyébként már tegezünk, és Darylnek hívunk, felajánlott neki egy menedzseri posztot. Amit készségesen el is fogadott, legnagyobb sajnálatomra. Daryl szerint anyámban meg van a kellő „osztrák pedantéria”- amiről halvány lila gőzöm sincs, hogy mi az-, és remekül kézben tudja tartani a dolgokat. Miközben ezt mondta bizonyára arra gondolt, hogy ő is kézben tudna tartani néhány dolgot anya idomait illetően. És amennyire lelkesedett egyetlen szülőanyámért Daryl (Na a kettő aztán furcsa lenne…), mi annyira elleneztük Pepperrel. Na, nem mintha Anya egy szörnyeteg lenne, csak hogy megelőzze a „média kártékony hatásait” címen nyitott egy fiókot a bankban a tévés szereplésből származó jövedelmemnek, és azt mondta, hogy csak a holttestén át nyúlhatok hozzá, elégedjek meg a zsebpénzemmel. Ami nem túl nagy. Ráadásul ezen nézeteit megosztotta Pepper szüleivel is, akik mélyen egyetértettek ezzel a szabállyal. Így Peppernek vissza kellett vinnie az Cadillac Escaladet (amit még a vizsgája előtt lestoppolt magának. „Sose lehet tudni mikor fogy el az utolsó darab”- mondta.), nekem meg vissza kellett mondani a vízágy rendelést. Egyikünk se repesett az örömtől.
- Én tulajdonképpen arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha legközelebb tömegközlekedéssel közelítenénk meg a belvárost. A saját biztonságunk érdekében. – fintorgott Pepper, majd összerázkódott, mivel a háta mögött egy óriási sikítás hallatszott. Gondolom azt hitte, hogy az egyik rajongó rájött, hogy kicseleztük, és nem futott tovább a Malibu Plaza felé.
- SIDNEY! Mindenütt téged kerestelek, képzeld oltári hírem van, ha ezt meghallod…!- asszisztensünk, és egyben újdonsült barátunk Chiquie közeledett felénk. Éjfekete copfjai energikusan lengedeztek a levegőben, arcán izgatott mosoly terült szét.
- Hali, Chiquie!- köszönt Pepper a szokásosnál kicsit erőteljesebben.
- Ó, te is itt vagy. Szia!- nevetett fel zavartan Chiquie. Pepper arcára volt írva a véleménye, így gyorsan hozzá tette: Hát persze, hogy itt vagy!- majd ismét felém fordult.
- Láttátok mekkora tömeg volt odakinn? Vajon megint leárazás volt a Louis Vuittonnál? Utoljára akkor láttam ennyi embert a pláza felé rohanni. Én is köztük voltam, és vettem egy csini kis…
- Ne akard tudni!- vágtam közbe. Tudjátok engem nem nagyon érdekelnek ezek a kozmetikai cuccok.
- Mit szólnátok, ha beülnénk a Mekibe?- vetette fel Chiquie.
Pepper, most hogy látta, hogy ismét ember számba veszik, megszólalt:
- Inkább menjünk a Joe’s-ba.
- Pepper, már mondtam, hogy nem Joe Jonas szolgálja fel a sült krumplit, hanem egy öreg tata, akinek ott a fonnyadt babkonzerv a fenekében. Egy lepra hely és kész.
Barátom sértett pillantást vetett rám:
- Nagyon jól tudom én ezt, de legalább egy lepra helyen senki se tör az életünkre. Lehet, hogy nekem is szőke parókát kéne húznom a fejemre. A hírnév nem nekem való, és Hannah Montanának bejött.
A Joe’s valóban nem volt egy steril hely. Áporodott szag csapta meg az orrunkat, és nehezen találtunk olyan asztalt, amit ne borított volna legalább egy olajos koszfolt. De a szükség nagyúr, és ilyen helyzetekben nem szabad válogatni. Ledobtuk magunkat egy-egy székre, és a kezünkbe a vettük a szintén viharvert étlapot.
- Elmegyek rendelni, nem úgy néz ki, hogy az öreg Joe csak miattunk fel fog állni. – állapította meg Chiquie. Ha Joe tudná, hogy kik vagyunk… De fogalma sincs, és végtére is ezért jöttünk ide.
- Mit kérsz Sidney?- tudakolta vigyorogva Chiquie.
- Egy hot dog jól esne…
- Én egy…- nézett fel Pepper a nem túl széles skálájú választék tanulmányozásából,de Chiquie addigra már eltűnt. – Nem érdekes. Ilyenkor örülnék, ha egy percre Chiquie átcsapna leszbikusba, és nekem is legalább ekkora figyelmet szentelne, mint neked. – nézett utána gúnyos mosollyal.
- Hö?- kerekedtek el a szemeim.
- Ugyan Sid, a vak is látja, hogy beléd van zúgva!
- Ó TE JÓ ÉG!- ordítottam fel, és a nagy hévben még a sótartót is felborítottam.
- De szupi! Látom Pepper elmondtad Sidneynek.- tért vissza Chiquie két illatozó hot doggal a kezében. – Nem is tudtam, hogy tudod.
- Mégis mit?- értetlenkedett Pepper.
- Britney Spears lesz az első sztárvendégetek. Ezt akartam mondani, csak nem hagytatok nagyon szóhoz jutni. Tudjátok, most kezd visszatérni a csúcsra, és valahogy el kell kezdeni a show műsorokban való szereplést. Daryl szerint ezért választott titeket, hogy először bevágódjon a tiniknél. Na ki kér sült krumplit? Van hozzá ketchup is!
- Ó TE JÓ ÉG!- sikított fel Pepper is, és a só halmaz mellé került egy nagy adag paprika permet is.
- Britney – Drake bácsikám csak röhögött. – Britney Spears?
- Eeegen – feleltem unottan, és ujjaimmal dobolgattam az asztalon, valamiféle nem létező zene ritmusára. Ugyanis cseppet sem érdekelt Britney. Oké, persze érdekelt, mert épkézláb kérdéseket kellett volna összeírnom számára, amiket majd Chiquie, vagy egy másik asszisztens elküldhet neki, ő meg válogathat: melyikre kíván válaszolni élő adásban, és melyikre nem. Sajnos, abban egészen biztos voltam, hogy az igazán érdekes kérdéseket mint például, hogy a sztárok is járnak-e mosdóba, mint a normális emberek, vagy előfordult-e vele olyan a züllött korszakában, hogy napokig nem zuhanyozott, Daryl egészen biztosan nem engedte volna meg. Mert igaz, a Pepper & Sidney Show-t azért szerették a népek, mert fiatalos meg lendületes, meg olyan kérdéseket teszünk fel sztároknak, amiket más nem merne, de ez azért mégiscsak meredek.
És volt valami, ami sokkal, de sokkal jobban izgatott, mint a Britney Spearsnek szánt kérdések. Mégpedig Chiquie ügye. Hahó, Daryl úgy osztotta be, mint Sidney és Pepper asszisztense. Nem pedig mint a Sidney Tyler fanklub alapítója, aki nem mellesleg megmenti Pepper életét, ha fulladozna a túl csípős hotdogjától, bár aközben is egyfolytában Sidney-t figyeli, így nem a haldokló Pepper szájába, hanem dekoltázsába önti az életmentő vizet.
Szerintem totál érthető, hogy sürgős teendőkre vonatkozva, nagyjából tíz perccel azután, hogy beültünk, elhagytam a Joe’s koszos helyiségét. Sidney vetett rám egy segélykérő pillantást, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Úgy kell neki. Ezek után hazataxiztam, a különféle balesetek (értsd: rajongók rohama) elkerülésének érdekében, és megörültem, mikor Dé bácsit a konyhában találtam, ugyanis vele megoszthattam minden problémám, bár egy árulónak tartom, mert igenis elmondta, pontosabban megmutatta anyuéknak a tévés szereplésem.
Ráadásul túl sok segítségre sem számíthattam tőle, ugyanis leragadt Britney-nél.
- Pepper, ne mondd, hogy nem dob fel a hír! Britney Spears! Tudtad, hogy tíz éve, hozzá írtam az „Egem legfényesebb csillag”-át?
- Az, amiben arról van szó, ha elvonatkoztatunk a csillagoktól, meg a nyálas metaforáktól, hány csajt döngettél meg? – kaptam fel fejem. – Nem is tudtam, hogy megvolt neked Britney.
- Nem, de egyik koncertjén rám nézett. Bele a szemembe. Sosem felejtem el. Húsz éves voltam, és…
- Dé bácsi, nem szívesen szakítalak közbe, de már akkor is velünk éltél, ami azt jelenti, tökéletes tisztában vagyok az akkori Britney-mániád minden egyes részletével. Mindegyikkel, és emlékszek is rájuk, majdnem tökéletesen tisztán.
- Mindenre? – hajolt közelebb hozzám Drake bácsi.
- Mindenre – mondtam, majd ördögien elvigyorodtam. – És, ha most nem figyelsz rám, én esküszöm, felteszem a netre a bizonyítékokat.
- Ó, atyaég – temette tenyerébe arcát bácsikám. – Keresnem kéne egy saját lakást!
- Bizony, Drake, ezt az ötleted én is támogatnám – tipegett be a konyhába anyu, kezében BlackBerry-vel, amit még akkor is szorgosan nyomogatott, mikor az arcomra nyomott egy puszit, majd megpróbált kivenni egy narancsot a hűtőből.
A szüleim Malibu legmenőbb lakberendezői. Öt sztár nyaralójából négyet ők álmodnak meg, az ötödiket meg csak azért nem, mert nincs elég pénzük rá a drága celebeknek. Ebből akár következhetne az is, hogy én Pepper, világéletemben a legeslegjobb rucikban mászkáltam, a legmodernebb kütyüket kaptam, meg egyébként is, csodálatos az életem. Hát nem. Mivel anyuék jelmondata: a pénzt ők keresik, én semmivel sem vagyok különb a többi gyereknél, miért kapnék többet. Ám, haha, most már igenis más vagyok, mint az átlag, saját showműsorom van, igazán öltözhetnék tetőtől talpig Dior cuccokba. De nem.
- Anyu, tudom, már sokszor beszéltünk erről, de ez nagyon fontos – mondtam most is anyunak, ugyanis láttam, hogy már készült is volna elhagyni a konyhát.
Néhány pillanat erejéig elszakította tekintetét a BlackBerry-től, de csak azért, hogy egy olyan szigorú pillantást vessen rám, amitől még Drake bácsi is hátrált tőle néhány lépést.
- Megmondtam már ezerszer, nem rendelhetsz névre szóló, autogramos táskát Louis Vuitton-tól. Vita nincs. Estére jövünk apuval, addig is legyetek jók, mind a ketten. Drake, remélem a lakás ötletét tényleg fontolóra veszed! – azzal anyu kilibbent.
- Egy egészen röpke pillanatig azt hittem, elkezded a „Hogyan égessük le nagybácsinkat?”- hadjáratot – sóhajtott megkönnyebbülten Drake bácsi.
- Épp az volt vele a célom – mosolyogtam rá. – Nézd, el nem tudom mondani, életem hányszor kértem már tőled ezt, de rettenetesen szükségem van a segítségedre. Te mit tennél, ha ki akarnál szedni valakiből valamit, amit önszántából egészen biztos nem osztana meg veled?
- Kedves lennék vele, elsősorban, bár téged ismerve, ez a lehetőség máris kiesett. Aztán, megpróbálnám beadni neki, hogy bármennyire is nem érzi úgy, de a titkát mindenképp meg kell osztania velem, mert másnál nagyobb biztonságban úgysem lesz.
- És, ha az illető nem nagyon foglalkozik veled, pedig elvileg az lenne munkája, ám ehelyett a legjobb barátod talpát nyalja, és így még a hülye is látja, hogy teljesen szerelmes belé! Engem meg akár meg is ölhet egy hotdog, az sem érdekli! Mi lesz, ha meg akar majd fojtani a mikroportom, vagy a dilis rajongók meg akarnak ölni? Veszni hagy, hadd lakmározzanak tetememből a giliszták, és rohadjak a földben? Hát nem, én ezt nem fogom hagyni, én igenis tenni fogok valamit, és…
- Nézd, Pepper – fogta meg a vállam Drake bácsi. – Nyugi, mély levegő. És mondd el szépen nekem, miért is zavar annyira, hogy valaki szerelmes Sidney-be?
- Honnan tudtad, hogy nem Bee-ről van szó?
- Bee-be állandóan szerelmes valaki, abból nem csinálnál ekkora ügyet, ismerlek – vont vállat bácsikám.
- A helyzet az, hogy van az asszisztensünk, aki egészen biztos bele van zúgva Sidney-be. Ha ezek ketten összejönnek, akkor rám már abszolút nem lesz semmi szükség. A média tud azon csámcsogni, hogy milyen édesek együtt, vagy, hogy Sidney választhatott volna jobbat is, mondjuk valamelyik Disney tinisztárt, és bennem meg nincs semmi különleges, ami érdekelné az újságokat, így hamarosan Daryl is rájönne, mennyivel jobb lenne neki, ha csak simán Sidney vezetné a műsort, hiszen kevesebb pénzt is kellene adnia neki, mint kettőnknek, és akkor én ismét olyan leszek, mint a többi lány a világon. Egyszerű iskolás.
- Ennyire szereted azt a műsort? Azt hittem, nem érdekel, hiszen épp az előbb mondtad, mennyire nem tud foglalkoztatni Britney, meg a kérdések, amiket meg kéne írnod.
- Attól még szeretem csinálni, és saját keresettel, legalább huszonegy éves korom után esélyem van arra, hogy megvehetem azt a táskát. Kérlek, olyan okos vagy, mondj nekem valamit, akármit, amit tehetnék!
- Na jó, már van is egy egetrengetően fantasztikus ötletem, bár nem tudom, mit vártam magamtól. Először is, hívd meg hozzánk ezt a lányt, akinek mi is a neve…
- Chiquie.
- Na igen, szóval Chiquie-t. Tudom, nem nagyon foglalkozik veled, de találj ki valami olyan ürügyet, aminek nem tud majd ellenállni. És innentől kezdve, pofonegyszerű az egész!
- Naaa?- kérdezte a mondat végét elnyújtva Pepper a telefon másik végéről. – El kell ismerned, hogy mesterien értek a tervezéshez. – tette hozzá némi büszkeséggel a hangjában.
- Azért ne sértődj meg, ha nem állítok neked szobrot. – morogtam. Tudniillik nem nagyon voltam száz százalékig meggyőződve a terv zseniálisságáról. Tulajdonképpen egész jó, csak egy zavaró aprócska tényező van benne, amitől elveszti a szépségét: Én. És, ha kivonom magam a forgalomból, akkor nincs is semmiféle terv, mert hogy maga az ötlet, amivel Pepper felcsalogatja magához Chiquie-t az nem, más, mint Sidney Tyler, vagyis én.
- Tulajdonképpen elég lenne, ha megvennéd nekem azt a névre szóló dedikált Louis Vuitton táskát… - vihogott Pepper. – De, most tényleg. – komolyodott el. – Az egész pofon egyszerű: Fogod magad, átjössz hozzám, és nincs más dolgod, mint leülni a kanapéra, és bambulni. Legalábbis azt a tekinteted hívja Chiquie „édi bociszemeknek”. És ha neki ez az édi boci szem jön be, akkor azzal fogod fogadni. Tuti nem fog tudni ellenállni.
- Mondtam már, hogy nincs belém zúgva! – szúrtam közbe. Lehet, hogy a nők sok mindenhez értenek, de a felfogó képességükön van mit még csiszolni.
- Dehogynem! Lehet, hogy a pasiknál előfordul, de nincs az a normális nőnemű lény aki összekeveri a számat a dekoltázsommal! És miért követte el ezt a baklövést?- visszakozott Pepper.
- Mert hülye?- tippeltem.
- Nem!- sóhajtott lemondóan Pepper. – Azért, mert mikor levetted a pulcsid egy pillanatra felcsúszott a pólód, és a drága Chiquie percek alatt felizgult, és sikeresen eláztatta a Mrs. Jonas feliratú pólómat!
Fú, szerintem Chiquienek szemüvegre van szüksége, de sürgősen! Egy lány, és az ÉN cseppet sem csábító felsőtestemben gyönyörködik. Valami nem stimmel. Lehet, hogy azért van, mert japán. Azok a nyers halat is megeszik. Könnyen lehet, hogy náluk teljesen más a keleti férfi ideál, mint nálunk a nyugati. Vagy mit tudom én. Ha a bátyámnál történik mindez, akkor még megértem. Mert ugye ő egy adonisz, ahogy anya mondta, mikor elérzékenyülten nézegette Zach tabló fotóját. De, hát ha akármelyik kiscsaj is vet a bátyámra egy pillantást, annak bizony nedves lesz a bugyija. Sokkal hatásosabb, mint egy axe, mert tényleg mindenkire hatással van, és nem csak a reklámban. Ezt a feltevésemet meg is osztottam Pepperrel, akinek egy kis sikkantás volt a reakciója. Hm, lehet, hogy Zach puszta nevének említésétől is…?
- Te zseni vagy! – lelkendezett. Na, ennyit a nevek kimondásának hatalmáról.
- Tényleg? Mármint, hát persze. Ezt eddig is tudtuk. De a te szádból akarom hallani, mire is ébresztettelek rá?
- Zach! Ő egy jó pasi!
Ó, Istenem…
- Annyira jó pasi, hogy…
Oké, ezt már hallottam egyszer tovább… A szexuális töltetű tervekre nem vagyok kíváncsi!
- Chiquie se tud ellen állni neki! – jelentette ki Pepper. Jó, nem csak én vagyok zseniális, hanem Ő is! Persze, ezt eddig is tudtuk, na de akkor is!
- De, ha esetleg te is gyengéd érzelmeket táplálsz a kicsi C iránt, akkor nem állítom a bátyádat az utatokba!- gúnyolódott Pepper.
Gonoszkodva felnevettem.
- Hé, nekem egyelőre egy csaj kell, nem egy kislány. Az megteszi csicskának is. Ne aggódj, személyesen gondoskodok róla, hogy Zach ott legyen, és taroljon.
- Remek. – sóhajtott Pepper. Mintha kicsit megkönnyebbült volna. – Akkor munkára fel! Ja, és hozz magaddal papírt, és tollat!
- Minek? Ez nem tanulószoba!
- Amíg várunk Chiquire, addig megírjuk a kérdéseket Britney-nek. Tudod, hogy két legyet üssünk egy csapásra. Csak nem azt képzelted, hogy komolyan gondoltam a bambulós dolgot?!
Ami azt illeti, pontosan ezt képzeltem. De számít ez valamit? Nem hinném…
- Csá, tesó! – köszöntöttem Zachet, miközben átléptem birodalma küszöbét. – Na, mi a helyzet? – kérdeztem, és közben mosolyt erőltettem az arcomra. Néhány kedves gesztus csodát tesz, legalábbis anya egyik női magazinjában ez állt, amit ott felejtett a WC-n. Nem mintha beleolvastam volna, csak gondolom, hogy ezt is írhatja, többek között.
Azon ritka pillanatok egyikének lehettem tanúja, amikor a drága bátyám otthon tartózkodott, és nem a haverjaival lógott, sőt még csak egy csajt se rakott vízszintesbe a kocsija hátsó ülésén. Amin még jobban meglepődtem, hogy a geometria tankönyve felett tespedt, sőt úgy állapítottam meg, hogy ki is nyitotta, és olvasta. Itt tuti, hogy valami nem stimmel! – gondoltam.
- Mit akarsz? – hangzott a tömör, és nyers üdvözlés, majd egy kis szitkozódás. Zach sehogy se találta a körzőjét, amit nem csodálok, mert a szobája úgy nézett ki, mintha 1 perccel ezelőtt ugrott volna be a jó öreg Bin Laden, és bombát robbantott volna. Egy üres, és kissé megtépázott pizzás doboz alatt megtaláltam az eltűnt tárgyat.
- Tessék, itt van. – nyújtottam felé, de úgy meredt a körzőjére, mintha legalábbis anya bio termékeinek egyikét tartottam volna a kezében. Azokat ki nem állhatja. Megjegyzem én se. Olyan az ízük, mint a darált szappannak. Igaz, még sose ettem darált szappant, de az ízét pontosan olyannak képzelem.
- Mondd csak nem vagy te beteg? – tette a kezét a homlokomra. Ilyenkor nehéz a barátságos mosolyt az arcomon tartani. Mindig megnehezíti a dolgomat. Dühösen ellöktem a karját.
- Nem, én csak. – ismét felcsatoltam a bájvigyort. – Én csak gondoltam benézek, hogy megnézzem… megnézzek jól vagy-e.
Oké, ebben a „hogyan- fűzzünk – meg – valakit” még kezdőnek számítok.
- Igazán? – vonta fel a szemöldökét Zach. – Mint láthatod, élek, és virulok. – gúnyolódott Zach, majd elfelhősödött az arca. – Na húzás a szobámból öcskös, nem érek rá a kisded játékaidra! Anya addig fogolyként tart itt, amíg ezt a sok szir- szart itt be nem fejezem. – bökött a tankönyv kupacra, ami az asztalán hevert. – Kicsit elborult az elméje, szerinte ez a „szabadelvű életem” a tanulás „rovására” megy. De a jogaimmal még mindig rendelkezek, mint látod, és ez az én területem. Ebből kifolyólag szedd a virgácsaid, és kifelé!
Védekezően magam elé kaptam a kezeim.
- Hé, csak lassan a testtel! Én éppenséggel ki tudnálak menteni … De, ha azt kéred, hogy távozzak, akkor… Pás!
Hátat fordítottam a bátyámnak, és peckesen kivonultam a szobából. A kezem, már a kilincsen volt, mikor utánam szólt:
- Várj! Hogy érted azt, hogy „ ki tudnál menteni?”
Diadalmas vigyor terült szét az arcomon. És ez most szívből jött. Győzelem! Fontoskodó képpel megfordultam, és lezserül nekivetettem a vállam az ajtónak.
- Egyszerű a dolog. Cserébe csak egy aprócska szívességet kéne megtenned.
- Elmentünk! Hé… khm… Nyo… Kilencre itthon leszünk! – kiáltottam be a nappaliba anyának, csak Zach néhányszor fejbe vágott, nagyobb időpontért lobbizva. Összeszorított ököllel somfordáltam ki a házból, bátyámmal a sarkamban, és azért imádkoztam, hogy anya ne szóljon utánunk.
- SIDNEY! Gyere csak vissza egy percre! Láttam ám, hogy el akartál szökni!
Hát igen. Sajnos nem minden fohász talál meghallgatásra.
- Én? Dehogyis! – tettem színpadiasan a mellkasomra a kezem. – Csak tudod szorít az idő, és be kell mennem a stúdióba. Daryl rendkívüli sajtótájékoztatót hívott össze.
Anya érdeklődve nézett fel az íróasztalán lévő papírhalmok közül. Mióta elfogadta a menedzseri posztot, otthonélő anyuciból rögtön nagyon elfoglalt anyuciba csapott át, jó sok teendője akadt Pepperrel való közös tévés karrierünk miatt. Időnként van egy olyan sanda gyanúm, hogy a pokolba kívánja az egészet, és inkább játszana újra második Martha Stewartot a konyhában. De azért a mahagóni fából készült íróasztal, és a vadonatúj LCD monitoros számítógép ellen se tiltakozott, amit Daryl fizetett neki.
- Aha. És ha felhívom telefonon, akkor ő is ezt mondja? – hajolt előre, és azzal az átható pillantásával fixírozott.
Roppant cseles. Csakhogy 16 éves tapasztalattal állt szemben, azon meg nem foghat ki!
- Csak nyugodtan! De nem garantálom, hogy felveszi. – magyaráztam egy lenéző mosoly kíséretében. – Ezek alatt az összejövetelek alatt mindig kikapcsolva hagyja a telefonját, de azért sok sikert, hátha a 985. csengetésre felveszi. Na szia!
- Nem mész te sehová!- csapott erélyesen Anya az asztalra. Az ütés hevétől a rajta fekvő papír kötegek egy pillanatra felemelkedtek, majd halk puffanással visszaestek. – Az még oké, hogy el kell menned, de miért viszed Zach-et magaddal? Már mondtam neked, hogy profi testőrt tudok neked szerezni drágám, már említettem, hogy szervezhetnénk egy meghallgatást ennek érdekében, és…
- Anya. Nem pesztrálás miatt tartok vele, hanem, mert… - vágott közbe Zach. Majd elakadt. – Mert… Miért is? – nézett rám kérdő tekintettel.
- Az egyik világosítónk megbetegedett, így Zach fog a következő adásunkban segíteni. Ezért most magammal viszem, hogy kicsit összeismerkedjen az ottaniakkal. A munka fő eleme az összhang.
- Pontosan. – bólogatott Zach. – Úgy érzem kötelességem, hogy segítsek az öcsémnek, ha bajban van.
Hogy nem szakad le a plafon…
- Igen. – karoltam át a vállát. – Annyira rendes tőled, hogy így törődsz velem. És mindezt úgy, hogy a nagyon fontos teendőidet, például a tanulást is elhalasztod.
- Dehogy fogja! – horkantott fel anya. – Természetesen miután hazajöttetek, be fogod pótolni.
Zach keze ökölbe szorult.
- Akkor ez azt jelenti, hogy elengedsz? – kérdeztem, majd a választ meg sem várva, gyorsan hozzá tettem: Köszi, egy istennő vagy, és ígérem sietünk, de tudod, hogy a mai újságírók milyen erőszakosak… Eltart egy ideig.
Miközben ezt mondtam Zachet pár erőteljes mozdulattal kituszkoltam a nappaliból.
- Sidney! Érkezett egy rakás autogramkérő levél, neked 283 db, Peppernek meg 287 db, légy szíves ezt a pakkot add oda neki.
Anya egy nejlonzacskót dobott nekem, amiben megannyi színes, és hófehér boríték foglalt helyet.
- A legtetején van egy levél, ami mindkettőtöknek szól, de nem a stúdió, hanem a mi címünkre jött. Majd olvassátok el…
- Oké, na…
- Ja, és kaptál még egy ajándék kosarat. Komolyan, ha ez így megy tovább, Pepper mellett egy hivatásos szumó birkózó fog műsort vezetni…- sopánkodott anya.
- Semmi gáz, csak rakd a többihez! – kiáltottam még vissza a bejárati ajtóból, majd lihegve becsaptam. Ez bizony nehéz menet volt. Mindenesetre nekem semmi kifogásom nincs az ajándék kosarak ellen. Tök fincsik, bár a narancsokról kiderült, hogy mű, és csak díszletnek volt bepakolva a nagy tábla svájci csokoládék mellé. Sajnos anya megpróbált belőlük narancslét facsarni. Gondolom sejtitek, hogy nem járt túl sok sikerrel.
Sidney zseni. Ami még hagyján, de én is az vagyok, hiszen, ha belegondolunk, tulajdonképpen az én agyamból pattant ki az egész. Chiquie, és Zach. Tökéletes. Bár, azt még nem találtam ki, Zach hogy is fog őrült szerelembe esni egy olyan, kissé szeleburdi leányzóval, mint Chiquie, de tudjátok, az ellentétek igencsak sokszor vonzzák egymást. Épp ezért reménykedek benne, hogy még lehet valamelyik híres sztárnál egy ici-pici esélyem.
Miután befejeztem a terv részletes megbeszélését Sidney-vel, elhatároztam, felszállok egy buszra (napszemüveggel, és óriási szalmakalappal álcázva magam, persze) és valahogy megpróbálok eljutni a stúdióig, lehetőleg úgy, hogy ne rohamoznának meg különféle emberek, akik a rajongóimnak nevezik magukat.
Pont mikor leugrottam a buszról, mely tömve volt európai turistákkal, akiknek minden vágyuk volt megnézni a stúdió épületét úgy, hogy nem kell nagyjából harminc dolcsit fejenként leperkálni, egy nagyon ismerős fekete limuzint láttam begördülni a rengeteg biztonsági emberrel védett hátsó parkolóba. Na, akkor már tudtam, hogy nem szabadulok egykönnyen. Ugyanis ki más érkezett volna azzal a gyönyörű limóval, mint Daryl, és vele együtt az a kérdés, aminek elkerülése érdekében az ember lánya még arról a csodás táskáról is lemondana:
- Hogy haladatok a Britney-nek szánt kérdésekkel, Pepper?
Épp akkor jelentkeztünk be az épületbe a fényképes igazolvány segítségével, amin megjegyzem olyan fejem van, mint egy álmos zombinak, ugyanis hiába magyaráztam a fotósnak, hogy a vakutól egész egyszerűen mindig pislognom kell, nem értette meg, és szerintem csakazértis alapon, maximálisra állította a vaku erősségét.
- Ó, nos… egész jól haladunk vele – egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra, közben úgy tettem, mintha olyan rettenetesen érdekelne az előcsarnokban elhelyezett sztárfotók tömkelege. A legtöbbről persze az isteni Jay Henderson vigyorgott vissza rám, mint a tévécsatorna addigi legnagyobb dobása. Talán a sors különös fintora, hogy körülbelül egy héttel az első Pepper & Sidney Show adása után, pont az ő egyik képe elé állították fel azt az életnagyságú Pepper és Sidney kartontáblát, amin én béke-jelet formázva ujjaimmal nagyban vigyorgok az emberekre, miközben Sidney lazán a vállamra támaszkodik. Tény, hogy minden kétséget kizáróan a showműsor legjobb promóképe, de akkor is rettenetesen feszélyez, valahányszor ránézek a saját, őrült mosolyomra.
- És, minek köszönhetem látogatásod? – kérdezte továbbra is töretlen jókedvvel Daryl. Vagy nagyon jól sikerült az éjszakája az „ő kis nyuszikájával”, vagy tényleg elhiszi, hogy remekül alakul a Britney-project.
- Ó, azt hiszem, a múltkor itt hagytam a geometria könyvem az öltözőben – legyintettem. Mégsem mondhattam neki, hogy Chiquie-vel lenne fontos megbeszélnivalóm, mert össze akarom boronálni a legjobb barátom bátyjával, abban a reményben, hogy akkor a legjobb barátom nem fogja átvenni a közös showműsorunk. – Mindössze öt percre ugrottam be, amennyiben nem nagy gond.
- Ugyan, Pepper, ha te itt vagy, az sosem nagy gond. Úgyis hamarosan indul egy turistacsoport, és hidd el, sokkal több szuvenírt fognak venni maguknak, ha akár csak egy pillantásra is, de láthatnak egy igazi sztárt. Pláne, ha az a bizonyos sztár szélesen mosolyog – mintha csak óvodás lennék, két ujjával őrült vigyorra húzta a számat. – És ne feledd, visszatérve Britney-hez, csak óvatosan bánni azokkal a kérdésekkel. A ti műsorotoktól reméli a nagy visszatérését, vagyis nem szeretne semmi olyat kiejteni a száján, ami esetlegesen rossz fényt vetne rá.
- Hidd el, egészen ütős interjú készül, persze csakis normális kérdésekkel – villantottam egy utolsó mosolyt Darylre, majd örömmel vettem észre, hogy máris leköti a figyelmét a csatorna éppen aktuális szappanoperájának főhősnője, aki fogalmam sincs, mit keresett a mi épületünkben, hiszen azt a bizonyos sorozatot, szinte a filmes létesítmény másik végén forgatják. Lehet, mégsem olyan nagy a szerelem Daryl és a nyuszikája között? Bár, lehet az ő pozíciójában már valamiféle elvárás, hogy az embernek több barátnője legyen egyszerre. Ezt megjegyzem magamnak, és akkor egyszer talán majd senkit nem fog zavarni, ha több hírességgel is randizok egyszerre. Olyan sok van belőlük, az élet meg olyan rövid…
Továbbra is boldog mosollyal az arcomon (hé, talán ettől függ a fizetésemelésem) elindultam megkeresni Chiquie-t. Éppen az egyik, dolgozóknak fenntartott büfében bukkantam rá, és amikor ráköszöntem a háta mögül, ijedtében egy rózsaszín pólós lányra öntötte a pohár kólát, amit akkor vásárolt éppen.
- Jajj, annyira ügyetlen vagyok, ne haragudj! – sírta aztán, és néhány papírszalvétával már igyekezett is jóvá tenni a károkat, amiket okozott, a szerintem eszméletlenül ocsmány ruhadarabon.
Első gondolatom az volt, hogy jót mosolygok rajta, de mivel Dé bácsi szerint Chiquie bizalmába kell férkőznöm, együttérzően megveregettem a vállát helyette.
- Ugyan, mindenkivel előfordul – őszintén reméltem, hogy eszébe jut a délelőtti eset, és bocsánatot kér a délelőtti események miatt, amikor ugyanis totális vizes pólóban kellett hazautaznom, miatta. – Sőt, ha gondolod, veszek neked egy másik üdítőt, mert végülis, én ijesztettelek meg, nem igaz?
Kicsit talán kezdtem túllőni a célon, de másképp mégis hogy adagoltam volna be neki, hogy akármilyen egetrengetően fontos programja van aznap estére, el kell jönnie az én felségterületemre, egészen pontosan a házamba, hogy találkozhasson élete szerelmével, Zach Tylerrel, én pedig nyugodtan lehessek továbbra is Sidney egyetlen birtokosa… illetve, barátja.
- Mondd csak… – folyattam, miközben intettem a büfés csajnak, hogy adjon még egy kólát nekünk. Persze, könnyen udvarias az ember, ha az egész Daryl számlájára megy. És néha Sidneyére. De az csakis olyankor fordul elő, amikor már nincs pofám lehúzni a rendezőnket. – Szóval, nem lenne kedved átruccanni hozzám ma este? Tudod, esetleg csinálhatnánk olyan csajos dolgokat, amit az ember szokott a barátnőjével. Tinimagazinok, tinifilmek, szexi tinisztárok… említettem már, hogy egy hete sikerült megszereznem Zac Efron e-mail címét? Esetleg írhatnánk neki valamit, mint a titkos imádói. Na, nem mintha szeretném, vagy valami, csak tudod, a poén kedvéért.
- Pepper, ez igazán kedves tőled, meg az üdítő is, de tudod, jelen pillanatban nincs olyan tinisztár, akiért lelkesedni tudnék… - Chiquie sokat mondó pillantást vetett rám, és a hatás kedvéért szürcsölt egy hatalmasat a kóláspoharából.
Szerelmes a szentem. Jajj, a szerelem annyira szép dolog!
Stop, Pepper! Gondolj a showműsorra, és ami még fontosabb, a Louis Vuitton táskára! Sosem lesz a tiéd, ha most ilyen könnyen feladod a harcot a szerelem esetleges szépségei miatt!
- Csajos programokat mondtam volna? – csaptam homlokomra, és fújtam is egyet hozzá, mintha valami kiment volna a fejemből. – Ó, ne haragudj, totálisan elfelejtettem, hogy csak eredetileg terveztem ezt. Ugyanis… tudod… rettenetesen idegesítő, de Sidney ragaszkodik hozzá, hogy ő is ott legyen. Azt hiszi, totális baromság, ha engem kérdezel, hogy majd szépen összebarátkozunk, őt meg elfelejtjük. Megkattant. Totálisan. Hogy feltételezhet ilyesmit?
- Vagyis Sidney is ott lesz? – az olyan jó megfigyelőknek, mint én, totálisan feltűnhetett Chiquie hirtelen felélénkülése. Akárcsak egy kiskutya, amint egy botot dugnak az orra elé. Azzal a különbséggel, hogy nem a farkát kezdte el csóválni, hanem izgatottan rágcsálni kezdte szívószála végét.
- Éppen ezt magyarázom. Hihetetlen, még a csajprogramunkba is bele akar avatkozni. Pasik… - horkantottam gúnyosan.
- Ó, engem nem zavar! – intett gyorsan Chiquie, aminek következtében lesöpört a pultról egy szalvétatartót. – Hiszen ő is a csapatunk tagja, nem? Sőt, ha jobban belegondolsz, ő az, aki igazán összetart minket. Mint a tengerpart. Vannak gyönyörű hullámok, és a kéklő óceán, de az egész mit sem érne a szikrázó napsütés nélkül.
Bólintottam, és mikor Chiquie lelki szemei előtt éppen az este elképzelt történéseit játszotta le újra és újra, én gyorsan intettem a kiszolgálónak, hogy lökjön elém valami nagyon erőset. Tekintve, hogy még kiskorú vagyok, mindössze egy pohár almalevet passzolt oda nekem, cseppet sem kedvesen.
- Talán picit késni fogok, mert most jut eszembe, azt terveztem, ma délután még elugrok kozmetikushoz, és fodrászhoz, és… mondd csak Pepper, nagyon feltűnő, hogy már két hete szőkítettem ki a bajszom? – Chiquie hirtelen odatolta arcát a szemem elé, a meglepetéstől mást sem tudtam tenni, mint megrázni a fejem. – Szuper! Este találkozunk!
Alighogy Chiquie elviharzott, úrközben persze kis híján fellökve egy pasit, aki hatalmas papírtornyot cipelt a kezében, a kezembe vettem almalevem, a kiskorúak változatát a felnőttek Martinijára, és élvezettel szürcsöltem belőle egyet.
Kezdődjék a show!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
