|
8.
2008.12.06. 09:59
8.
Egész egyszerűen rühellek, rühellek minden egyes bevásárlóközpontot! Ami elég fura, mert a Föld lakosságának nagy része viszont odáig van az ilyen létesítményekért. De ezeknek az embereknek nyilván nem halt meg az anyjuk egy teljesen ártalmatlan, szombati bevásárlás alkalmával. Az ilyen események eléggé el tudnak riasztani valakit attól, hogy gyakorlatilag minden délutánját egy plázában töltse.
Igazából legutóbb akkor tettem be a lábam egy ilyen létesítménybe, amikor végeztek a City Place Mall felújításával (ott történt az eset anyuval) és apu szerint igazán gyújthatnánk egy gyertyát az „x. évi terrortámadás áldozatainak emlékére”. Amihez szintén nem sok kedvem volt. Úgy értem, nem hittem el, hogy jobban fogom érezni magam attól, ha odamegyek, és tiszteletemet teszem valahol, ahová anyunak még csak a nevét sem írták ki. Csupán egy a sok közül.
Igaz, egészen pontosan ő volt a robbantás célpontja, de ezzel szerintem a pláza vezetősége nincs tisztában. Ugyanis államtitok. Szóval, rosszabb a helyzet, mert csak simán bunkók.
Ugorjunk a jelenbe, amikor ugyanis Camden, Quentin és Winter együttes erővel, minden tiltakozásom ellenére, bevágtak egy autóba, és mivel aznap tényleg semmi programot nem szerveztek nekünk, a kapunál várakoztunk, hogy a morcos biztonsági őr barátunk kiengedjen minket.
- Nézzétek, ti ezt nem értitek! – néztem állítólagos barátaimra, és barátomra, könyörgő szemekkel. Jobb lett volna, ha közben záporoznak könnyeim is, de mivel megfogadtam, nem fogok sírni, csak abban az esetben, ha anyuról van szó, reménykedtem, hogy könyörgő szemeim, és zihálásom is meghatja őket.
- Nem sokszor szoktam ilyet mondani – sóhajtott Camden, miközben intett az őrnek. Láttam rajta, hogy nagy erőfeszítésekbe kerül neki nem egy bizonyos ujjával megtenni a mozdulatot -, de Winternek igaza van. A legjobban úgy tudod legyőzni a félelmeid, ha szembeszállsz velük. És, mivel a te esetedben a bevásárlóközpontok jelentik félelmeid tárgyát, hogy lehetne jobban szembenézni velük, mint egy, a bevásárlóközpontban töltött, délutánnal?
Vállat vontam, bár legszívesebben az arcukba vágtam volna, hogy hahó, talán nem is akarom legyűrni a félelmeim. Leginkább attól féltem, ha most elmegyek velük, és esetlegesen nem robbanunk fel, ugyanolyan rosszul fogom érezni magam, mintha felrobbantunk volna. Mert anyu meghalt. Én meg nem. Paff.
- Brigitte, nem gondolod, hogy egy ici-picit túldramatizálod a dolgot? – hajolt előre hozzám Quentin. – Karácsony van, az embereknek ilyenkor nincs kedve gonoszkodni egymással. A bevásárlóközpontok ilyenkor Mikulásokkal vannak tele, akiknek az ölébe lehet ülni, és emberekkel, akik rohannak, hogy utolsó előtti pillanatokban beszerezzenek valami frappáns ajándékot szeretteiknek. Nincsenek terroristák.
- Szerintetek… - Winter elgondolkozva figyelte a mellettünk elsuhanó washingtoni tájat -, én is beleülhetek a Mikulás ölébe, ha biztosítom róla, egyáltalán nem vagyok nehéz, és nem fogom agyonnyomni?
Pislogtam egyet, majd megcsóváltam fejem, és kissé kitekerve a nyakam ugyan, de Quentinre pillantottam:
- Van fogalmad róla, kedves fiam, milyen egyszerű elrejteni egy bombát a jóságos Mikulás ruhája alatt? Ott ül az ölében egy gyerek, ketyegés hallatszódik, aztán bumm, a gyerekből nem marad más, mint néhány húscafatka. Hát, ne haragudjatok, de ehhez nekem semmi kedvem! Vagy tudod mit? Akkor mi van, ha a gyerek is a színjátszás része? Rengeteg olyan terroristaszervezetről lehet hallani, akik már egészen kiskoruktól kezdve képezik ki az embereket arra, hogy egy szép napon majd plázákat robbantsanak!
- Brigitte, hidd el, az ég világon senki nem akar minket felrobbantani – vetett rám egy nagyon kedves pillantást Camden, ám mégis, miközben a mellettünk araszolgató kocsisort figyeltem, csak az járt a fejemben, hogy nem, egész egyszerűen nem értik, mit érzek. Kíváncsi vagyok Camden mit szólna, ha teszem azt, csupán kedvtelésből bezárnám egy nyuszikkal teli ketrecbe, és teljesen véletlenül mindegyik nyuszi úgy nézne ki, mint Hosszúfülű Uraság. Vagy Wintert elküldeném egyedül, éjszaka a gettó kellős közepére, hasonló környékre, mint ahol meggyilkolták az egész családját a szeme láttára.
Mindannyiunk közül, bárki megmondaná, én vagyok a legkegyetlenebb, mégse teszek ilyet. Még csak nem is gondolok rá. Legalábbis normális esetekben.
Az egyáltalán nem számít normális esetnek, hogy én a barátom karjába kapaszkodva mászkálok egy bevásárlóközpontban. És egyáltalán nem azért kapaszkodok a karjába, mert annyira közel szeretném érezni magamhoz a nagy forgatagban. Hanem azért, mert tudom, ha látnék egy gyanús alakot, a biztonságom érdekében két másodperc alatt darabokra robbantaná a puszta akaratával. Ezt nektek, terroristák, ezt nektek Amerika Megváltói!
- Tudtad – fordult hátra hozzám Winter, aki Quentinnel előttünk haladva, mintegy idegenvezettek -, hogy a CIA beleegyezett egy karácsonyi buliba, amennyiben akkor éppen nem egy fárasztó akció közepén vagyunk?
- Nem – sziszegtem, és hirtelen még inkább megszorítottam Camden karját, ugyanis egy sietős anyuka belém jött a milliónyi papírzacskójával, amik feltehetőleg karácsonyi ajándékokat rejtettek. De az is lehet, hogy nem.
- Kérlek, ne harapd le a fejem – Winter hirtelen megtorpant, majd csillogó szemekkel elém lépett. – Elmegyünk valami csinos ruhát venni? Láttam egy butikot a másodikon, ami…
- Miért nem mész Quentinnel? – suttogtam idegesen, mert volt egy olyan sanda gyanúm, ha Quentin lennék, nem szívesen hallanám Winter válaszát arról, mennyire idegesítők a pasik vásárlás közben, és egyebek. Jól jegyezzétek meg, ez lerombolja az egojukat. És, ha van valami, amit a fiúk nehezen viselnek, hát, ha valaki jól beszól nekik. És még a nők a hisztisek… röhögnöm kell.
- Mégsem láthat a csinos ruhámban. Hol lenne a meglepetés?
- Winter, az ég szerelmére, nem az esküvődre készülsz, tök mindegy, hogy lát-e vagy nem – forgattam meg szemeim, és hogy lássa, milyen komolyan gondolom az ellenállást, és felvettem a kedvenc „karok keresztbe fonva- büszke testtartás” pózom, ami mondhatni a védjegyem is.
- Akkor azt hiszem, egyedül fogsz maradni a központ kellős közepén, ugyanis ahogy látom Quentin és Camden már fel is szívódtak valahol – Winter nem is próbálta leplezni a derűs kifejezést az arcán, miközben az egyik elektronikai bolt felé bökött fejével, ahol éppen hatalmas sorok kígyóztak, ezzel tisztelegve a legújabb X-box modellnek. Illetve az azt népszerűsítő, csini télapóruhás lánykáknak. Akármilyen aprócska is az a ruci, lazán befér alá egy aprócska bombácska. Olyan csini, csajszis darab. Egyedi formatervezésű, rózsaszín aktiválógombokkal, és szőrös bevonattal.
Hatalmasat sóhajtottam, majd Winterre néztem, és bólintottam.
- Fél óra. Egy perccel sem több! – mondtam neki, miközben megindultam a mozgólépcső felé.
Eleinte egészen ideges voltam, hiszen miközben Winter fel- alá rohangált, kezében a különféle habos ruhácskákkal, egy eladó idegesítő vigyorral, folyton rá akart beszélni egy újonnan érkezett modellre, melyet a legfinomabb csipke szegélyez, igazi selyemből készült, az én stílusom, és ha most megveszem, fél áron kaphatok hozzá egy cipőt, plusz egy táskát is.
- Ugyan már, csak próbáld fel! – nevetett Winter, mikor egy halványkék, leginkább jégcsapszínű ruhában körbeperdült néhányszor egy tükör előtt, az eladók elismerő tapsviharával kísérve.
Végül belementem. Mert rettenetesen idegesített már a rádióból szóló „Jingle Bells Rock”, és reméltem, hogy a próbafülkében kevésbé lehet hallani, másrészt idegesítettek még az eladók is, akik szinte már libasorban álltak mögöttem a különféle fekete, valamint sötétlila ruhákkal, cipőkkel, táskákkal, sálakkal, és egyéb dolgokkal, amikről azt sem tudtam, mire valók, illetve hová is kell őket tenni.
Mikor behúztam a fülke függönyét, és felakasztottam az utolsó ruhát is a kis fogasokra, akkor éreztem először azt, hogy egy pillanatra megszédülök, és egy pillanatra mintha meg is vakultam volna. Mindössze egy fél másodperc erejéig. Megráztam a fejem, és vállat vontam. Biztos az izgalom az oka.
Aztán a fura érzés ismét jelentkezett, bár erősebben, ugyanis meg kellett kapaszkodnom a falba, nehogy elessek a csini, térd fölött végződő lila fűzős ruhában, ami épp rajtam volt. De valami mást is éreztem. Sötét gondolatokat. Nem, egész egyszerűen gonosz gondolatokat.
- Nyugi, Brigitte, egy bevásárlóközpontban vagy, karácsonykor – nyugtattam magam, inkább kevesebb, mint több sikerrel. – Több ezer ember tartózkodik itt, biztos akad köztük egy-két zsebtolvaj is.
Halványan elmosolyodtam, majd megszemléltem magam. Tény, hogy nem állt rosszul a ruha, bár a világ minden kincséért sem mentem volna ki, hogy bohócot csináljak magamból, mint Winter. Igazából tökéletes ünneplős ruhának tűnt, amitől Camden a buli után vígan szabadíthat meg. Főleg, ha beszerzek egy újabb garnitúra szexi csipkés fehérneműszettet a Victoria’s Secret-ből.
Szinte még végig sem gondoltam, melyik modell lenne a legtökéletesebb választás, illetve, hogy egyáltalán megengedhetem-e magamnak a ruhát az aputól kapott kevéske költőpénzből, amikor olyan éles fájdalom hasított fejembe, hogy egyszerre rogytam le a kis ülésre, szorítottam halántékomra a kezeim, és ordítottam akkorát, amit még a jól ismert űrlények is megirigyeltek volna.
Biztos vagyok benne, hogy másodperceken belül eladók egész serege rohamozott volna meg, segítőkész mosollyal az arcukon, attól tartva, hogy esetlegesen azért kiáltozok, mert kövérnek látom magam, vagy nem tudom felhúzni a cipzárt. Minden bizonnyal megtették volna. Ha hallanak.
Ugyanis kiáltásommal egy időben iszonyatos robaj támadt, elképesztő, szinte már szélvihar erejű fuvallat lengette meg a próbafülke függönyeit, és ha abban a pillanatban még eszméletemnél vagyok, nyilván érzékelem, hogy a tükör darabokra törik a fejem fölött, illetve, hogy egy harsány kacaj kíséretében a boltban minden állvány és polc lángra kap. Az egyik eladóval együtt.
De sajnos, talán a fájdalom, vagy valami egészen más miatt, elveszítettem eszméletem, és csupán néhány perc múlva érzékeltem a totális káoszt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
