|
9.
2008.12.09. 18:19
9.
Néhányszor már vesztettem az eszméletemet. Persze, az viszi a pálmát mind közül, mikor az ufók űrhajójának felrobbantása után, napokig hevertem eszméletlenül, ki tudja hol. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy egy New York-i utca járdáján. Esetleg az út közepén.
A lényeg, hogy pontosan tudom, milyen érzés az, mikor egyszer csak lekapcsolják a villanyt, aztán egy kis idő múlva megint visszatért minden a külvilágból. Ám az eddigi esetek többségében, mikor magamhoz tértem, mindig láttam, esetleg érzékeltem valami kellemeset, ami elfeledtette velem, milyen pocsék is volt az előző állapotom, plusz ami elterelte a figyelmem arról, hogy esetleg a fejemnek kéne rettenetesen fájnia, vagy a karjaimnak, vagy mindegy, akármimnek.
Ám, amikor a bevásárlóközpont egyik butikjának próbafülkéjében magamhoz tértem, egy csini, fekete koktélruhában, semmit nem éreztem, ami kellemes lett volna. A fejem hasogatott, úgy éreztem, mintha a karom le készülne szakadni (mint néhány másodperccel később érzékeltem, azért, mert beleállt a szétrobbant tükör néhány szilánkja),és egyébként is, senki nem kezdett örömködni, hogy nem haltam meg, vagy ilyesmi.
Persze, valamiféle nevetést hallottam, bár az cseppet sem hangzott kedvesen. Mindenesetre kíváncsi lettem, ezért feltápászkodtam, ismét meggyőződtem róla, hogy a ruha jól áll, sőt, nyilván senki nem fog foglalkozni vele, így akár el is csenhetném, már, ha kilépek a függönyön, és sikerül túlélnem, bármi folyik is odakint.
Sok mindenre számítottam. Rablók hadára, akik fegyverekkel hadonásznak, illetve, esetlegesen Winter közbelépésének hála már nincs is náluk fegyver, és tanácstalanul járkálnak körbe, hogy vajon mivel tudnák megijeszteni a túszokat, ha már egyszer nincs semmi félelmetes tárgy a kezükben.
Ám nem, a látvány, ami a függönyön túl fogadott, sokkal, de sokkal borzalmasabb volt ennél. A csinos kis üzlet minden berendezése, a polcok, a próbababák, a kassza, minden-minden lángokban állt, sőt, a mennyezetre pillantva, azt is észrevettem, valaki már a füstérzékelő berendezést is megsemmisítette.
Meg kellett kapaszkodnom a próbafülke oldalába, nehogy remegő lábaim felmondják a szolgálatot. Rettenetes volt a hőség, és bár mindenhol vígan lobogott a pusztító tűz, észrevettem, hogy engem valahogy elkerült. Illetve, a helyet, ahol tartózkodtam. Őszintén reméltem, hogy Winter is megúszta a kis balhét, mert oké, van egy zombi-gyártó barátja, de ki tudja, másodszor talán nem lesz akkora szerencséje, mint első alkalommal, és tényleg agyatlan szörnyetegként lesz kénytelen tovább élni.
Hogy mit szerettem volna? Azt, ha a képek nem hasonlítanak kísértetiesen azokra, amelyeket anyu halálának napján mutattak a híradóban. Ott is csak a lángok, a lángok, az emberi sikolyok, amelyeket talán ténylegesen hallottam, de az is elképzelhető, hogy csak a fejemben játszódtak le, újra és újra, mert bekattantam, vagy ilyesmi. Talán az a gonosz kacaj is…
Szerencsére, mielőtt bemagyaráztam volna magamnak, hogy elment az eszem, és elkezdtem hallucinálni, a tűzfüggöny, mely elzárta az utat a friss levegő felé, ketté nyílt, akárcsak az a tenger, abban a bizonyos bibliai történetben. Eleinte semmit sem láttam a füsttől, de aztán egy alak szépen kezdett kirajzolódni szemeim előtt. Karjait keresztbe fonta mellkasa előtt, és látszólag méregdrága csizmájának sarka úgy kopogott az üzlet kövein, mint… nem is tudom, de nagyon fájdalmas hang volt, talán azért, mert még mindig nem tértem magamhoz, és kissé olyan érzésem lett tőle, mintha a dobhártyáimat szaggatnák.
- Bú – mosolyodott el a lány, amikor körülbelül egy méterre állt tőlem.
Az arcát továbbra sem láttam tisztán, ráadásul a füst már olyan mértékben fojtogatta a torkom, illetve a szemeim, hogy talán még a legjobb barátom sem ismerem meg, ha előttem áll.
- Ó, sejtettem én, hogy jó móka lesz – nevette el magát, és ahhoz képest, hogy abban a pillanatban még a megtestesült gonosz jelenlétének is jobban örültem volna, a tűz ropogása, és egyéb borzalmas hangok érzékelése mellett, szinte simogatta fülem az a csilingelő, tiszta hangocska. – Tetszik, igaz? Képzeld el, az anyád is pontosan ugyanezt láthatta a halála előtt. Vagy várj csak, azt hiszem, valami hiányzik. Ó, mi is lehet az? Jajj, tudom már! Az emberek látványa. Akik miattad kénytelenek meghalni!
Kezeit továbbra sem mozdítva el mellkasa elől, a lány megindult a bolt egy másik részébe. Ahogy lépkedett, a tűz utat engedett neki. Ha nem a saját szemeimmel látom, és történetesen nem olvasok gondolatokat, a pasim meg nem robbant fel akármit egy szempillantás alatt, egészen biztos súlyos elmebajjal vádolom azt, aki ilyen lányok létezéséről hadovál nekem.
Behunytam szemeim, annyira elviselhetetlen volt már a füst, és mire kinyitottam őket, ismét ott állt előttem ő, gúnyos mosolyra húzva száját, és végre megismertem, kihez is van szerencsém, hiszen láttam róla képet is. Az a lány, a GOD tagjai közül, akinek a helyes barátja van, és úgy hívják, mint a 101 kiskutyában azt a lánykutyát. Perdita, amennyiben emlékezetem nem csal.
- Nézd csak, hoztam neked egy kis ajándékot! – mellém lépett, kezeibe vettem állam, és felemelte fejem, hogy tisztán láthassam azt a szerencsétlen eladónőt, aki annyira szerette volna rám erőltetni a ruháit, és aki most kissé nehézkesen áll lábain, és ijedten pislogott körbe. Hála Perdita jótékony kezeinek, a tűz most őt is elkerülte, és én legszívesebben ordítottam volna neki, hogy a fenébe is, azonnal rohanjon ki, nem baj, ha szerez néhány égési sérülést, de menjen, mentse az életét, amíg lehet, és ha már ott van, legyen olyan kedves, szóljon néhány szót az érdekemben is.
De nem ordítottam, mert nem tudtam. Aztán, féltem attól is, ha kinyitom a szám, még több füstöt lélegzek be, és azelőtt meghalok, mielőtt ujjaim ennek a boszorkánynak a nyaka köré tekerhetném, és finoman megfojtanám.
- Biztos forrásból tudom – suttogta Perdita látható élvezettel a füleimbe -, hogy az anyád öt embert látott meghalni, mielőtt bele nem halt volna abba, hogy… szeretnéd, ha részletezném, vagy megelégszel azzal, ha elmondom, nagyon sok vért tud veszíteni az ember, ha leszakad két végtagja?
Behunytam szemeim, és nem teljesen voltam benne biztos, hogy csak azért folynak le könnycseppek az arcomon, mert annyira nem tudom már elviselni a fojtogató füst jelenlétét.
- Sajnálatos módon, én nem voltam elég óvatos, és mindenki mást, aki rajta kívül itt tartózkodott, már előzőleg megöltem. Véletlen volt, de előfordul ilyesmi, ha belelendül az ember. Nem baj, annál érdekesebb lesz számodra az élmény, ha csupán egyet nézel végig, de azt rendesen. Felkészültél a műsorra? – megráztam a fejem, mire csak egy újabb kacajt kaptam válaszul. Perditának az a keze, mellyel nem állam tartott, hirtelen lángba borult. Az eladó, mintha érezte volna vesztét, hatalmasat sikított, és készült volna futni, de nem volt elég gyors.
Mintha egy közönséges labda lett volna, Perdita elhajította kezéből a tűzcsóvát, mely pontosan abban a pillanatban csapódott a nő hátába, amikor szorosan behunytam szemeim. Igyekeztem kikapcsolni a hallásom, de nem sikerült. Nagyon sokáig, túl sokáig hallottam még a fájdalmas sikolyt, és Perdita boldog nevetését.
- Ez a szép a tűz okozta halálban – sóhajtott fel elégedetten. – Az áldozat halála nem következik be rögtön. Szeretem hallgatni ahogy szenvednek. Kicsit olyan, mintha a saját kezeim által lehelnék ki a lelküket. Csak gondoltam, felkészítelek, mert akármilyen szép látvány is ez a szerencsétlen, igazán szeretnék már veled is végezni.
Hát jó. Úgy végzem, mint az anyukám. Mindig is rá szerettem volna hasonlítani, ez nem akkora gáz, ha már egyszer meg kell halnom. És bár egyik felem legszívesebben a földre omlott volna, megadva magát Perdita gyilkos kezeinek, a másik harcolni szeretett volna. Harcolni a túlélésért, és azért, hogy ő, és a kis csapata ne bánthassák a barátaim, és azokat, akik, akár tetszik akár nem, megmentették a GOD seggét is, az űrlényektől.
Így aztán, minden tudományom összeszedve, amit a verekedésről tanultam ifjabb koromban, megragadtam Perdita kezét, amivel az állam tartotta, és hatalmasat haraptam bele. Felordított fájdalmában (hiszen nem csak a tűz tud rettenetes sebeket okozni) és a pillanatnyi bizonytalanságát kihasználva elugrottam előle. Gyors bukfenc, aminek következtében, ha erősen koncentrál, talán a bugyimat is észreveszi a rövid ruha alól kivillanni, de szerintem nem is figyelt, és őszintén, nem is érdekelt, hogy nem épp a legjobb arcom mutatom neki.
Felkaptam valamit a földről, mint később észrevettem, egy próbabab kissé megfeketedett lábát, és miközben Perdita dühös arccal megindult felém, én elmosolyodtam, és nemes egyszerűséggel gyomron vágtam a fegyverrel. Összegörnyedt, és ugyanakkor egy pillanatra a tűz is eloltódott. Persze, a füst ugyanúgy ott maradt a levegőben, sőt, amikor Perdita felkapta a fejét a lángok is ismét felgyulladtak, de legalább rájöttem valamire.
Ha nem koncentrál, nem tudja a képességét sem használni. Szívesen előadtam volna neki, hogy látja bizony, ha másfél évvel ezelőtt nem különcködik, és annak rendje és módja szerint csatlakozik a CIA-hoz, most nem lennének efféle hiányosságai, de hülye lettem volna szóba hozni ezt. Bénaságának köszönhetem az életem, jobbik esetben, ha elég ügyes vagyok.
Ezért, mielőtt felemelhette volna gyilkos mancsait, hogy engem is egy kis jótékony tűzgolyó-terápiában részesítsen, diadalmas harci ordítás kíséretében ismét lecsaptam a műanyag lábbal, de ezúttal a fejére céloztam. Ő is felkiáltott, bár inkább meglepetésében, ugyanis nem finomkodtam el az ütést, így szinte rögtön eszméletlenül terült el a földön, amint én is éreztem, hogy a kemény lábikó koppan azon az üres fején.
A tűz ismét kialudt, én pedig félredobtam a fegyvert, és leporoltam a percekkel azelőtt még csodásan festő fekete ruhát.
- Őszintén remélem, hogy a legjobb barátomnak nem esett baja, mert akkor legközelebb nem úszod meg ennyivel, te ribanc – Perdita eszméletlen volt, nem kell mondani. De akkor is, ez kikívánkozott belőlem, és olyan szívesen rúgtam volna bele az oldalába. Nem is, legszívesebben addig ütöttem volna szerencsétlen baba lábával, amíg ténylegesen be nem adja a kulcsot, ott a lábaim előtt. De a fenébe is, valamit talán értek Prudent főhadnagy szavai az emberi jóságról, és arról, tiszteljük mások életét, és bla meg bla.
Miután néhány másodpercig még erősen gondolkoztam azon, hogy valamit mégiscsak kéne csinálnom vele, a lábaim maguktól vittek kifelé az üzletből, és szinte megrészegültem a friss levegőtől, ami odakint fogadott. Behunytam szemeim, és mintha soha többet nem lélegezhetnék, akkorát szippantottam a bevásárlóközpont gyorsétteremillatú, és sokadik észlelésre egyáltalán nem friss levegőjéből. De legalább levegő volt.
Kinyitottam szemem, egy pillanatra még láttam az össze-vissza rohangáló embereket, a többi boltból is kiszivárgó füsttel együtt, sőt, még egy dühös hangot is hallottam:
- Haden! Szerinted minek van képességed, ha nem használod, mikor kéne, te szerencsétlen?
Aztán egy szempillantás alatt eltűntek az emberek a bevásárlóközpontból, és mint amikor bedugul az ember füle, vagy teljesen megsüketül, nem hallottam semmit.
Próbálkozhattam akármivel, de az állapot nem változott, így ismét a megőrülés lehetőségén kezdtem gondolkozni.
Aztán, akár egy varázsütésre, ismét visszatért az élet a plázába, ugyanúgy hallottam a sikolyokat, a kiáltásokat, sőt, minden valószínűség szerint az utcáról néhány szirénát is.
Igazából velem senki sem foglalkozott. Talán, mert nem tudták, hogy azok, akik meghaltak (már, ha akadtak ilyenek, azokon kívül, akikről tudtam) mind az én hibámból távoztak az élők soraiból. El tudtam képzelni, mit érezhet a rengeteg ember, a hozzátartozói nevét kiáltozza a hatalmas kavarodásban. Sőt, valami hasonlót éreztem én is. Bizonytalanságot, mert nem tudtam, mi lehet a barátaimmal, Winternek sikerült-e kiszabadulni még idejében, vagy Camdennel és Quentinnel nem történt-e valami, miközben vígan játszadoztak abban az elektronikai szaküzletben. Kezeim-lábaim remegtek, már-már azon gondolkoztam, mit fogok mondani Prudent hadnagynak, és egyébként is, egyáltalán milyen lenne, ha soha, de soha többé nem láthatnám egyiküket sem, amikor, akárcsak a filmekben oszlani kezdett a tömeg, ami nagyjából három méterre tőlem verődött össze, és megláttam őket. Mind a hármójukat. Látszólag épségben voltak, bár Camden nagyon igyekezett eltartani jobb karját Quentin kezeitől, melyek már izzottak is pirosan, készen arra, hogy gyógyítsanak.
Letöröltem egy könnycseppet az arcomról, ami gyanítom még a füstös időkben kerülhetett oda, és elkiáltottam magam:
- Camden!
Ismét csak egy ostoba romantikus filmbe illő jelenet következett, amikor ugyanis felkapta a fejét, eltátotta száját, karját kirántotta Quentin kezei közül (pedig az már épp kezdett örülni, hogy segíthet egy újabb bajbajutott embertársán) és kissé bicegve ugyan, de megindult felém, és én is felé, bár lényegesen gyorsabban, mivel az én lábaimnak nem esett baja. És itt… hát ez már annyira nem filmbeillő, ugyanis cseppet sem törődve sérüléseivel, olyan erővel rohantam neki, és fontam köré karjaim, hogy kissé fájdalmas landolás következében mind a ketten a földön kötöttünk ki.
- Meglógtak – közölte Camden nemes egyszerűséggel, mikor én még mindig rajta feküdtem. Jó pont: nem említette, milyen nehéz, és füstszagú vagyok. Rossz pont: nem azzal kezdte, mennyire imád, és hogy azt hitte, meghaltam, és akkor bizony ő is követett volna, mert nem tud nélkülem élni.
- De – folytatta, miután látta, hogy nem tört el a karja, és finoman végigsimított hajamon -, nem érdekel, mert azt hittem… mindegy mit hittem, butaság, mert minden rendben. Viszont, arra az esetre, ha visszajönnének, és akármi történne, gyorsan elmondom, hogy szeretlek, nagyon, és örülök, hogy itt vagy, még akkor is, ha minden valószínűség szerint, épp a törött csontomon fekszel, de ne! Ne állj fel, mert még ez sem érdekel!
Elmosolyodtam, és rögtön vissza is vontam azt az egy bizonyos rossz pontot. Hülyeség lenne ilyenekkel foglalkozni, mikor abban a pillanatban én is úgy éreztem, hogy talán a világon mindenkinél jobban szeretem, és a világ legnagyobb mázlistája vagyok, amiért nem vigyáztam rá, és mégsem esett semmi baja.
Na persze, ezt nem osztottam meg vele. Mert elbízta volna magát.
Plusz hirtelen megjelent vagy tíz öltönyös krapek, plusz a főhadnagy, meg Quentin csapatfőnöke.
És ha azt mondom, nem tűntek túl boldognak… hát… maradjunk annyiban, hogy ha akarnám sem tudnám kifejezni azt a mérhetetlen dühöt, amit az arcukon láttam.
Őszintén remélem, hogy csak azért, mert Prudent hadnagy mélységesen megvet bármiféle testi kontaktust a két nem között a mi korunkban, és én még éppen Camdenen feküdtem, és…
Oké tudom, tudom, nem kell mondani, ki foglalkozik ilyenekkel, mikor felrobbant egy fél pláza?
Legnagyobb sajnálatomra: senki.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
