|
10.
2008.12.21. 20:59
10.
Winter azt hitte, én már rég kimenekültem az üzletből, ezért, mikor észlelte, hogy gáz van, azonnal fogta magát, és nemes egyszerűséggel kiröppent a bolt ajtaján, aztán hirtelen valaki elkapta a lábát, és lerántotta a földre. Bár lehet, nem is rántotta le, csupán olyan érzés volt. A lényeg, hogy ott találta magát a padlón, egy fekete hajú lánnyal egyetemben, aki a hátán ült, és teljes erőből cibálta a haját.
Quentin éppen a legújabb játékokat tanulmányozta, melyek közül egyet Camdennek szánt karácsonyra, aztán egyszercsak valaki nekilökte a polcnak, bár nem látott senkit, és mivel a hallása is elromlott, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán hangosan kiált-e, amiért egy díszletként használt fémrúd egyenesen átbökte a combját.
Camden már előre érezte, hogy valami rossz közeledik, és bár Quentinnek valami ok folytán elfelejtett szólni, szépen lassan elkezdett kiaraszolni az üzletből. Szinte már ki is ért volna, amikor egy olyan tűzrobbanással találta szemben magát, melyet irigykedve nézett, persze csakis azután, hogy rettenetesen megijedt, mert egy pillanatig úgy látta, hogy az egész központ lángol. Hasonlóan Quentinhez, valaminek nekicsapódott, és bár mindenki elkezdett futkározni, meg kiáltozni, és sikítozni, leginkább egy kis reccsenő hang visszhangzott a füleiben, melyet a jobb karja felől hallott.
Winter ijedten próbált különféle tárgyakat hajigálni támadója felé, de úgy érezte, mintha hirtelen nem működnének a képességei.
Quentin láthatatlan támadója hirtelen alakot öltött, és máris ott állt az egyik videojáték főhőse, akit érdekes módon nem tudott megsebezni. Jó dolog, a pasi sem bántotta őt, de akkor is teljesen összezavarodott.
Camden miután magához tért a kezdeti sokk után, mintha engem látott volna bolt bejáratánál tomboló tűzben, és egész egyszerűen úgy tűnt, mintha elevenen elégnék, vagy ilyesmi. Bár ezt nem fűzte hozzá a történethez hangosan, de tudtam, hogy ijedtében, és magatehetetlenségében csak zokogni tudott. Amiért máskor hangosan kiröhögném, de miközben a CIA főhadiszállására utaztunk egy furgonnal, nagyon romantikusnak és szépnek találtam ezt.
Összességében a többiek sokkal jobban jártak, mint én. Legalábbis a beszámolójuk alapján.
- Néhány ügynök még ott maradt, hogy megvizsgálja a helyszínt, és természetesen azonosítsa az esetleges áldozatok, de mondjátok… látattok embereket meghalni? – kérdezte Prudent főhadnagy, aki velünk szemben ült, és egyáltalán nem csodálom, hogy még a szokásosnál is idegesebb volt. Úgy értem, ott volt a GOD, lazán elkaphattuk volna azt, amit el lehet kapni, ehelyett nem csináltunk semmit.
Az, hogy megleptek minket? Ugyan, mégis ki nem tojja le? A lényeg, hogy a világ megmentőitől mást várnak az emberek. Hát bocsi. Másfél év alatt eléggé ki lehet jönni a gyakorlatból.
Prudent főhadnagy kérdésére Winter hevesen megrázta a fejét, Camden és Quentin egy ideig elgondolkodtak, majd ők is nemlegest választ adtak. Remek, csak engem ért a megtiszteltetés, hogy láthattam egy ártatlan eladó halálát, amit csakis nekem rendeztek. Ilyenkor annyira boldog vagyok. Tényleg, örül a szívem, hogy mindig velem kivételeznek. Több száz tudós kutatta a különleges embereket, mégis az anyámat ölték meg. Öten tartózkodtunk abban a plázában az „árulók” közül, csak velem szívóznak különösebben. És ezek után még szeressem az emberiséget.
- Brigitte? – a főhadnagy, és Pedant ezredes, Quentin már sokat emlegetett főnöke, akiről eddig azt hittem olyan, mint Columbo felesége (tudjátok, mindig szóba kerül, de sosem látjuk) kíváncsian néztek rám.
Halványan elmosolyodtam, majd megköszörültem a torkom. Szólásra nyitottam a szám, de ismét csak egy torokköszörülésre futotta. Nagyjából ötödjére sikerült megtalálnom a hangom. És…
- Nem, senkinek nem esett bántódása.
Bizony. Akkor is egy hatalmasat hazudtam. Persze, én magam sem értettem, miért nem mondom el nekik, hogyan ölte meg Perdita csakis nekem az üzlet eladóját, sőt, saját bevallása szerint már másokkal is végzett előtte.
Talán szégyelltem magam. Mert oké, nem én öltem embert, de lényegében miattam haltak meg. Pontosan, mint amikor az a beteg állat kitalálta, hogy felrobbant egy fél plázát, csak azért, hogy a mamámat megölje. Szerintem nem gondolt bele, hány ember vesztheti még aznap életét. Ami rosszabb, ha belegondolt, és egyáltalán nem érdekelte. Rengeteget gondolkodtam ezen, mióta megtudtam, hogy nem csupán ész nélküli robbantgatás volt az egész. Vajon, ha a halottak hozzátartozói tudnák, hogy szeretteik csupán annyit vétettek a világnak, hogy történetesen Amanda Nocturne-nel egy időben vásároltak be, mit éreznének? El tudom képzelni. És még a hideg is kiráz, ha csak erre gondolok.
Pontosan ezért füllentettem Prudentnek és az ezredesnek. Sose lehet tudni, talán valamelyik családtagjuk is Perdita gyilkos kezei által halt meg, aki csupán engem szeretett volna megbüntetni. Kétlem, hogy utána az első gondolatuk velem kapcsolatban az lenne, hogy sikeresen megsemmisítettem egy idegen űrhajót, és mekkora hős vagyok én.
- Mondjátok csak srácok, emlékeztek még Steely miniszterre? – kérdezte Prudent főhadnagy, halvány mosollyal az arcán.
Ó, hogy is felejthettük volna el azt a jótét lelket, egyetlen vezetőnket az űrlényes harcok folyamán, akinek szerintem kedvenc szórakozása a mai napig, pattogatott kukoricával az ölében nézni a felvételeket, amikor mások kockára teszik életüket, miközben ő úgy tesz, mintha parancsokat osztogatna a Pentagonban, mint nagyfőnök. Egyébként bírom, senki ne értsen félre, mert remek vicceket mesélt a földönkívüli balhé után nekünk. Camden és Quentin folyton próbálják felidézni őket, de sehogy sem tudják úgy előadni őket, mint az öreg.
Ezen kívül mindannyian rejtegetünk a szekrényünk mélyén egy-egy „Szeretem Bernard Steely-t” feliratú pólót. (A kedves olvasó most eldöntheti, hogy igazat mondtam-e, vagy sem.)
Persze, arra is gondolhattam volna, hogy nem jókedvében kérdezte meg, tisztában vagyunk-e a védelmi miniszter személyével. Sőt, abban is erősen kételkedtem, hogy ő lett volna a CIA karácsonyi buliján az a fazon, aki beöltözik Mikulásnak. De arra nem gondoltam (pontosabban igyekeztem nem gondolni) hogy kis konvojunk egyenesen a Pentagon felé veszi az irányt.
Amint egy katonai ruhába öltözött ember utat engedett nekünk a csakis nagyon fontos emberek számára fenntartott parkolóba, egész egyszerűen muszáj volt hatalmasat nyelnem. Ezek nem fognak szarozni. Ha látják rajtam, kamuzok, nem hiszem, hogy megúszom egy ejnye-bejnyével. Persze, manipulálhatom az agyukat, és megparancsolom nekik a sokkal nagyobb figyelemszentelést csapatunk többi tagjának, de azzal ismét csak nagyobb bajba sodorhatom magam. Arra meg semmi szükségem.
Piros pont a kormánynak: az első dolog ami feltűnt, amikor beléptünk a hatalmas épületbe, egy még hatalmasabb, kivilágított karácsonyfa volt. Nálunk, a kollégiumban nem tökölnek ilyennel az ügynökök. Szívás.
- Prudent főhadnagy – jelent meg hirtelen előttünk egy látszólag talpnyaló egyén, akihez hasonló emberek egy négyzetméterre jutó száma igencsak magas a Pentagon, illetőleg a CIA különféle épületeiben. Tapasztalatból tudom. – Steely miniszter már várja magukat.
- Mérges? – kérdezte szélesen vigyorogva Quentin. Arra számítottam, hogy a kissé ideges önkéntes majd szóra sem méltatja, ehelyett rettenetesen elpirult, és motyogni kezdett valamit arról, mennyire nem hiányzott ez az ügy most Őfelségének.
Már épp kezdtem volna felbátorodni, hogy bármit mondhatunk ennek a szerencsétlennek, Camdennel cinkosan össze is kacsintottunk, de a főhadnagy, és az ezredes, amolyan „egy szó és mindketten csúcsdíszként végzitek a fenyőfán” pillantást vetettek ránk.
Így aztán szó nélkül haladtunk el a sok-sok, idegesnek látszó ember mellett. Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha nem lennének háborúk, plusz Gabriel Vast-féle vadállatok. Amiről rögtön eszembe is jutott valamit:
- Uram – kicsit gyorsítottam a lépteimen, hogy utolérjem Prudent főhadnagyot, aki készségesen odabiccentett, illetve intett bárkinek, aki szembe jött velünk.
- Igen, Brigitte?
- Hogy-hogy a Pentagon még csak most avatkozott bele ilyen konkrétan az ügybe? Úgy értem, legutóbb mondhatni ők vezették az egész akciót, és inkább a CIA volt az, aki csak amolyan segédnek kellett – persze, sejtettem a választ. Mégis, kit izgat, ha egy kissé elmebeteg tinédzser eltesz láb alól néhány másik elmebeteg tinédzsert?
- Eddig… hogy is mondjam, fontosabb dolguk akadt – válaszolta Prudent főhadnagy némi torokköszörülés után.
- Olyan fontosabb dolguk, aminek esetleg köze van hozzánk, és ahhoz, veszélyben az életünk? – pislogtam fel egyetlen vezetőnkre, olyan ártatlanul, amennyire csak tudtam. Sajnálatos módon, rögtön leesett neki, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan a szemrebegtetést. Ezért megvetően horkantott egyet, megállt egy ajtó előtt, és jelezve, hogy a témát befejezettnek tekinti, erőteljesen kopogtatni kezdett.
Kicsit hátrébb húzódtam tőle, és nem tudtam eldönteni: dühös legyek, amiért még válaszolni sem volt képes, vagy inkább rettenetesen ijedjek meg, hiszen azzal, hogy hallgat, tulajdonképpen ártatlan lelkem szeretné megóvni valamitől, ami… nos ijesztő.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
