|
12.
2009.01.06. 21:09
12.
Igen, végre rájöttem mi az a Támadó Oroszlán. Vagyis szöcske. Hihetetlen, hogy mindig csak annyit tudok megjegyezni belőle, hogy valamiféle állat. Ami nem is lenne olyan ciki, ha esetleg mindenki más is keverné ezeket a fogalmakat, de nem. Még Winter is tudja, hogy a szöcske az szöcske, nem pedig nyuszi.
Nos, igazán egyszerű, bár nekünk cseppet sem egyszerűen magyarázták el, de én senkit nem untatnék az unalmas résszel, és csak annyit mondanék: a CIA fülön ragad mindenkit, aki a szervezetükben él és mozog, valamint rendelkezik szupererővel, minden nap, már hajnal tájékán bevágja a Pentagonba, ahonnan egy kis eligazító agymosás után átmennek valami szupertitkos támaszpontra, és kifulladásig kínozzák szegényeket. Bár, a kínzás helyett ők edzést mondanak, de én még sosem láttam olyan edzést, ahol ténylegesen az életedért kellett küzdened, mert másképp nem tudsz majd helytállni akkor, ha tényleg felforrósodik a helyzet, egy-egy akció folyamán.
Bár már régen nem volt benne részem, lassan ismét kezdtem érezni azt a tömény utálatot, amit akkor éreztem a kormányunk iránt, mikor legutóbb szívatott minket ennyire. Mi nem vagyunk katonák, hahó! Egy csapat szerencsétlen tinédzser csupán, mutálódott génekkel!
- Én élvezem – mondta vidáman Winter, egy különösen kimerítő nap után, mikor Kollégium étkezdéjében vártunk arra, hogy a konyhás néni, aki Mikulás sapiban virított, a háttérből pedig a Jingle Bells Rock nagyjából ötezredik feldolgozása üvöltött (csak az ünnepi hangulat kedvéért… remek, de jobban esne egy-két szabadnap).
- Élvezed? És melyik részét a dolognak? Azt, amikor majdnem levitte a fejed egy pörgő-forgó akármi, vagy azt, amikor Quentin és Camden egyenesen rád zuhantak, miután egy lézer elvágta a függőlépcsőt, amin éppen haladtak felfelé?
- Az az izé igenis megsebesített – Winter látszólag sértődötten letette tálcáját, majd az arcomba dugta egyik szőke tincsét. – Két milliméterrel rövidebb. Talán ez neked semmiségnek tűnik, de tudd meg, növesztem a hajam, és így képzeld el. Ez a tincs, két milliméterrel rövidebb lesz a többinél!
- Akkor vágasd hozzá a hajad többi részét – vontam vállat. – Igen, köszönöm, húsgombócot kérek – tettem hozzá, persze a konyhás néninek címezve.
- Brigitte, egyáltalán figyelsz rám? Azt mondtam, növesztem a hajam! Jajj, Mrs. Fatty, elbűvölő ez a ruhája, és nem csak a repeta miatt mondom – mosolyodott el Winter. És mi a legrosszabb, hogy tényleg nem csak a repeta miatt mondta.
- Hahó, srácok! – lépett mellénk Quentin, egy gyors puszit nyomott Winter arcára, majd ő is Mrs. Fattyhez fordult. – Jó a frizurája, asszonyom.
- Eszem a husid kis drágám, de akkor sem adok neked két húst a hamburgeredbe! – mosolyodott el a nő, Quentin kezébe nyomva az amúgy is egészen méretes ételt.
- Hogy csinálod? Mármint, hogy neked elhiszi, mikor csak simán bókolsz neki, nálam meg rögtön tudja, mit akarok tőle – morogta szegény srác, mikor helyet foglaltunk az asztalunknál. Nem tartózkodtunk túl sokan a helyiségben, mivel a többség úgy gondolta, inkább zuhan be az ágyba éhesen, csak hogy plusz egy órát aludhasson. Őket is meg lehet érteni, de én már rég feladtam az elvem, miszerint vacsorára csak egy-két falatot eszek. Ez is a CIA hibája.
- Valószínűleg azért, mert én tényleg komolyan is gondolom, ha valakinek valami kedveset mondok. Sajnos, ti már nem tehettek semmit – húzta ki magát Winter büszkén, majd Quentinre és rám pillantott. – Legalábbis azokkal nem, akik ismernek titeket, mert egy ismeretlennel persze, teljesen más a helyzet. Szóval mindenki tudja, hogy te Brigitte, mindenkivel gonoszkodsz, és ha kedves vagy, akkor sem gondolod teljesen komolyan. De én azért tudom, hogy komolyan gondoltad, amit a szőrös mamuszomról mondtál, mert az mindenkinek tetszik. Te pedig – pillantott gyorsan Quentinre, és velem ellentétben őt egy teljesen másfajta mosollyal ajándékozta meg, mint amit általában lehet látni az arcán. Bár nem tudom, valószínűleg nem örülnék neki, ha rám is így vigyorogna -, szóval, az emberek rögtön tudják, hogy csakis számításból bókolsz nekik, mert egész egyszerűen ilyen típus vagy. Mint múltkor, annak a lánynak. Azért nem csináltam vele semmit, mert tudom, csak azért dicsérted meg a szemeit, hogy odaengedjen a kanapéra. Ez az egyetlen szerencséje, mert máskülönben már… áh, mindegy, nem mondtam semmit – Winter kuncogott egy aprót, majd beleszúrta villáját egy salátalevélbe, és derűsen ránk pillantott. Szerencsére az a villanásnyi idő, amíg a kajájának szentelte figyelmét, épp elég volt ahhoz, hogy Quentinnel tudjak egy ijedt pillantást váltani.
Winter nem szokott célozgatni. Nem is jutna eszébe. Nincs gáz. Senki nem tud semmit.
- Nézzétek, itt van Camden! – kiáltott fel boldogan Winter, majd intett Camdennek, aki intett, hogy hamarosan a miénk lesz, de előbb telepakoltatja a tálcáját mindennel, ami a konyhában fellelhető.
- Hahó, Haspók! – köszöntem neki vidáman, mikor leült mellém. Ezt teszi velem az átkozott bűntudat. Hirtelen kedvesebb leszek, mint általánosan. – Mondd csak, ugye nem egyedül akarsz négy muffint betermelni?
- Tiéd lehet, úgysem érezném az ízét – Camden sem tűnt olyannak, mint általában lenni szokott, de talán csak ő is elfáradt. Ráadásul elég ügyetlenül esett a Quentin és Winter alkotta kupacra, ezért is késett olyan sokat. Megvizsgálták, nem-e tört el valamije, vagy ilyesmi. Talán ennek is köze van a morcosságához. Biztos szívesen kivett volna egy hét szabit. (Megjegyezném, mióta egy tényleges sérült ezt kapta ajándékul bénaságáért, rohamosan kezdett nőni a tettetők száma.)
- Valami baj történt? – kérdeztem óvatosan Winter. – Jajj ne, ugye nem esett semmi komolyabb bajod? Kimaradnál mókából, azt meg igazán nem szeretnéd, szerintem! Tudod, Quentin bármikor meg tud gyógyítani!
- Akármikor, tesó! – bólintott Quentin, bár azért egy cinkos kis kacsintással megajándékozta Camdent, jelezve, bár tudná, nem fosztja meg őt mindannyiunk legfőbb vágyától: a szabadságtól.
- Köszi, rendesek vagytok, de nem történt semmi ilyesmi. Igazából… nem olyan nagy dolog az egész… de – hirtelen rám nézett, olyan sötét pillantással, hogy egy centivel hátrébb csúsztam a székemen -, beszélnünk kell, azt hiszem.
Hatalmasat nyeltem. A fenébe, akkor ezek szerint mégis megtudta.
- Oké – vontam mosolyogva vállat, de közben már elkezdtem gyártani magamban a hülyébbnél hülyébb ürügyeket, hogy miért tettem, amit tettem. Sokat ittam, nem bírom az alkoholt, ő is tudja, ráadásul szilveszter volt, ő meg Franciaországban… és ez mennyire hatna meg egy olyan srácot, aki már évek óta a nyula elvesztése miatt depis? Nagyjából semennyire, sőt, talán annyira kiakadna, hogy hopp, hirtelen jelentkezne egy újabb képessége. Vagy egy szempillantás alatt a levegőbe repítene a sztorimmal együtt, ami amúgy tök tanulságos.
- Akkor bizony, ma ismét egyedül maradok a szobában – sóhajtott szomorúan Winter. Már vártam volna, hogy esetleg Quentinnek kezd el célozgatni, de helyette folytatta: - Kezd hatalmas rendetlenség lenni a zoknis fiókomban. Ma is, egy rózsaszínt és egy zöldet szerettem volna felvenni egymáshoz. Eljött az ideje egy rendrakásnak, ami bizony rettenetesen fontos, és intim pillanat, de ha Brigitte nem lesz ott, akkor meg tudom csinálni.
Uramisten.
- Hát jó, akkor szerintem, mehetünk is. Nagyon kíváncsi vagyok már a beszélgetésre – mielőtt Camden tiltakozhatott volna, hogy tulajdonképpen még el sem kezdte a kajálást, karon ragadtam, egy bájos, kissé ugyan természetellenes mosolyt vetettem Winterre és Quentinre, majd finoman az egyik lift felé vettem az irányt. Oké, talán mégsem annyira finoman, hiszen két leányzó ijedten húzódott félre előlem, bár amikor meglátták, hogy kivel vagyok, az egyik egy szappanbuborék-szerű anyagból, lebegő szívecskét hagyott hátra a liftben. Gyanítom, nem nekem.
- Szóval… tényleg nincs semmi baja a karodnak? – kérdeztem Camdentől, mikor már kezdett elegem lenni az úgynevezett nyugtató zenéből.
- Nem, abszolút semmi. Egy karcolás sem. Szerencse, hogy nem engedtem a büféasztalok csábításának a szünetben, így nem kellett olyan nagy súlyt kibírnia – válaszolta, de valahogy egyáltalán nem vettem észre szemében azt a pajkos csillogást, ami valahogy mindig megjelenik, mikor szerinte valami vicceset mond. Illetve… egyéb más helyzetekben is, melyeket inkább nem részleteznék, engedelmetekkel.
Camden betessékelt a szobájába, majd egy mély, világfájdalommal teli sóhajtás kíséretében lerúgta cipőjét, és ledőlt az ágyára.
- Ömm… - álltam meg előtte, idegesen toporogva lábaimon. – Azt hiszem, tudom, miről akarsz velem beszélni.
- Tudod? – ült fel hirtelen az ágyon Camden. Egyelőre még csak azt láttam, mennyire csodálkozik, és egyetlen tárgyat sem repített a magasba, így aztán bólintottam, majd folytattam:
- Nézd, én… igazából, nem is tudom, hogy kezdjem el, amit akarok mondani, mert igazából én sem tudom, mit gondoljak, persze, tudom, mit gondolok, az igaz, de… nem jó ez így. Tudom, hogy most utálni fogsz, és persze, jogosan is, mert semmi mentség arra, amit most mondani fogok – nagy nehezen Camden szemébe sikerült néznem, de továbbra sem az a reakció jelent meg az arcán, aminek kellett volna. Semmi harag, semmi ordibálásra utaló jel. Csak az őszinte csodálkozás, majd…
- Ne, ne, ne! Kérlek, nagyon szépen kérlek, mondd azt, hogy vállalod! Brigitte, tudom, hogy most azt akarod mondani, van neked elég gondod e nélkül is, de Prudent szerint veled sokkal nagyobbat ütne a kis akció és… most miért nézel rám ilyen furán? – kérdezte Camden, mikor látta, hogy majdhogynem szájtátva figyelem kirohanását, aminek hatásos előadásához még az ágyról is felugrott.
- Mondd csak, miről is beszélsz? – kérdeztem óvatosan, bár nem egészen voltam benne biztos, hogy tudni akarom. A címszavak (Prudent, akció és Brigitte) már épp elegek lettek volna ahhoz, hogy sikítva kirohanjak az ajtón, kezeim a fülemre szorítva, de kíváncsiságom azt hiszem már kezdett felül kerekedni a szorongásomon.
- Na jó, de ha te nem tudod, hogy én miről beszélek, akkor te miről beszélsz? – hopp. Hopp-hopp. Most van hatalmas baj, kedves Brigitte. De te, mint Minden Kamu Ősi Úrnője, gyorsan rázz ki valamit az okos fejedből.
- Megint lenyúltam a borotvád – mosolyodtam el, és megszorongattam Camden kezét, aki erre hatalmasat sóhajtott, de azért ő is elmosolyodott, és magához húzott.
- Lassan már a közös borotvánk lesz, szerintem – mondta aztán, és bár az arcát nem láttam, mivel ahhoz túl magas, meg mertem volna esküdni, hogy továbbra is mosolyog.
- Ki ne mondd, hogy lassan olyan lesz, mint egy kisgyerek, mert akkor nagyon megverlek – húzódtam tőle kicsit távolabb. – Viszont, ami igazán érdekel, az a te a történeted. Ami miatt beszélni szerettél volna velem.
- Ja, hogy az. Nos… a helyzet a következő. Miközben ma az elsősegélyen várakoztam a soromra, egyszer csak megjelent Prudent, a miniszterrel és néhány másik katonának tűnő fazonnal karöltve, és finoman közölték, hogy beszédük van velem. A nagyját majd elmondják ők, de a lényeg annyi, hogy a kormánynak, a CIA-nak, meg tudod, összességében azoknak, akik benne vannak a buliban, szüksége van ránk.
- De ezt eddig is tudtuk – vontam fel egyik szemöldököm. – Másképp nem lennénk itt. Illetve, talán itt lennénk, a védelem miatt, meg minden.
- Nem, nem, rosszul magyaráztam, az én hibám, bocs. Szóval a CIA-nak, és a mindenkinek ránk van olyan hatalmas nagy szüksége – mondta Camden. Talán senkit nem lepek meg azzal, ha elárulom, ezúttal már egyáltalán nem mosolygott.
Mit ne mondjak, én sem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
