|
14.
2009.01.28. 13:29
14.
- Annyira… fura! – kuncogott Winter. – Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz, mert egyáltalán nem az, de tudod mit juttat eszembe? A régi időket. Mint amikor először találkoztunk. És igaz, akkor még utáltál, de annyira jó volt. Mikor éjszakákon keresztül beszélgettünk, és…
- Oké, elég lesz – vetettem rá egy morcos pillantást.
- Egyet értek Brigitte-tel – bólintott Prudent főhadnagy. – Vannak fontosabb dolgok is, holmi frizuráknál.
Eleinte hevesen bólogatni kezdtem, mert igen, mégiscsak egy CIA-s furgonban ücsörögtünk, miközben vártuk a felsőbb utasítást, hogy indulhatunk a GOD-ot jól megleckéztetni, de egy pillanat alatt elkomorultam. Hát, mi az, hogy a hajam nem fontos? Igenis fontos. Hiszen, hála egy rettenetesen ügyes ügynöknőnek,és a hajvarró tudományának (illetve gondolatmanipuláló képességemnek, miszerint meggyőztem, hogy az egész akcióért, csupán egy köhögés elleni cukorkát kérjen, ami a kabátom zsebében aszalódott) ismét a hátam közepéig ért a hajam, aminek a nagy része egyáltalán nem is a saját hajam volt, de nem érdekelt. Ha az ember a főellenséghez készült látogatóba, mégsem nézhet ki úgy, mint egy óvodás, aki véletlenül felvette elborult elméjű nővérének a sötét cuccait. Mert én pontosan így éreztem magam, amíg rövid volt a hajam.
De mikor az akció kezdetén Camden elé libbentem, csodás lakkozott magassarkú csizmámban, és a kedvenc ruhámban, amiben apu egészen biztos visszazavart volna a szobámba átöltözni, mondván, meg fogok fázni a hidegben, meg különben is, úgy néz ki, mintha egy óvodás varrta volna össze a darabjait, meg különben is túl sokat mutat, és a fűző a mellrészén cseppet kurvás, meg bla és bla, hát bizony rájöttem, igenis jól tettem, hogy megejtettem ezt a gyors hajnövesztési akciót. Már csak azért is, mert Camden gonosz kis gondolatai alapján igencsak kellemes éjszakának nézünk elébe, ha túléljük a délutánt.
- Oké, emberek, vegyük át ismét a részleteket – csapta össze kezeit Prudent főhadnagy, miközben egy-egy ügynök azon fáradozott, hogy kis mikrofonokat szereljen a füleinkbe. Sokat fejlődik a tudomány, tényleg olyan aprók voltak, hogy csak akkor veszi észre akárki is, ha szorosan mellém áll, és erősen kutatni kezd nagyítóval valami után rajtam. – Brigitte és Camden bebocsátást kértek a GOD házánál. Előadtok egy mesét, miszerint szeretnétek csatlakozni hozzájuk, okos gyerekek vagytok, biztos kitaláltok valamit.
- És mi egészen addig csak fel-alá fogunk járkálni, hátha valami bajuk esik? – kérdezte unottan Quentin, aki hátát a furgon falának vetette, és abban a pillanatban, egész biztosan tudom, hogy sokkal szívesebben ült volna a kollégiumi szobájában, miközben kedvenc sportjának hódol: a Wii bowlingnak.
- Épp ezért lehet, hogy végül mi leszünk a hősök! – kiáltott fel boldogan Winter. – És egyébként is, annyira izgalmas lenne, azoknak menteni meg az életét, akiket szeretsz! Akik aztán életed végéig adósaid lesznek, na nem mintha én ezt várnám tőletek srácok, de esetleg, Brigitte mondd csak, mit szólnál hozzá, ha lenne egy harmadik szobatársunk? Egy tengerimalac! Vagy egy helyes kis nyuszi! Olyan fehér, amelyiknek folyton mozog az orra, és esetleg tehetnénk a nyakára egy világoskék szalagot, és hívhatnánk Bon Bonnak.
Észrevettem, hogy a nyulak említésére Camden szeme összeszűkül (igen, kedvenc nyula halálának köszönheti, hogy mindent felrobbant, aminek a közelébe kerül).
- Az kizárt – ráztam meg én is a fejem. – Semmiféle állat nem fogja befészkelni magát a szobánkba.
- Pedig annyira aranyos lenne – horgasztotta le a fejét Winter. De nem hatott meg. Utálom a bolyhos állatokat, kivéve Bennie macimat, de ő plüssből készült, szóval nem számít.
- Oké, idő van! – mondta gyorsan Prudent főhadnagy, tökéletesen úgy időzítve, mintha csak a háziállatokkal kapcsolatos vitánk miatt szeretne minél előbb szabadulni tőlünk. – Tudjátok, ugye, hogy a ház nagyjából két saroknyira található innen. Természetesen sétálnotok kell, furcsa látvány lenne egy rovarirtó autó, amiből hirtelen kipattan néhány tinédzser.
Intetten a kocsiban tartózkodó ügynököknek, majd elsőként ugrottam az aszfaltra. Persze nem számítottam rá, hogy a ráesett hó időközben jeges masszává alakult, így majdnem hátraestem, de szerencsére csak majdnem.
Gyorsan elköszöntünk Winteréktől, és csak egy kicsit csodálkoztam, mikor a ház felé vezető úton két szuperképességgel bíró társunkkal is összefutottunk Camdennel. Először Halle Remediallal, aki egy hatalmas szemű kutyát sétáltatott dudorászva, majd egy fiúval, akinek sajnálatos módon se a nevét nem tudom, se azt, hogy mire képes, de éppen az eladó házakat nézegette.
Volt valami abban a kedves kertvárosi utcában, amitől a hideg rázott ki. Talán a csend. Mert igaz, szinte minden ház udvarában állt egy-egy mosolygó hóember, vagy kissé már viseltes szánkó, de gyerekeket, családokat, vagy akár macskát, egyet sem láttunk. Persze, meg lehet érteni őket, én egészen biztos elköltöztem volna a környékről az ott történt nagy mészárlások után. Mert oké, talán nem látták, de biztos hallottak dolgokat… de mi van, ha nem? Hiszen a bevásárlóközpontban Gabriel kis csapata az én szemeim elől egy másodperc alatt eltűnt, ha ebből indulunk ki, a házukat is simán elbújtathatják a kíváncsi szemek elől, akármennyire is Harry Potteresen hangzik ez.
- Szerintem megérkeztünk – bökött fejével Camden egy sarkon álldogáló ház felé, amit ugyan már láttunk a videóban, amelyben Gabriel mészárlásával szembesítettek minket, de egyébként is, kitűnt a többi házacska közül. Először is, mert vörös téglák helyett szürke téglák borították. Nem állt hóember az udvaron, és különben sem tűnt olyan rezidenciának, ahol szívesen látják az embereket.
Vettem egy mély levegőt, és megszorítottam Camden kezét, miközben a bejárathoz lépkedtünk, óvatosan, nehogy seggre essünk a jeges kis ösvényen.
- És most? – kérdeztem, mikor ott álltunk a fa bejárati ajtó előtt, aminek fekete színe kissé már kezdett kopni. Se levélnyílás, se kutyabejárat, se kopogtató, se csengő. Volt egy érzésem, hogy nem fognak limonádéval és sütivel kínálni, ha bejutunk.
- Kopogtassunk az ő stílusukban – kacsintott rám Camden, és a következő pillanatban már húzott is hátrébb, nehogy bajom essen, hiszen az ajtó úgy robbant szét apró szenes darabkákra, mintha papírból készült volna, nem pedig tömör fából.
Megvártuk, hogy kissé leülepedjen a por, meg a mindenféle törmelék, és diadalmas mosollyal az arcunkon beléptünk az aprócska előszobába. Mielőtt bármiféle kellemetlen meglepetésben lehetett volna részünk, Camden elkiáltotta magát:
- Nyugalom, békével jöttünk, és fontos megbeszélnivalónk lenne Gabriel Vasttel!
Jónéhány másodpercig ácsorogtunk ott, amikor végre léptek zaja hallatszódott, és a következő pillanatban már ott is állt előttünk a képekről már jól ismert, szőkésbarna hajú srác. Nem mondom, így magam előtt látva, sokkal magasabbnak és persze helyesebbnek tűnt, bár az összhatást némileg lerontotta a gyanakvó kifejezés az arcán.
- Hali! – mondtam halkan, és őszintén reméltem, hogy Camden ismét magára vállalja a beszélő szerepét, mivel nekem semmi értelmes nem tudta volna elhagyni a számat. Féltem. Nem olyan nagy bűn az.
- Mi Gabriellel…
- Hallottam – szólalt meg a fiú, kellemes, pihefelborzolós hangon. – Csak nem értem, és szerintem Gabriel sem érti, hogy a CIA két hű rabszolgája minek jött ide önként meghalni.
- Ne haragudj, nem fejeztem ki magam elég tisztán – mosolyodott el halványan Camden. Jó színész, hiszen a keze remegett, mint a kocsonya. – Nem a CIA küldött minket. Épp ellenkezőleg. Megértem, ha nem hiszel nekem, hiszen nem is olyan régen még azt az áruló bandát… mit szépítsem… igen, szolgáltuk. De hirtelen megvilágosodtunk. Nem harcolhatunk azok ellen, akik már-már testvéreink. Ezért, kérünk titeket, fogadjatok be magatok közé, és a mi képességeinkkel egyesülve, mutassuk meg a világnak, mit is jelent, ha valaki különlegesnek született.
A srác… Haden, egy pillanatig habozott, majd bólintott. Öreg, úgysem veszítesz semmit, ha most beengedsz. Ha rosszul sülnek el a dolgok, lazán ki tudtok nyírni minket, nincs gáz.
- Kövessetek a nappaliba – intett, majd zsebre vágott kezekkel megindult egy belső helyiség felé. Csodálkoztam, de kellemes meleg uralkodott a házban. Azon még jobban csodálkoztam, hogy tökéletes volt a rend, a fából készült padló csillogott, és mindennek olyan nagyon tiszta illata volt.
Az állítólagos nappaliban egy kandallóban vígan lobogott a tűz, és gondos kezek néhány kötött zoknit aggattak a párkányára. Fura, de mintha csak abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy ez alkalommal nem űrlényekkel, hanem emberekkel állunk szemben, akik valamilyen szinten tényleg olyanok, mint mi. Például, nagyon várják a karácsonyt. A szeretet ünnepét, ami azért kissé irónikus.
Pontosan velünk szemben, egy magas támlájú fotelben, mintha csak egy hatásvadász moziba csöppentem volna, ott ücsörgött Ő. Gabriel. Fekete haja egyik szemét szinte teljesen eltakarta, a másik, talán az izgatottságtól, talán valami más miatt, vidáman csillogott. Na jó, talán nem vidáman, de értelmesen. Vagy mi. Ujjaival valami számunkra hallhatatlan zene ritmusára dobolt a fotel karfáján, majd halványan elmosolyodott, és szinte suttogó, ám mégis erőteljes hangon így szólt:
- Nahát, Camden… mégis meggondoltad magad?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
