|
15.
2009.02.08. 11:26
Ha Prudent főhadnagy körülbelül fél másodperccel később, nem sziszegi a fülembe, hogy nehogy megjelenjen bármiféle érzelem is az arcomon, mert akkor vége a kis játékunknak, egészen biztos lebuktatom magunkat Gabriel előtt, aki továbbra is elégedetten mosolyogva ült a kis foteljében.
Camden? Camden és ő? Camden és a GOD? Tisztán emlékszek rá, hogy azt mondta, sosem hallott még erről a Istent játszó bohócról és a talpnyalóiról. Erre tessék, majdhogynem ő is tagja lett a díszes társaságnak. Igaz, Gabriel valamiféle meggondolást emlegetett Camdennel kapcsolatban, de… oké, Brigitte, halvány mosoly, halvány mosoly, te most el akarod pusztítani a világot, kislány.
- Igen, változnak az idők, igaz? – vont vállat Camden, majd megcsillogtatva nálam sokkal fejlettebb színjátszó képességét, elvigyorodott, és kezet nyújtott Gabrielnek. Legalábbis reméltem, hogy csak színészkedik.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy közel sem bízok annyira a saját barátomban, mint körülbelül két perccel azelőtt.
- Mindig is tudtam, hogy egy olyan zseniális különlegesnek, mint neked, Sorrow, nem a kormány mellett van a helye. Nem értékelik eléggé a képességeid, barátom – Gabriel elfogadta Camden kezét, sőt, még a székéből is felállt. A történelem nagy diktátoraival, és vezetőivel ellentétben magas volt, és ha éppenséggel nem tudtam volna abban a pillanatban addig verni, amíg meg nem hal, talán még dögösnek is mondtam volna. Szépek voltak a szemei, ami addig fel sem tűnt.
- Annak meg különösen örülök, hogy hoztál magaddal még egy tagot nekünk – Gabriel hirtelen hozzám fordult, és nekem is kezét nyújtotta. Igyekeztem legyőzni remegésem, mikor kezet ráztam vele. – Minél több, annál inkább teljesülni fog az akaratunk. Haden, nem tudod merre lehet kedves barátnőd meg a többiek?
Haden vállat vont.
- Ha gondoljátok… - szólaltam meg hirtelen, mire mind a három fiú hirtelen rám pillantott -, én le tudom őket hozni.
- Igazán? – Gabriel szemei felcsillantak, majd kíváncsian várta, mit fogok csinálni. Talán valamiféle keletinetikus erővel lelebegtetem őket a nappaliba? Esetleg felszaladok, aztán a vállamon hozom le őket?
Ezért szerintem kis csalódást okoztam, amikor csak szorosan behunytam szemeim, a rengeteg különféle gondolat tengerében megkerestem a GOD női tagjaiét, és megfeledkeztetve őket addigi teendőikről oda parancsoltam őket, ahol mi is tartózkodtunk.
Néhány másodperc múlva már hallottam is lépteiket a lépcsőn, majd kissé homályos tekintettel meg is jelentek mindhárman a nappaliban.
- Mi a jó büdös franc volt ez? – kérdezte egyikük, nem tudom melyik, egészen biztos nem az, aki a bevásárlóközpontban nekem támadt, hiszen az még mindig csak pislogni tudott. Nem mondom, erős volt a késztetés, hogy odavigyem a kandallóhoz, és hasba szúrassam az egyik piszkavassal, de azzal rögtön lebuktattam volna magunkat. Így ehelyett inkább diadalmas pillantást vetettem Gabrielre.
- Nem rossz, nem rossz. Eddig nem hittem, hogy egy gondolatmanipuláló emberrel sokra mennénk, de el kell ismernem, ez nem volt rossz – bólintott.
- Na ne, Gabriel, ugye csak viccelsz? – Perdita végre megtalálta a hangját, és megvetően végigmért. – Tudod, ki ez a kis ribanc? Kis híján kinyírt a múltkor.
- Igazán ne haragudj – válaszoltam gúnyosan. – De igazán megérdemelted, miután…
- Elég – szólalt meg halkan, ám mégis olyan hangon Gabriel, hogy Perdita rögtön becsukta a száját. Én a magam részéről szívesen megkérdeztem volna, hogy mégis kinek képzelni magát, amiért így parancsolgat, de mivel abban a pillanatban én is közéjük tartoztam, nem csináltam semmit.
- Ha tisztában vagyunk vele, hogy két olyan CIA-s csatlakozik hozzánk, akiket megtámadtunk aznap, talán kicsit óvatosabban bánunk veletek – nevetett fel az a lány, aki addig csendben maradt. – Egyébként mi már találkoztunk amúgy is, bár biztos nem emlékeztek rám, hiszen sokkal fontosabb helyszíneken kellettem, mint egy… gondolatolvasó, azt mondod? Mindig is sajnáltam az olyanokat, akik egy ilyen rettenetesen haszontalan képességet kaptak a Sorstól – továbbra is vigyorgott, majd Camdenre kacsintott, és már épp készültem volna barátom védelmére kelni, noha továbbra is mérges voltam rá, de a lány szerencsére Gabriel mellé lépett, és karjait nyaka köré fonta, és egy nagyon finom csókot lehelt a nyakára.
- Adela, ezt most igazán nem kéne – Gabriel mosolygott ugyan, de finom erőszakkal leszedte magáról a lány kezeit. Hát igen, nem igazán illene a szerepéhez, ha hirtelen nekiállna gügyögni ezzel az elcseszett cicababával. Az azonban feltűnt, hogy miután Adelát Gabriel finoman szólva leléptette, a harmadik, az egyetlen, aki szóban is kifejezte, mennyire meglepte, hogy hirtelen valami rejtélyes erő a nappaliba parancsolta, szélesen elvigyorodott.
Legalább a közelemben tennél úgy, mintha nem örülnél, ribanc! Hallottam Adela gondolatait, miközben visszavonulót fújt.
- Te meg mit mosolyogsz? – kérdezte aztán tőlem, mire csak vállat vontam.
- Na jó, azt hiszem rátérhetünk a lényegre – legyintett idegesen Gabriel, majd ismét helyet foglalt a karosszékében. Akár egy pszichopata Mikulás. A piros ruci, meg a szakáll nélkül, persze. – Nem értem, a CIA miért tőlünk félti a kis védenceit… - mondta aztán, leginkább magának, mint nekünk, bár Adela, és Chandal hevesen bólogatni kezdtek. Hihetetlen, de együtt látva őket, Perdita tűnt a legnormálisabbnak. Igen, az, aki csak úgy szórakoztatásból a szemem láttára felgyújtott egy embert.
- Miért kéne mástól is félnünk? Illetve, félniük. Elnézést, furcsa még hozzászokni az új helyzethez – mondta gyorsan Camden, én pedig hallottam Prudent hadnagy megkönnyebbült sóhaját a mikrofonban.
- Nahát, nahát, még erről sem beszéltek nektek? – csóválta meg a fejét Gabriel. – Látjátok? Ennyire érdekli őket az életetek. Törődjünk csak azzal a néhány fiatallal, akik szórakoznak egy keveset, de az igazi veszély… ugyan, dugjuk homokba a fejünket, nem a mi életünk a tét.
Hatásszünetet tartott.
- Igazából, eszem ágában sem lenne megosztani olyanokkal, akikben nem bízom, de miután Camden barátunk olyan hevesen tiltakozott első találkozásunk alkalmával, és most mégis itt van… valamiért, bízom bennetek, hiába jöttök az ellenségtől.
- Gab… - kezdett volna valamit Chandal, de Gabriel leintette.
- Tudjátok mi az az AM, ugye? – kérdezte aztán, mire összerezzentem. – Ó, elnézést, hogyisne tudnátok. Elnézésed kérem, Brigitte.
Bólintottam, hogy el van nézve a dolog, bár az még nem, hogy az egyik embere igyekezett olyan környezetet teremteni nekem, mint amit az anyukám láthatott, mielőtt meghalt.
- Szóval az Amerika Megváltói, mint nagyon jól tudjátok, kezdettől fogva ellenezte a CIA tevékenységét. A világmentő kis akció után pedig kezdték azt hinni, hogy nem vagyunk mások, mint a kormány teremtményei, akik előbb-utóbb az emberiség ellen fordulnak, így természetesen nincs más megoldás. Meg kell szabadulni tőlünk.
Mérgesen fújtam egyet. Hihetetlen, mindenki tőlünk akar megszabadulni?
- Felháborító, igaz? – kérdezte Gabriel. – A lényeg, hogy az AM időközben kezdett veszíteni régi fényéből. Talán mert a vezetőjük, Malcolm Bellwether sem hitt már annyira céljukban, bár sokak szerint inkább csak a pénzük fogyott el, amiből finanszírozhatták volna a különféle akcióikat. A kormány és a CIA tehát joggal hihette azt, hogy békén hagyják a kis védenceiket. De aztán… történt valami, amire ők sem számítottak. Szinte a semmiből bukkant fel egy másik szervezet, akik Szélsőséges Amerikai Rendnek hívják magukat. Kezüket nyújtották az AM-nek, és mind a hitüket, mind az anyagi helyzetüket helyre állították.
- És… akkor miért nem támadtak eddig? – vontam vállat. Reménykedtem benne, hogy Gabriel válasza valami olyasmi lesz, hogy mert időközben mégis meggondolták magukat, vagy ilyesmi.
- Gabriel – Chandal ismét próbált közbeszólni, de megint nem törődött vele senki.
- Készülődnek. Igen, készülnek egy nagy akcióra, aminek folyamán kicsalogatják a CIA-t és különleges képességűeket a főhadiszállásról, és mivel ők nem számítanak rá, milyen erős az AM és a SZAR együttesen, megsemmisítenek mindenkit. Ilyen egyszerű.
Hatalmasat nyeltem.
- De nyugalom, nektek kettőtöknek nincs mitől félnetek. Velünk egyelőre szerintem még nem szándékoznak foglalkozni. És mire odáig jutnának, hogy rájöjjenek, milyen veszélyesek vagyunk, mi lendülünk támadásba ellenük. Elvégre, minket sem hagynak ki a buliból, természetesen. Csupán előbb szeretnének végezni a szolgákkal. Ilyen egyszerű.
- És honnan tudod mindezeket? – kérdeztem, mintha legalábbis meghatódnék attól, milyen csodálatos is ő, a nagy Gabriel Vast.
- Megvannak a módszereim – vont vállat, majd Chandalra nézett, ki a jelek szerint már alig tudott mit kezdeni magával, annyira el akart mondani valamit. Őszintén reménykedtem, hogy csak valami olyasmit, hogy bekapcsolva hagyta a sütőt, vagy elfelejtett tejet venni a bevásárlás közben. Bármit… bármit, ami valami lényegtelen dolog.
- Végre, azt hittem már sosem veszel észre. Persze, ha Adela lennék, már rég innád minden szavam – vetette oda mérgesen Gabrielnek. – Talán furcsán hangzik, de szokatlanul sok különleges képességet észlelek a közelben.
Idióta lány, ha nem vigyáz a végén még annyi lesz… csupán ennyit hallottam Gabriel gondolataiból, amikor megszakadt, mintha valaki kikapcsolta volna, akárcsak valami rádiót. Chandal egy oldalpillantást vetett rám. Oké… blokkolja a képességeket. Világos. Ezért érzi a többi társunk jelenlétét is.
- Nézzétek srácok – mondtam gyorsan. – Tudom, rettenetesen szarul hangzik, de néhány cuccunkat ott hagytuk a CIA főhadiszállásán.
Megragadtam Camden kezét, és elkezdtem magammal húzni kifelé. Eleinte talán nem értette, miért is viselkedek olyan furán, de aztán nyilván rájött, hiszen Prudent hadnagy idegesen sziszegte, hogy lépjünk le amilyen gyorsan csak lehet. Igaz, ő nem hallotta Gabriel fél gondolatát, amit én, de Chandal megjegyzését igen, és ő is rájött, amire én is, korábban.
Hogy ezek bizony rájöttek a kis cselünkre. És totálisan végünk van.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
