|
16.
2009.02.14. 20:04
16.
Karon ragadtam Camdent, és amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem az ajtó, és a némivel biztonságosabb utca felé húzni. Nem érdekelt, hogy nem értett semmit a viselkedésemből, bár Prudent figyelmeztetését természetesen ő is hallotta, de valami azt súgta, még bízik abban, hogy jól sülnek el a dolgaink. Kedves, drága, optimista Camden.
Nem értettem, miért bizakodik még, hiszen a jelek szerint Gabriel és csapata már azelőtt tudta, hogy csak át akarjuk vágni őket, mielőtt Chandal elejtette volna a kis elszólását arról, hogy több különleges képességet is érzékel a miénken kívül a környéken. Csak akkor azt nem értem, Gabriel miért osztotta meg velünk az AM és a SZAR egyesülésének kis titkait. Bár, ha ez lett volna az egyetlen momentum, amit nem értek a történésekben, hát bizony boldog ember lettem volna.
- Hová siettek ilyen nagyon? – kérdezte Gabriel, és felemelkedett foteljéből. Hatásos, nagyon hatásos, de azért jobban örültem volna, ha ülve marad. Az ülő emberek valahogy kevésbé tűnnek veszélyesnek.
- Tényleg rengeteg mindent el kell még intéznünk – mondtam gyorsan, szinte hátra sem pillantva, és olyan gyorsan lépkedtem, hogy azt akár már kocogásnak is lehetett volna nevezni.
- Hát jó – Gabriel bólintott, majd a szemem sarkából lopott pillantást váltott Perditával. Ha esetleg a másik kettőről lett volna szó, azt is hihette volna az ember, hogy az a pillantás azt jelenti, úgy tűnik, akad egy kis ideig, amikor nem kell velünk foglalkozni, és ha kedvük van hozzá, gyorsan lezavarhatnak egy menetet. De mivel Perdita mellett ott ácsorgott a barátja, erősen kétlem, hogy titkos randevú intéztek volna.
Talán épp ezért is ordítottam el magam:
- Camden!
Mire Camden, megfordult, és fogalmam sincs, hogyan, vagy a képességének melyik részével, de még éppen idejében megsemmisítette azt a tűzgolyó-szerű valamit, amit Perdita hajított felénk. A hülye ribanc.
Talán Prudent főhadnagy meg a többi CIA-s a kocsiban meghallották a kis csata hangjait, ugyanis azonnal riasztották a közelünkben tartózkodó erőket. Őszintén reméltem, hogy mihamarabb segítségünkre sietnek, mert mégiscsak Camdennel ketten voltunk öt ellen, akik közül az egyik rejtélyes módon másodpercek alatt ki tud nyírni egy halom embert, a másik a puszta gondolatával a néhai Szabadságszobor magasságának megfelelő tábortüzet gyújt, a harmadik alakváltó, a negyedik nem tudom mit művel, de egy szempillantás alatt el tud tűntetni dolgokat az ember szeme elől, meg ilyesmi. Az ötödik, meg ha megérzéseim nem csalnak blokkolja mások erejét.
Na, matekzsenik, mennyi esélyünk van ellenük?
Camden mindenesetre kirántotta kezét az enyémből, szembefordult a társasággal, és miután előadta a „szem összehúz-tartás kiegyenesedik-és most robbantani fogok” mutatványát, majd egy laza mozdulattal szó szerint a levegőbe repítette Gabriel hőn szeretett fotelét.
Talán nem kellett volna, hiszen a jelek szerint, tényleg nagyon a szívéhez nőhetett az ülőalkalmatosság, ugyanis a következő pillanatban arra lettem, hogy repülök. Méghozzá egyenesen az utcára. Mielőtt eszembe juthatott volna akármi azt illetően, hogy ez hogyan is lehetséges, egy, az út szélén parkoló autónak csapódtam. Természetesen megszólalt a riasztója, én meg, mint egy formátlan zsák, terültem el a betonon.
Miután úgy éreztem, meg tudok mozdulni, kicsit felemeltem fejem, és Gabrielék háza felé pillantottam. Természetesen azonnal kijózanodtam, hiszen a háznak hiányzott az egyik fele. Legalábbis a fal füstölgő törmelékkupacként borított be mindent a közelben. Hű, úgy tűnik Camden és Perdita nagyon belemelegedtek a dolgokba. Persze, örültem volna, ha némileg óvatosabban teszik ezt.
Egyrészt, mert a fájdalomból ítélve, vagy öt csontom eltörött, és igen, aggódtam Camdenért is. Akárhol is igyekszik most legyőzni a csajt, elég rosszak az esélyei. Pláne, ha Perdita mellett ott van a kis barátja.
Tettem még egy felállási kísérletet, de csak annyit értem el vele, hogy kínzó fájdalom hasított a lábamba. És a karomba, és az oldalamba, és… áh, nem érdekelt még hová, a lényeg, hogy fájt.
Talán az eszméletem is elvesztettem, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki nagyon finoman megérinti az arcomat.
- Camden? – nyitottam ki óvatosan szemeim, és arra számítottam, hogy majd barátom mosolyog rám, és azt mondja, minden rendben, mert elintézte az összes barmot, akik igaz, most apró véres kis darabokban hevernek a földön, de már nincs gáz, és ő most hazavisz.
- Ömm nem, csak én vagyok – hallottam Quentin hangját, aki szokásához híven vidáman mosolygott rám, és még egyszer végigsimított a hajamon. – Megkérhetnélek, hogy ne mozogj egy picit?
- Szerinted tudnék?
Szerintem ezt Quentin lazán elengedte füle mellett, ugyanis továbbra is hajamat tapizva, behunyta szemeit. Egy pillanatig azt hittem, hogy esetleg szívott valamit, vagy ilyesmi, de aztán furcsa melegség kezdett szétáramlani végtagjaimban, meg mindenhol, ahol csak egy picit is megsebesültem. A melegséget aztán felváltotta egy hűvösebb érzés, végül egy ici-pici fájdalom és aztán… semmi. Mintha azért feküdtem volna a földön, mert éppen elfáradtam, vagy ilyesmi.
- Hű – ültem fel, és megmozgattam karom-lábam, hogy lássam, tényleg minden rendben van. – Megmentetted az életem.
- Ugyan – vont vállat Quentin. – Csupán csak néhány gipsztől, meg kissé drága kórházi kezeléstől mentettelek meg. És most gyere, rúgjuk szét a seggüket!
Megragadtam a kezét, és hagytam, hogy felhúzzon a földről. Valamikor még azt hittem, Winter idiótább pasit nem is találhatott volna Quentinnél, de azt hiszem, ennek éppen az ellenkezője igaz.
Már épp belekezdtem volna, hogy ezt elmondjam neki is, amikor valaki, vagy valami, lelökte a földre, elkezdte verni, és láthatóan rugdosni is. Dühösen kiáltottam egyet, kissé feltűrtem kabátom ujját, hogy beszálljak én is a bunyóba, de épp mikor a kis duóra ugrottam volna, Quentin is eltűnt a szemeim elől.
Egy pillanatig csak álltam ott teljesen lemerevedett tagokkal, aztán hevesen verni kezdett a szívem. A jó büdös francba, Winter ki fog nyírni, amiért nem vigyáztam a barátjára. Túlságosan tisztán élt még bennem annak az emléke, mikor levetkőzve kislányos álarcát, lazán megtépett volna, ha nem kap észbe, szinte rögtön. Egészen ijesztő volt. Ijesztőbb, mint Gabriel, leginkább azért, mert Winter a barátom. Csak azt nem értem, hogy akkor az ellenségeivel miért nem viselkedik így. Az ufók aranyosak voltak, Gabrielnek szépek a szemei, Brigitte-et meg kell verni, mert érdeklődött a múltam iránt. Ezt sosem fogom megérteni, szerintem.
- Brigitte! – hallottam hirtelen egy ismerős hangot valahonnan a levegőből.
Winter. Kicsit félve néztem fel.
- Igen? – kiáltottam vissza.
- Nem láttad Quentint? – kérdezte, miközben aggódva pillantgatott körbe-körbe.
Elvörösödtem, alig hallhatóan motyogtam valamit, majd elkezdtem össze-vissza mutogatni mindenfelé, mintha láttam volna, merre ment.
Úgy tűnt, Winter meg van elégedve a válaszommal, hiszen már készült volna elrepülni, amikor hirtelen megtorpant. Mármint a levegőben.
- Te úristen! – sikított fel, és egy pillanat múlva ő is eltűnt a szemeim elől, bár ő csak azért, mert olyan gyorsan lőtt ki, valahová. Én úgy éreztem, továbbra is le vagyok bénulva, hiszen csak álldogáltam ott, pedig tudtam, hogy ennél hülyébben nem is cselekedhetnék. A környéken hemzsegnek a gonosz különlegesek. És igen, én vagyok az elsőszámú célpontjuk.
Alighogy ezt kimondtam, nem messze tőlem, az út közepén felbukkant Perdita és Haden. Azt a néhány pillanatot kihasználva, amíg megörültek egymásnak, meg hogy nem esett komolyabb bajuk, gyorsan elbújtam az autó mögé, aminek napoknak tűnő percekkel azelőtt hozzávágtak.
Épp csak egy pillanatra kukucskáltam ki, hogy azért megnézzem, kell-e segítség valahol, bár a társaimat egyáltalán nem láttam, amikor valamiféle különös zajra lettem figyelmes. Valami suhogás. Nem szárnyak suhogása. Inkább, mint mikor valami olyan tárgy repül, aminek normális esetben a földön kéne maradnia.
Két pillanattal később, kettő, igazi családi furgon jelent meg a szemeim előtt, egyenesen Haden és Perdita felé süvítve. Újra lebuktam a saját kis menedéket nyújtó kocsim mögé, és aztán a két autó már fülsüketítő csattanással landolt is a betonon. Az egyik motorházteteje alól sűrű, sötét füst szivárgott, és mivel épp elég filmet néztem már életemben, nagyon jól tudtam, mi fog történni másodperceken belül.
Mintha csak Camden lett volna a közelben, az autó majdhogynem levegőbe repült, üvegdarabokat, meg mindenféle más alkatrészt szórva a kedves kis utcára.
- Ezt kapjátok, amiért bántottátok a barátom – jelent meg hirtelen Winter, elégedetten összecsapva kezeit, és hogy még teljesebb legyen a hatás, még egy hatalmas kukát is a lángoló, füstölgő kupac tetejére hajított kinetikus erejét használva.
Visszaszívtam. Bármit, amit Winter nyusziságáról mondtam eddig, hivatalosan is visszaszívom. Sőt, azt is kijelenthetem, mégiscsak örülök, hogy a barátja vagyok, és nem az ellensége.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
