|
1x04/1
2009.02.16. 20:30
Mindenki abban a hitben van, hogy ennél könnyebb dolog nincs is a világon. Mármint a sztárságnál. Nem kell mást tenni, mint bárgyún bámulni a kamerába, integetni, és persze mindenek előtt mosolyogni. Legalábbis Daryl szerint ez a Hírességek Tíz parancsolatának egyik legfontosabb része. A vigyorgás. Mert ugye a nép sokkal több szimpátiát érez az olyan ember iránt, aki nyitott feléjük. És a mosolygás ilyen érzést kelt a többiekben. Majd ez után a tanács után a főnököm elküldött, merthogy még sok dolga van, és nem ér rá csoportterápiát tartani. Ugye, milyen figyelmes? És még bónusz instrukciót is adott: Forduljak anyámhoz, elvégre ő olyan menedzserféleség, vagy mi a szösz. Mintha anya olyan sokat járkálna rendezvényekre, vagy akármilyen olyan eseményre, aminek egy kicsit parti szaga van. Így nagy nyomoromban ki máshoz is fordulhattam volna, mint hű társamhoz, műsorvezetés hercegnőjéhez, és egyben életem egyik fő megkeserítőjéhez Pepper Crúzhoz? Azért megkeserítő, mert tájékoztatott néhány alapvető dologról, ami szerinte szintén arany betűs szabály, és ez kissé lelombozott. Például a gyantázás. Merthogy ki tudja mikor jár éppen a homokos malibui tengerparton néhány elvetemült lesifotós, és készít néhány felvételt rólam, amint a tenger habjaiban áztatom habkönnyű testemet. És cikis, ha másnap reggel a magazinok címlapján „Sidney Tyler víz közelben” felirat alatt egy kisebb dzsungelt fognak látni az emberek, ami nem túl kellemes élmény. Így ez alatt a címszó alatt Pepper egyenesen házhoz szállított néhány kelléket, hogy „kopasszam” meg magam. Mert első megjelenés hivatalosan a nyilvánosság előtt, egyszer adódik az életben, és lehető legjobban kell kinézni, még a pasiknak is. Plusz ez az első megjelenés egyben visszatérésnek is számított a „süllyesztőből” , tehát duplán számított a szereplés. Felvetettem azt az aprócska tényt, hogy nem fürdőruhás felvonulás lesz, de Pepper elintézte egy kézlegyintéssel. („Részletkérdés!”) Így egy sötét, magányos éjjelen, mikor mindenki az igazak álmát aludta, akcióba lendültem. Ahhoz nem kellett sok ész, hogy megállapítsam, a felhelyezésben semmi extra nincsen, és már kezdtem örülni a fejemnek, hogy na ez nem is olyan vészes. Aztán még keveset mondok azzal, hogy „fájt”, amikor eleget tettem „Hirtelen mozdulattal húzza le!” utasításnak. Nashnek totál igaza van, hogy ilyen borzalmas műveletre csakis nőszemély lehet képes, meg néhány olyan egyén, akinek egy kis homok került a szerkezetébe. Ráadásul az egész tök felesleges volt, mert Cindy Lawrence (Akiről amúgy halvány, lila gőzöm se volt, hogy kicsoda. Bár hidrogén szőke loboncából, és természetellenesen az ég felé meredező melleiről ítélve párszor már ledobta a bugyiját. Csak a képek kimaradtak az életemből, sajnálatos módon.) after partiján mondanom se kell: pingvin jelmezt viseltem végig, ami az ember egyik legborzalmasabb találmánya, mert viszket, szorít, fojtogat. Na jó csak a gyanta után. És mindez még csak egy kis porszem volt a trágyában, a gáz az volt, hogy a vakuvillanásokig el se jutottam. Pedig sok magazint végig tanulmányoztam a közkedvelt férfias pózokról, amelyeket pl. Brad Pitt szokott levágni a vörös szőnyegen, igaz nálunk még csak szőnyeg se volt, csak egy nagy fehér plakát teli nyomatva „ Play Boy” felirattal, de a beállás a lényeg. És mosolyogtam is, olyan szélesre húztam a számat, amilyenre csak tudtam, és ország-világ elé tártam a hófehér mosolyomat, amivel megáldott a jó Isten. Na meg a fogfehérítő. Még integettem is, hogy meglegyen a rajongókkal a kontakt, vagyis kapcsolat. Ott álltam vigyorogtam, amikor legszívesebben mindenkit elküldtem volna melegebb éghajlatra, olyan nagyon vágott és szorított az a fekete vacak, a lábam még mindig sajgott az esti fájdalmas élménytől, és ráztam a kezem rendületlenül. Na igen és ott van a gubanc, hogy a fotósok áradata a spéci fényképezőgépeikkel együtt nagy ívben elkerült engem, sőt ha őszinte vagyok egyszerűen átgázolt rajtam, és egy számukra sokkal érdekesebb dolgot kezdtek el fényképezni. Peppert, és oldalán a titokzatos lovagját, akinek sötétszőke hajába a nap világosabb csíkokat égetett, és félszegen vigyorgott a kamerákba, és ha rosszul is érezte magát az elegáns szmoking miatt, ennek a jelét egyáltalán nem mutatta. A fotósokat persze egyből érdekelte hogyan is kapcsolódik Pepperhez a „fiatalember”.
- A barátom! – karolt bele amaz Zachbe, és közben a már védjegyévé vált béke jelet mutatva mosolygott a kamerába.
A hányinger kerülgetett, és hogy elnyomjam az émelygés érzetet gyorsan lekaptam az egyik tömegben keringő frakkos pincér tálcájáról egy pohár pezsgőt, és nagyot kortyoltam belőle.
- Ó, milyen tündéri. – a házigazda, Cindy tűnt fel a színen, és utat törve magának a fényképészek között odafurakodott Pepperék közé. – Pepper, édesem, úgy örülök, hogy megismerhetlek. Már régóta vártam ezt, találka a világ legfiatalabb műsorvezető nőjével! – Ó, igen, a világ legfiatalabb műsorvezetője meg el van felejtve, ugye? Cindy odaszorította arcát Pepper fejéhez, és jobbról, balról nyomott egy röpke puszit a levegőbe. Pepper szenvedő arccal viszonozta az álságos üdvözlőmódot, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon sajnáltam.
- És – Cindy kacéran hátradobta a haját, és csábosan rebegtette a szempilláit. – Ki ez a cuki fiú melletted?
Pepper tüntetőleg, ha lehet még közelebb húzódott Zachez, és egy cápavigyor kíséretében megszólalt:
- Mint már említettem, a barátom. – ezt követően a nyelve el is tűnt a bátyám szájában, aki szemmel láthatólag élvezte a helyzetet, a fotósok pedig még vadabbul kattintgatták a fényképezőgépüket. Akkor már tényleg nem hiányzott sok hozzá, hogy kidobjam a taccsot. Cindy miután látta, hogy nincs túl sok esélye Zach Tyler téren, még dobott egy csókot a fényképeszeknek, azzal eloldalgott, és egyúttal én is elfordultam.
Nem értettem, hogy miért kavarognak bennem ilyen undok gondolatok egy olyan ember iránt, akit bírok. Talán még is igazuk van a firkászoknak, hogy a kapcsolatunk halálra van ítélve, csak még egyikünkben sem tudatosult ez? Hamarosan elsül az első ágyu, és a csendes kis Malibu óriási média vircsaft tanúja lesz? Nem, ezt igazán nem hagyhattam. Elhatároztam, hogy itt az ideje a toleráns viselkedést gyakorolni, és azt, hogy örülni fogok Pepper sikereinek. Vagyis meg fogok próbálni örülni a sikereinek, és el fogom hallgattatni a sárgaszemű kis szörnyet a fejemben. Ezekkel a nemes érzelmekkel feltöltekezve, még lehajtottam a maradék pezsgőt a torkomon.
- Fú, Sid, alig tudtam szabadulni, rémes, hogy ezek a fotósok mennyire ráakaszkodnak az emberre. És meg mernék rá esküdni, hogy ez a sok vakuvillanás nem tesz jót se a szememnek, se a sminkemnek. – Pepper tipegett felém ezüst magas sarkú cipellőjében, és a lebegő a lábbelivel összhangban lévő csillogó, fényes kis estélyiben.
- Ne aggódj, legalább az agyadban nem tudnak kárt tenni, mert…- az már megszűnt létezni. Nem! Csak pozitívan! – mert szerencsére sikerült meglógnod előlük! – fejeztem be a mondatot, és még egy mosoly félét is sikerült az arcomra erőltetni.
Pepper kicsit furcsán méregetett, majd tekintete a kezemben lévő pezsgős pohárra vándorolt, és már nyitotta is a száját, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát, és csak ennyit mondott:
- Igen, tök jó. – majd elmosolyodott. – Képzeld, Daryl küldött SMS –t. – csapta össze a kezeit. – És a Beauty&Clear, tudod az egy ilyen kozmetikai cég, a szőrtelenítő szett is tőlük származik, amit hoztam neked. – Egen, elég maradandó és súlyos nyomot hagyott bennem. Vagyis rajtam. – Na szóval felkértek arra, hogy a forgalomba helyezés előtt teszteljem le a legújabb, bőrproblémákra, pattanásokra, miteszerekre kifejlesztett kenőcsüket. Három nap használat után- mert azután ígérnek látható eredményt - , eljönnek hozzám forgatni, hogy megszemléljék az eredményeket, amit majd le is adnak a tévében! Hát nem nagyszerű! Bee szerint amúgy is itt az ideje jobban foglalkozni a külsőmmel, most hogy pasim van. Zach pedig maga tökély, és megérdemli, hogy a barátnője is az legyen! – fejezte be Pepper, egy lélegzetvételnyi szünettel.
A francba a pozitív hullámokkal! Van egy olyan érzésem, hogy ez az egész tolerancia dolog nem nekem való. Legalábbis a földön apró darabokra tört üvegpohár tanúskodott erről, ami az én kezemből szabadult el, akarattal.
- Sok sikert! – vetettem oda Peppernek, és a lehető leghűvösebb eleganciával átsétáltam a cserepeken, amelyek csak úgy ropogtak a fekete cipőm talpa alatt.
És a nap gyönyörű koronázása jeléül az egész jelentet megörökítette egy aranyos paparazzo bácsi. Legalább a mini-dzsungel miatt nem kell paráznom, nem igaz?
- …És nem vagyok tisztában az érzéseimmel. Az egyik pillanatban elönt a düh, de annyira, hogy poharat vágok a földhöz, a másikban meg azon értetlenkedem, hogyan is fordulhatnak meg ilyen gonosz gondolatok a fejemben Pepperrel kapcsolatban. Gondolod, hogy… Nash? Nash! – néhány erőteljesebb mozdulattal belebokszolok barátom vállába. Elég rossz néven veszi, bizonyára azért, mert olyan kényelmesen elhelyezkedett a fából készült priccsen, amelyet a sulink férfiöltözőjébe helyeztek el ülőhely szolgálatául.
- A francba Sid! Figyelek, na! – Nash kalimpált egy sort kezeivel a levegőben, hogy megtartsa egyensúlyát, majd újra nekivetette hátát a hűvös falnak, és elnyűtt tornacipőbe bújtatott lábait felhelyezte a padra. Elégedetlensége nem tudott nagyon meghatni, hahó, a lelkivilágomról van szó!
- Ha annyira figyelsz, akkor meg tudod mondani, hogy miről beszéltem a legutóbb, nem de? – húztam fel gúnyosan a szemöldököm.
- Naná, éppen arról volt szó, hogy hiányzik egy kereked, amiben csak egyetérteni tudok. – forgatta a szemeit Nash.
Már nyitottam is a szám, hogy visszavágjak valami kellően csípős megjegyzéssel, ám félúton elakadtam.
- Hol vannak a többiek?
Nash nagyot sóhajtott.
- Mint látod elhúztak. Szerintem a gyantázós résznél megunták a dolgot. Meg sokan vizuális típusúak, és miután elképzelték a szőrtelenítő jelenetet kiugrottak a sarokra hányni. Ja, és persze becsöngettek.
- Tényleg? – Jó, oké ilyen komoly lelki problémák között az ember nem tud koncentrálni olyan pitiáner dolgokra, amilyen egy kis halk csengőszó.
- Na, mindegy. Haver, szerintem itt az ideje annak, hogy mi is húzzunk, nem tudom, te hogy vagy vele, de rohadtul nincs kedvem köröket róni a pályán, miközben az a szadista állat a sípjával baromkodik! – a szadista állat minden bizonnyal Carter edzőt takarta, aki valóban nagy előszeretettel kínozza az embereket, akár élő, akár holt, a lábmunkával.
- De várj! Szerinted mit csináljak? – kiáltottam utána. Nash egy újabb sóhaj kíséretében nekitámaszkodott az egyik sötétkékre festett szekrénysornak.
- Figyuzz, most nem értem mit lelkizel ezen annyit, mint egy migrénes csaj, aki ezzel egyhuzamban menstruál is. Teljesen világos, hogy féltékeny vagy. – tárta szét a karját meggyőződésének jeléül.
- Én… Én… Nem! Csak egyszerűen nem bírom nézni ahogy Pepper lassan átvedlik Paris Newtonná! A sok idióta fotós, Cindy Lawrence, sőt az egész világ pedig asszisztál hozzá!- csattantam fel, és azon kaptam magam, hogy időközben már én is felpattantam az ülőalkalmatosságról.
- Hilton. – tette hozzá Nash. – Nem Newton, hanem Hilton.
- Az most tök mindegy!
- De az gondolom nem zavarna téged, ha te lennél Pepper helyében, ugye? Jót tenne a kis sérülékeny lelkecskédnek, ha a fotósok feléd villogtatnák a vakujukat, és Cindy Lawrence te hozzád nyomta volna a melleit, mi? – folytatta csevegő hangon Nash, bár Cindyről (vagy csupán melleknél) szóló résznél tekintete álmodozóan a semmibe révedt.
- Hát… nem. – ismertem be megsemmisülten, és magam is meglepődtem a válaszon. Nem, azt persze nem akarom, hogy nagyjából harminckét paparazzi kövesse nyomon azt, hogyan sétálok át a sarki közértből az út széli Starbucksba, hogy egy kis kávéval felélénkítsem elhalt agysejtjeimet. De egy kis elismerés, és dicséret… Na az már másképp hangzik. Meg esetleg egy címlap valamelyik ócska tini magazinban, ahol megválasztanak az Év legszexisebb pasijának. Na, jó, talán egy kicsit kezdek elrugaszkodni a földtől. Legalábbis az egoizmusom régen túl van a százon.
- Akkor. – hajolt közelebb Nash. – Mire vársz? Csajozz be!
Ez az instrukció kicsit hirtelen ért. Magamról inkább az „összeütközős, jaj bocs, hogy leöntöttem narancslével a pólódat, és hip-hop ágyban vagyunk, és szexelünk” esetet tudom elképzelni. De azt hogy saját magam odamenjek, és megszólítsak egy lányt ismerkedés céljából? Az már teljesen más tészta!
- He? – tátottam el a szám.
- Nem azért érdeklődnek többen Pepper iránt, mert annyiban jobb lenne nálad Sid. Ő magánélet szempontjából sokkal érdekesebb. Egy vadonatúj kis románc, a műsorvezető partner bátyjával, sokkal izgalmasabb, és jobban mutat a címlapon, mint mondjuk az hogy Sidney Tyler fordítva vette fel a pulóverét!
- Nem is igaz! – szúrtam közbe. – Csak nagyon siettem, és hát fene tudja eltalálni mindig a címkés felét a felsőnek…
Nash tiltakozó mozdulattal leintett.
- Nem lényeg! Arra akarom felhívni a csökött agyad figyelmét, hogyha felszedsz valami dögös bigét, akkor semmiben se leszel lemaradva Pepper mögött, és megindul feléd is az érdeklődés, vágod?
Persze, hogyne vágnám. De ez nem egyenlő azzal, hogy meg is tudom csinálni!- gondoltam, és hangot is adtam a véleményemnek.
Nash szája sokat mondó vigyorra húzódott.
- Csak bízd rám magad, Casanova! – majd elfelhősödött arccal a falon függő kerek órára nézett. - És most futás, mert már tizenöt perce ott kéne lennünk a tornateremben! – sürgetett, azzal futásnak eredt. Léptei csikorogva visszhangoztak a fényes linóleumpadlón.
Hogy mi a legjobb abban, ha az ember sztár? Igazából nagyon sokan kérdezik ezt tőlem. Sok jó dolog van benne. De kiemelném az ingyen cuccokat a partikon, vagy nem csak a partikon. Tudjátok, a sztároknak mindig küldenek egy nagy halom ajándékot a különféle tervezők, cégek meg ilyesmik, hogy így reklámozzák magukat. Úgy értem, mi más keltené fel jobban az ember figyelmét egy ruhadarab iránt, mint hogy Lindsay Lohan épp abban vigyorog kissé ittasan egy kamerába, vagy Pepper Cruzt (aki igen, én vagyok) láthatóan alig akarja elengedni az észveszejtően helyes barátja, miközben egy hihetetlenül édes, Stella McCartney által tervezett felsőt visel. Mármint Pepper. Nem a barátja. Nyilván mindenki olyat akar, hiszen azt hiszik, ettől majd rájuk is tapadni fognak a helyesebbnél helyesebb fiúk, McCartney kisasszony pedig élete végéig hálás lehet nekem.
(Amúgy, ha engem kérdeztek, az a felső rettenetesen ronda volt, és miután egyszer lefényképeztek benne egy kávézóban, első dolgom volt átpasszolni Bee-nek, aki odáig volt érte, meg vissza, bár gyanítom csak azért, mert neves tervező álmodta meg a darabot.)
Így történt aztán, hogy a híres kozmetikai cuccokat gyártó cég, a Beauty&Clear is kinézett magának. Amit személyes sértésnek vettem, mert az én bőröm igenis tiszta, bár sokan nem hiszik el nekem, és azt mondják, csak jó alapozót használnak a sminkeseim.
- Nézd, az tök mindegy, hogy milyen tiszta az arcod – legyintett Bee, miközben Malibu egyik csodás plázájában tengettük az időnket. A szokásosnál lényegesen jobb volt a kedvem, hiszen nem üldözött fotósok hada, hogy megörökítsék a pillanatot, mikor „Pepper Cruz legjobb barátnőjével vásárolgatott Malibu belvárosában, és a mára már mindenki kedvenc műsorvezetőjének választott leányzó barátnőjének hitelkártyáját nem fogadják el egy üzletben”. Ne röhögj, megtörtént. Drake bácsikám a szobája falára biggyesztette a képet, mikor Bee vörös fejjel üvölt szegény pénztárossal, én meg egy papírtáska mögé próbálom rejteni arcom.
- Szerinted Vanessa Hudgens arca annyira pattanásos volt, mikor felkérték annak az izének… tudod, annak a kis bigyónak a reklámozására? Erősen kétlem – horkantott Bee. – Na, hé! Ezt felejtsd el! – kapta ki kezemből azt a bugyit, amit épp akkor kaptam vigyorogva a kezembe. Egy tündéri kismalac volt rárajzolva, alatta pedig „Szuperkoca” felirat díszelgett. Összességében a világ talán legaranyosabb bugyija volt. – A pasik nem csípik az ilyesmit. Viszont ezt – emelte diadalmasan magasba saját szerzeményét, amiről azt sem tudtam eldönteni, hogy tényleg alsónemű-e, vagy csupán néhány cérnaszál, ami összekötöttek -, imádják.
- Már az is épp elég égő, hogy úgy kell tennem, mintha én lennék Amerika hisztérikája, tudod, az állandó idegesítő vigyorgás, meg bájcsevegés, és totálisan tenyérbe mászó viselkedés, legalább hadd öltözzek kényelmesen! – sóhajtottam idegesen.
- Nem – válaszolta nemes egyszerűséggel Bee. – A nőknek nem az a dolguk, hogy kényelmesen öltözzenek. A történelem során a nők sosem öltöztek kényelmesen. Ezért vagyunk itt, ahol most. Hogy a nők lassan átveszik az erősebbik nem szerepét.
Vállat vontam, hiszen szerintem mindez leginkább a feminizmusnak köszönhető, de erről magyarázhatok egy lánynak, aki imádja a barátja alsónadrágjait viselni.
De sajnos, nem állt módomban tiltakozni, néhány nappal később ott álltunk a fürdőszobámban, Bee és én, az én kezemben a vadiúj szipi-szupi kenőcs dobozával.
- Egyenletesen kenjük fel az arcra… bla bla… ez még a csecsemőknek is megy – horkantottam gúnyosan, miközben szemügyre vettem a tükrömben, aminek az oldalára mindenféle fotókat tűzdeltem. Jól látszódott rajta, hogyan ívelt felfelé karrierem, hiszen az első képen még Bee-vel ökörködtem egy strandon, mikor először engedtek el minket egyedül, az utolsón viszont éppen egy gúnyos pillantást vetettem Sidney-re, aki elmebeteg módjára vigyorgott Hayden Panettiere-re, akit éppen körülöleltünk valami premieren, vagy ilyesmin.
- Csak csináld már, ránk fog esteledni, és Nash-hez készülök – mondta Bee, aki kényelembe helyezte magát közben a kád szélén. – Ma vagyunk, egy évesek, két hónaposak, és öt naposak. És kitalálta, hogy meg akar lepni valamivel. Persze, én is erre készülök. Emlékszel arra a cuki harisnyatartós tangára, amit…
- Igen, tökéletesen emlékszek, de ennyi elég volt, köszönöm – válaszoltam gyorsan, majd egy kicsit kentem a kenőcsből a tenyerembe, vettem egy mély levegőt, és eldolgoztam a kellemesen hűvös masszát az arcomon. Majd belenéztem a tükörbe, és elnevettem volna magam, ha nem félek attól, hogy a cucc belemegy a számba.
- Úgy nézel ki, mint egy narancssárga zombi! – nyögte ki Bee két röhögőgörcs között.
Mire egy cseppet sem kedves kézmozdulattal válaszoltam, bár azért el kellett ismernem, hogy van némi igazságalapja annak, amit Bee mond.
Mivel ő is észrevette, hogy nem tudok visszaszólni neki, diadalmasan elmosolyodott, majd részletesen ecsetelni kezdte, mit is tervez barátjával az estére. Igyekeztem becsukni füleim, és, hogy eltereljem róla a figyelmem, inkább magamban számolgattam a másodperceket, egészen addig, míg le nem járt életem minden valószínűséggel leghosszabb tíz perce.
Magamban megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, majd lemostam a gusztustalan akármit az arcomról. Alaposan megtörülköztem, majd Bee-hez fordultam.
- Na, hogy festek? Selymesebb és tisztább lett a bőröm? – vigyorodtam el, miközben végig simítottam arcomon, akárcsak a borotvareklámok szexi pasijai.
Bee hatalmasra nyitotta szemeit, majd egy szó nélkül kezébe vette a kenőcs dobozkáját.
- Mondd csak… - nézett aztán rám, bár már közel sem olyan komolyan, hiszen kitűnően láttam, hogy szája széle már mosolyog -, bevizezted az arcod, mielőtt felvitted volna rá a krémet?
Megráztam a fejem. Bevizezni? Erről nem volt szó.
- Akkor így már értem – mosolyodott el nyájasan Bee, majd a tükör felé fordított.
Először azt hittem, elájulok, majd miután úgy éreztem, a mély lélegzetvétel nem segít, hatalmasat sikítottam. Mivel anyuék éppen egy üzleti vacsorán tengődtek valahol, Drake bácsikám pedig lement a partra a barátaival, nem tartottam attól, hogy hirtelen egy halom ember megjelenik, attól félve, hogy éppen valaki készül elrabolni.
- Nézd, igazából nem olyan vészes, mint elsőre tűnik… - nevetett fel Bee, majd ránéztem, és folytatta -, ugyanis ez sokkal rosszabb.
- Hát még szép hogy az! – ragadtam meg vállait, miközben ismét a tükörbeli önmagamra pillantottam. Arra a valakire, akinek az arcát rettenetesen ocsmány vörös foltok borították. – Holnap ugyanis élő adásban fogok szerepelni egész Amerika szeme láttára, te igen hülye!
Nash választása úgy nagyjából százötvennyolc centi, napbarnított, szőke, C kosaras kebelcsodára esett, akin összesen nagyjából négy darab vékony textilcsík díszelgett. Az első bizonyára a miniszoknyát helyettesítette, a maradék három pedig egy sokat sejtető topot a pántjaival.
- Még csak tanga sincs rajta! Haver, mi ez, ha nem a sors keze? Minden kapu szabad!- suttogta oda nekem heves szemöldökhúzogatás közepette.
Nagyot sóhajtva toltam félre a citromsárga esernyővel díszített jeges teámat, amit éppen iszogattam a „Shake it!” tengerparti büféjében suli után.
- Nézd, nem számítottad el magad egy egészen kicsit?
Nash megértően bólogatott. Bizonyára belátta, hogy igazam van, ez a lány olyasfajtának tűnik, aki egy röpke smár parti után kicsikar belőlem néhány dollárt fizetségül.
- Jó, lehet, hogy túl jó hozzád, de hidd el, meg tudod csinálni! – bíztatott Nash.
Miért is gondoltam azt egy percig is, hogy egyezhet a nézőpontunk akárcsak egy valamiben? Nem is értem miért vagyunk barátok.
- Te, hü…
- Csak menj oda, és kérdezd meg tőle, hogy nincs-e melege? Aztán, ha igennel válaszol- már pedig biztosan azzal fog-, hívd meg egy kis hűsítőre. Rajta!- Nash egy lendületes mozdulattal rácsapott a hátamra, amitől kis híján lefejeltem a poharam. Majd hozzá tette: Majd újra feltüzeled!- vigyorgott. -, Csak a végső cél lebegjen a szemed előtt: Nőt KELL szerezni! Méghozzá itt, és most!
- El fogom, szúrni! – vetettem fel, és félve tekintettem Pamela Anderson fiatalkori kiadásának hasonmására, aki ott üldögélt az egyik bárszéken. Láthatólag majd szétvetette az unalom. És még így is túl dögös volt ahhoz, hogy egy szót is hozzá merjek szólni. Lelki szemeim előtt lejátszódott a jelent, ahogy a szépen ívelt szájfényes ajkaival megvető hangsúllyal az „Akarsz valamit?” szavakat formálja.
Én meg nem vagyok az a fajta, aki sármos mosollyal azt válaszolja, hogy „Igen” egy kotont felmutatva.
- Na, jó, Luke, figyelj és tanulj!- Nash hátratolta a széket, és energikusan felpattant. – De aztán nincs második lecke!- mondta, miközben magabiztos léptekkel megindult a szöszi felé.
Bevallom, reménykedtem, hogy esetleg hasra esik, vagy sajnálatos módon félelmében leokádja a lány falatnyi cuccait, de egyik se tűnt esélyesnek. Nash túl menő az ilyesmihez. Na, igen. Mindenki magából indul ki, ugye.
Szerintem senkit nem lepek meg azzal, ha elárulom: kerek húsz perccel később Nash a szörf deszka kölcsönző tárolója mögül lihegve jött elő, amint éppen az ingét gombolta vissza.
- Na, így csinálja egy vérbeli profi!
- Inkább egy gyorstüzér, nem? – böktem a karórámra röhögve.
Nash is hasonlóképp járt el, csak bökés helyett bokszolt. A bordámba.
- Azt mondta, hogy a barátnője mindjárt itt lesz, én meg készségesen felajánlottam, hogy bemutatlak neki. Szingli a csaj. Szingli és szűz. Kell ennél jobb?
Már nyitottam volna a számat, amikor halk rezgést éreztem a farmernadrágomban. Nem, nem az új csaj gondolatára izgultam fel ennyire, pusztán a mobilom jelzett, hogy SMS érkezett. Méghozzá micsoda, menő SMS!
„S.O.S! Segíts! P.”
- Nem, de az akcióra később kerül majd sor. – feleltem felnézve a telefonomból. -, Peppernek szüksége van rám. – jelentettem ki fontoskodó hangon, és elsétáltam a kijárat felé. Jobbkor nem is jöhetett volna az, az üzenet!
- Jövök veled, de még vissza fogunk ide jönni, nehogy azt hidd, hogy ezzel megúsztad!- mondta Nash.
- Honnan veszed, hogy itt lesznek mire visszaérünk?- tudakoltam.
- Tanya megadta a számát!- lobogtatott meg előttem egy szalvétát Nash, miközben intett egyet az említett személynek. -, Csak egy gyors csörgetés, és itt lesznek.
Bújócska a végzettel, ez egy olyan játék, amelyben csak vesztes lehetsz. Örök igazság, úgy bizony!
A nappaliban fel-alá járkálva kezeimet idegesen tördelve vártam a pillanatot, hogy Sid megjelenjen a házunknál. Talán mondanom sem kell, hogy amikor a csengő dallamos csilingelése félbeszakította az addig tökéletes csendet, vagy egy métert ugrottam. Mármint felfelé.
Az ajtóhoz léptem, és miután meggyőződtem róla, hogy nem álruhás újságíróval vagy lesifotóssal van dolgom, sőt, azon az estén kivételesen még a Bibliát népszerűsítő személyek is békén hagynak, és porszívót sem szeretne nekem eladni senki, beengedtem Sidney-t, és akaratom ellenére az idióta legjobb barátját is, mivel volt olyan pofátlan, hogy ő is eljött hozzám. Komolyan, nem értem, Bee miért nem keres már magának valaki mást keresni. Hogy Nash újabb okot adjon rá, hogy egy szép napon vízbe fojtsam, hangosan elröhögte magát, amikor meglátott.
- Te már mehetsz is el, sajnálom, ez a dolog csak Sidneyre tartozik! – mondtam gyorsan, és szelíd erőszakkal kitoltam az ajtón.
- Na jó, ahogy látom hihetetlenül szupertitkos megbeszélnivalótok van. Rám különben is, várnak. És Sid, haver, jobban tennéd, ha te sem élveznéd túl sokáig Cruz kisasszony „vendégszeretetét”. Tudod, küldetésünk van, ifjú padavan.
Sidney intett egyet legjobb barátjának, majd mikor Nash már messzebb járt, hozzám fordult.
- Minden rendben? – kérdezte rögtön.
- Persze, miért ne lenne – válaszoltam lazán. – Mi az a küldetés-dolog, amiről a haverod hadovált össze-vissza?
- Fiús dolog, bocs. – vágta rá Sidney. – Mondd csak, tudsz róla, hogy egy papírzacskó van a fejedre húzva?
- Igen, igen. Új izé… szépségkúra. A gyümölcspakolás már lejárt lemez. Madonna is erre esküszik – bólogattam hevesen, és őszintén reméltem, hogy azon a bizonyos papírzacskón nem vágtam túl nagy lyukat a szemeimnek meg az orromnak, és nem látszódnak az egyre csúnyuló kiütéseim.
- Ugyan, ezzel a dumával etesd az agyilag a homokszemek szintjén lévő barátnődet. Én, mint nagyon jól tudod, a hozzád hasonlóan zseniális barátod vagyok, és nem veszem be ezt a dumát… megint arcon fújtad magad a szúnyogirtóval? Nézd, annyi a titka, hogy megnézed, hol van az a kis pöcök ahonnan kijön majd a spray, és nem magad felé, hanem… TE ÚRISTEN! – Sidney egy fél pillanat alatt abbahagyta a magyarázatot, amikor gyorsan levettem fejemről a házilag készített maszkot, hogy lássa, sokkal, de sokkal rosszabb a helyzet, mint amikor egyszer véletlenül magamra fújtam a rovarirtó cuccot, ahelyett, hogy a szobámban tanyázó szúnyogcsaládot tettem volna el láb alól.
- Most már látod, mire gondoltam azzal a vészhelyzet dologgal? – kérdeztem halkan, és leültem az egyik fotelbe. Lábak a földre, természetesen. – Nem szerepelhetek így a műsorban. Mielőtt belekezdenél, hidd el, ez már az lealapozózott kinézete. Olyan, mintha valaki agyonvert volna. És lüktet, és viszket és egyszerűen szörnyű.
- Na jó, de mi is történt pontosan? – kérdezte Sidney, és leült mellém. Na, nem pont közvetlenül mellém, hanem hagyott vagy húsz centi helyet, mintha a kiütéseim fertőzőek lennének, vagy ilyesmi.
- Hát… volt ez a krém. Tudod, a Beauty&Clear krém – amint kiejtettem a cég nevét a számon, Sid arcán fájdalmas kifejezés suhant át. Talán neki is akadtak már ilyesmi gondjai? Lehet akkor a megoldást is tudja arra, hogy ne nézzen egész Amerika kiütéses arcú idiótának. – De nem lehetett csak ez. Igen… ez valami más. Oprah bosszúja. Először a levél, tudod az a fenyegető, most meg ez. Mert már a mi showműsorunk a legnézettebb. Igen, egész biztos ez lesz az oka. Fel is hívom, és megmondom neki, hogy egy… egy utálatos nőszemély, és felháborító, hogy ezt senki nem látja rajtam kívül.
Már épp készültem volna a telefonomért nyúlni, amikor Sidney elkapta a karom.
- Na, csak semmi elhamarkodott lépés. Már csak azért sem, mert még nem sikerült kitalálnunk, hogy kell kihangosítani ezt a telefont, és nem akarok lemaradni arról a beszélgetésről, amikor jól kiosztod Opraht – mosolyodott el. – És különben is, ennél okosabbat is ki tudunk találni.
- De valakinek bűnhődnie kell! – ugrottam fel a fotelból, egyik kezemet ökölbe szorítva, miközben lelki szemeim előtt a hátam mögött megjelent egy amerikai zászló, és felcsendültek a himnuszunk dallamai.
- Hű – Sidney csak ennyit tudott hozzáfűzni. – Szerintem inkább a Beauty&Clearnek kéne. Valami azt súgja, nem stimmel minden a termékeikkel. Lányoknak normális esetben nem mondanám el, de te a barátom vagy… tudod, személyes tapasztalat.
- Ó, igen, a gyanta – bólintottam lelkesen, mire Sidney ismét behunyta szemeit. Ezzel biztos felidéztettem a benne a fájdalmas pillanatokat, mikor igyekezett megszabadulni nemkívánatos szőrszálaitól. Buta fiúka, igazán tudhatná, hogy ma már egyáltalán nem ciki ilyen esetekben szakember segítségét kérni.
- Szóval már eddig is tudtam, hogy bennetek, csajokban van némi mazochista hajlam, gondoljunk csak a szemöldökszedésre, vagy a… gyantára, de ha nektek is annyira fájna minden egyes alkalom, mint nekem fájt, akkor a föld nőinek a fele rég kihalt volna.
Normális esetben lazán elkezdtem volna Sidneyt ütögetni valamelyik díszpárnával a nyilvánvalóan hím soviniszta megjegyzése miatt, de úgy éreztem, ő máris kitalált valamit. És annak érdekében, hogy megtudjam, mi is az a valami, bizony akár még azt is bevállaltam volna, hogy saját kezűleg mutatom meg neki, milyen amikor nem fáj a gyantázás. Ami nagy áldozat lenne részemről.
- Én nagyon nem értek az ilyen kémiai dolgokhoz, az igaz, de az Internet jó barátunk, biztos lesz némi információ drága barátainkról. Vagy valamiféle fórumon tuti akadnak panaszkodók. Ne aggódj, Peps, holnapig ki fogunk találni valamit.
Körülbelül fél óra elteltével, miután azt hittük, nem is fogunk mást találni, csak különféle cikkeket arról, hogy hamarosan én fogok a Beauty&Clear legújabb reklámjában szerepelni, vagy hogy milyen jót tesznek a bőrnek a különféle termékeik, és mennyivel olcsóbbak, mint a többi hasonló áru a piacon, sikerült néhány nő bejegyzésére bukkanunk, akik az enyéméhez hasonló tünetekre panaszkodnak, vagy még rosszabbakra.
- Azt hiszem, van valami, amin elindulhatunk, ha tényleg bosszút akarunk – mondtam Sidneynek, aki ölében egyensúlyozta a laptopom, én pedig a válla felett kukucskáltam, nehogy lemaradjak valami jóról.
- Jó, de ezzel mégis mit kezdünk? Ha a sajtónak szivárogtatjuk ki, visszafelé is elsülhet a dolog. Úgy értem, a végén még azt szűrik le az emberek az egészből, hogy Pepper Cruz egy elkényeztetett kis csitri, akinek kivételesen nem sikerült valami, és ezért őrjöng. Az meg ciki lenne. Daryl megölne, például.
- Nem, ennél sokkal okosabb tervre van szükségünk.
- Hahó, Pepper, műsorvezetők vagyunk, nem titkosügynökök, mégis hogy… ne, nagyon szépen kérlek, ne nézz így rám! Megijedek.
- Épp most ejtetted ki a szádon a tökéletes terv egyik kulcsfontosságú tényezőjét. Hát persze, Sid, zseniális vagy! – örömömben olyan szorosan öleltem át Sid nyakát, hogy csak egy picit csodálkoztam, mikor másodpercekkel később levegőért kezdett hörögni.
- És mi a többi kulcsfontosságú tényező? Mert jelen pillanatban én még egyáltalán nem értem, miért vagyok annyira zseniális.
- Oké, még két szó: élő adás – vártam volna valamit megjelenni Sidney arcán, valamit, ami mutatja, hogy igen, neki is leesett, de semmi. Jó, lehet tényleg túl homályosan fogalmazok, de annyira hatásos tud ez lenni néha!
- Pepper, nagyon szépen kérlek…
- Jó, oké… le kell buktatnunk őket, igaz? – Sidney bólintott. – Ugyan már, egy élő adás erre tökéletes alkalom lenne! Méghozzá holnap!
- Jó, de holnapra már egy csomó más dolog van, amiről beszélnünk kell. Tudod, a pletykák ártalma, meg miegymás, és a vendégek… Pepper, Malibu talán legszexibb ügyvédnője lesz a vendégünk.
- Pontosan ilyen helyzetekre találták ki a „műsorváltozás jogát fenntartjuk” mondatocskát – kacsintottam rá.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
