|
17.
2009.02.18. 18:07
17.
Nyeltem egy hatalmasat, majd kimerészkedtem az autó mögül, és Winter mellé léptem, aki időközben leszállt a földre, és szemeit összehúzva, zihálva figyelte az égő autóroncsokat.
- Hű – mondtam halkan, majd egymásra néztünk. – Minden rendben?
- Nem, semmi sincs rendben – horkantott Winter. – Láttad mit műveltek Quentinnel? Nem hagyhattam büntetlenül.
- Nem mintha nem örülnék neki, amiért kicsit megleckéztetted őket, de Quentin nem tudja meggyógyítani önmagát? – kérdeztem óvatosan. Úgy értem, ki tudja, talán egy rossz szó, és a következő pillanatban arra eszmélek, hogy Perditával és Hadennel együtt égek az autók alatt. Már, ha ők még ott vannak. Erősen kételkedtem ebben, de nem lehet tudni. Karácsony környékén elvileg valóra válnak az ember kívánságai.
- Meggyógyítja magát bla bla… attól még fáj neki – mondta dühösen Winter, majd megrázta a fejét, és elreppent mellőlem. Gyanítom, megnézte, mi a helyzet szívének egyetlen csücskével.
Akármennyire is túlzásnak tartottam ezt, főleg, mivel Quentinről volt szó, irigyeltem Wintert, amiért ő legalább tud valamit a barátjáról. Camdent gyakorlatilag a föld nyelte el. Miért nem bukkant fel Perditával együtt valahol? Úgy értem, akkor tűnt el, mikor olyan bájosan „az én erőm az erősebb”-et játszottak. A legrosszabbra azért nem akartam gondolni, de Camden gyakorlatilag akárhol feküdhetett eszméletlenül, halálos sebekkel… vagy akár egy másik GOD-tag is megtalálhatta időközben, esetleg pont Gabriel, aki egész biztos kihasználta, hogy gyenge és gyakorlatilag védtelen és…
- Brigitte, helyzetjelentést kérek, minden rendben? – hallottam Prudent főhadnagy hangját a kis mikrofonban. Pedig kezdtem reménykedni benne, hogy időközben elromlott a kis ketyere.
- Ha úgy vesszük – mondtam halkan, és Winter kis tábortüzére pillantottam. Nem mondom, kellemes meleget árasztott. De a környékbeliek még mindig nem merészkedtek ki a házból. Vagyis Haden és a kis bekavaró mutatványa még mindig életben vannak.
- Veszteségek?
- Néhányan megsebesültünk. Pontosabban én és Quentin. De már minden oké, azt hiszem. Winter talán agyilag… mármint, neki kutya baja, Camdenről nem tudunk semmit.
- Mi az, hogy nem tudsz róla semmit?
- Hát… bent voltunk, aztán Perdita és ő összecsaptak, tudja, tűz a tűz ellen, aztán kirobbantották a ház oldalát, és akkor eltűntek – sóhajtottam egy hatalmasat, miközben összegeztem a dolgokat.
- Akkor már kezdem érteni, miért nem éri el senki – jelentette ki a főhadnagy olyan nemes egyszerűséggel, mintha csak arról beszélgettünk volna, milyen jó, hogy holnap ilyenkor reményeink szerint már az ajándékainkat fogjuk bontogatni a karácsonyfa alatt. – Nyugodj meg, oda küldök néhány embert, hogy kezdje el keresni. Addig is ide tudnál jönni?
- Persze – mondtam gyorsan, és megtöröltem az arcom. Nem, nem azért mert sírva fakadtam volna, vagy ilyesmi, csupán annyi korom meg por rakódott már rám, hogy úgy éreztem, mint ha évek óta nem fürödtem volna.
Hallottam, hogy a vétel kis recsegő hang kíséretében megszakad, aztán szorosan összehúztam magamon a kabátom, és megindultam arrafelé, amerre a CIA furgonja parkolt. Legalábbis őszintén reméltem, hogy még mindig ott van, ahol kiszálltunk belőle.
Miközben óvatosan lépkedtem a jéggel borított úton, nehogy elessek, vagy ilyesmi, folyamatosan tekintgettem körbe-körbe, hátha valahol meglátom Camdent, és a csúszós járdával nem is törődve, odarohanhatok hozzá, szorosan megölelhetem, és megoszthatom vele, mennyire örülök, amiért nem hagyott magamra pont karácsony előtt. Mert bár nem sokszor mondom neki, de nagyon szeretem.
Ha nem féltem volna annyira attól, hogy minden CIA-s meghallja a saját kis mikrofonján keresztül, bizony legszívesebben ordítva követeltem volna, hogy hagyja abba a kis játékát, és azonnal tolja oda hozzám a seggét.
Plusz, annak is rettenetesen örültem volna, ha Winter és Quentin megjelennek, és a szokásos vidám stílusukban próbálnak jobb kedvre deríteni. Minden valószínűség szerint egészen biztos elkezdtem volna ordibálni velük, de akkor sem lettem volna egyedül. Nem akartam egyedül lenni. Úgy értem, Camden mellett teljesen elfeledkeztem arról, hogy tulajdonképpen elvesztettem az anyukámat, de ha most Camden is… azt már biztos nem bírta volna ki a lelkem.
Mintha csak valaki hozzám hasonló gondolatolvasó meghallotta volna kétségbeesett elmélkedésem, egy hangot hallottam a hátam mögül, amint a nevem mondja, szinte suttogva.
Szinte kővé dermedtem. Ugyanis nem Camden jellegzetes nem igazán férfias, de annál megnyugtatóbb hangját hallottam.
Távolról sem. Egy női hang volt, melyet már nagyon rég nem hallottam, azt hittem, soha többé nem is fogom, de olyan hatással volt rám, mint valamiféle drog, vagy ilyesmi. Hallatán különféle képek ugrottak be, ahogy az a hang altatódalt énekel nekem, leszid, amiért már megint a szobám közepén hagytam a szennyesem vagy csupán igyekszik nyugtatni, hogy a fiúk bizony néha buták tudnak lenni, de ne búsuljak, egy nap én is megtalálom a hercegem, mint minden kislány.
Attól félve, hogy remegő lábaim felmondják a szolgálatot, és hátra fordultam, hogy lássam nem csak valami ostoba tréfával van dolgom.
De nem. A még mindig lángoló autók mellett, mintha csak a füstből született volna újra, ott állt ő.
Az anyukám.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
