|
18.
2009.02.22. 11:33
Megindultam felé. Aztán megtorpantam. És csak néztem őt. Még pislogni sem mertem, annyira féltem attól, ha csak egy pillanatra is behunyom szemem, kiderül, hogy csak képzelődöm, és ő eltűnik.
Igen, az anyukám. Aki már annyi éve halott. Előttem állt. Úgy tűnt, mintha csodás, szép, hullámos szőke hajának meg sem kottyanna a körülötte szálldogáló por, hamu és füst, szemei, mint mindig, vidáman csillogtak, szája mosolyra görbült. Azt az akkoriban divatosnak számító téli kabátját viselte, amit halála előtt néhány héttel vett, és mindig azzal viccelődött, lehet nem tudunk majd jó ideig enni semmit, de ő bizony divatosan akar kinézni.
- Ejnye, bogaram, hát egy ölelést sem érdemlek? – nevetett fel vidáman, majd széttárta karjait, pont, mint kiskoromban, mikor tudta, hogy így oda tud magához csalogatni, ha esetleg durcizok valamiért.
Talán ez tette meg a hatását, hiszen lábaim ismét működőképesek lettek, és csak rohantam felé, amilyen gyorsan csak tudtam, nehogy véget érjen az álom, és mikor hozzá értem, olyan szorosan fontam karjaim a nyaka köré, hogy akár meg is fojthattam volna. Amit persze nem szándékoztam, de annyira hihetetlen volt, hogy az ő édeskés illatát szívom magamba, mint valamiféle kábítószert, és a haja ugyanolyan puha, és finom, mint régen.
- Jajj, kicsikém, mi történt a csodás, szőke hajaddal? – kérdezte anyu mikor picit eltolt magától, és kezébe vette az egyik fekete tincsem.
- Befestettem – vágtam rá, de aztán gyorsan hozzátettem. – Persze, a kedvedért visszaszőkíttetem, és… abban is benne vagyok, hogy elvigyél vásárolni. Biztos találnál nekem valami csinos ruhát, amit szívesen fel is veszek, persze! – a mondat végét szinte már sikítottam, és ismét átöleltem. Az anyukámat. Igen, őt öleltem. És ő is engem, és közben nevetett, bár továbbra is mondta az olyan tipikusan anyus szövegeket, de még annak is örültem.
- Apuék… ők tudják már, hogy minden rendben veled, és itt vagy, és élsz és hazajössz? És együtt fogunk dolgozni a CIA-nál? És anyu, ugye csinálsz majd almás pitét? Apu sajnos túl ügyetlen, hogy tudjon olyat csinálni, másoké, meg egész egyszerűen nem olyan, mint a tiéd – talán még egyáltalán nem beszéltem ennyit egyszerre anyu halála után, de hahó, ott állt előttem. Fenébe mindennel. Az élet szép! Ennél szebb karácsonyi ajándékot akkor sem kaphattam volna, ha a másnapi vacsorán egy tálcán hozzák nekem a GOD tagjainak fejét.
- Ó, igen, és képzeld. Van barátom! Camdennek hívják, és egész egyszerűen fantasztikus! Neki is van különleges képessége, és nekem is van, de ezt szerintem tudod, de a lényeg, hogy szerintem szeretni fogod. És az anyukája ugyanúgy szeret sütögetni mint te, és képzeld, van Franciaországban egy birtokuk. Hatalmas! Olyan igazán hatalmas. Voltam egyszer náluk ott, Winterrel… rá még emlékszel? És nagyon jó volt! Biztos vagyok benne, hogy egyszer te is jöhetsz majd, és hidd el, imádni fogod! Még saját boruk is van, ami nagyon finom, bár könnyen az ember fejébe száll.
- Jajj, bogaram, nem tudnál egy kicsit lassítani? A felét sem fogtam fel annak, amit mondtál – nevetett anyu. – Mármint, ne érts félre, úgy tűnik tényleg használt, hogy kiskorodban mindig a fejedre csaptam, ha hadartál, mert szépen ejted ki a szavakat, de egyszerűen… lefoglalt az, hogy azt figyeltem, mennyire nagyot nőttél, és milyen gyönyörű lettél.
- Ezt most csak azért mondod, mert az anyám vagy – fintorogtam. Persze nem túlságosan, nehogy azt higgye, esetleg haragszok rá, vagy ilyesmi. Mert én bizony soha többé nem fogok haragudni rá. Még akkor sem, ha majd a szennyesek, vagy a rendetlenség miatt kiabál velem, vagy ha azt mondja, jobban tenném, ha tévézés helyett inkább valami hasznos dolgot csinálnék. Nem ám, én egyáltalán nem leszek rá mérges. Soha, de soha.
- Dehogy, butus! – legyintett anyu, majd finoman megsimogatta az arcom. – Sajnálom, hogy ennyi éven keresztül nem jelentkeztem, és nem cáfoltam meg a híreket, de a dolgok kissé bonyolultak voltak.
- Ó, nem baj – ráztam meg a fejem. – A lényeg, hogy most már itt vagy. Velem. És… talán egyszer majd egy veszekedésünk alkalmával felhozom ezt a témát, de ez nem az a pillanat, mikor ilyenekkel kell foglalkozni. Most csak szeretném, ha az anyukámat szerethetném egy picit. Mert ugye tudod, hogy nagyon szeretlek, még akkor is, ha sokszor nem épp kedvesen viselkedtem veled.
- Ugyan már, ez csak természetes. Egy kamaszlány nem érthet mindig egyet öreg anyukájával, igaz-e?
Ismét megöleltem anyut. Bár talán egész hátralévő életemben is ölelni tudtam volna. Fenébe a GOD-dal. Fenébe az AM-mel, meg azzal a másik társasággal. Van anyukám!
- Szeretlek, annyira nagyon szeretlek! – talán szégyen, de miközben ezt mondogattam anyunak megállás nélkül, néhány könnycsepp legördült az arcomon. Örömkönnyek, amikhez már régen volt szerencsém.
- Én is szeretlek… buta kislány – mondta anyu, de a hangja már közel sem csengett olyan vidáman, mint az elmúlt percek akármelyikében. Sőt, egyáltalán nem is a saját hangja volt.
A következő pillanatban pedig már nem is az ő haját tapogattam, akár kisgyerekek a kedvenc macijuk fülét, hanem valaki másnak a sötétbarna, festéstől színtelen, és kissé durva tapintású haját.
Egy hatalmas sikítás kíséretében ellöktem magamtól a valakit, akit egészen addig az anyámnak hittem, és megláttam, hogy az a GOD-tag áll velem szemben, aki annyira szeretett volna Gabriel kis ölebe lenni. Adela. Aki alakváltó.
- Úristen! – nevetett fel, szinte már hisztérikusan, miközben végigmért. – Komolyan, látnod kellett volna az arcod! Ha ezt elmondom a többieknek, egészen biztos bepisilnek az örömtől! A te kedvedért bármit megteszek, mert szeretlek, és jajj, anyucíí… tudtam, hogy nem hagyhatom ki ezt a bulit!
Egész testemben remegtem, ahogy figyeltem, és azon gondolkodtam, hogy lehet valaki ennyire… gonosz
- Nem értem, miért problémáztak azon, hogy mennyire okos vagy. Ó, biztos azért, mert neked köszönhetjük az életünket, vagy mi. Nagy cucc. Én a szörnyetegek bőrébe bújva simán rá tudtam volna venni az összes társam valamiféle közös öngyilkolásra, de nem. Adjuk át a terepet, Brigitte-nek, aki rögtön felrobbantja az anyahajójukat! Röhögnöm kell. De most… most visszakaptad. Hogy rád tekintenek úgy, mint az emberiség védelmezőjére, ó, Szent Brigitte, és azt, hogy én ki vagyok, nem tudja senki!
Ha történetesen lett volna hangon, bizony megmondtam volna neki, hogy de igenis tudják, ki ő, egy átkozott gyilkos, aki sértődöttsége miatt ártatlan embereket vadászik le, szórakozásból.
- Még valamire rájöttem – folytatta Adela elgondolkodva, de közben továbbra is mosolygott. – Nem gyanakodtam egyáltalán arra, hogy az anyád esetleg nem az anyád, mármint tudod, furcsán viselkedik, vagy ilyesmi, így arra a következtetésre jutottam… hogy ugyanolyan idióta volt, mint te.
És igen, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ismét felordítottam, és minden erőm összegyűjtve, hátralöktem Adelát a betonon. Majd a hasára ültem, kezeim a nyaka köré kulcsoltam, és bár sokat gondoltam arra, hogy valakit egyszer megfojtok, igazából nem tudtam, hogy is kéne nekilátni ennek, de gondoltam, az biztos nem árt, ha minél szorosabbra és szorosabbra kulcsolom ujjaim vékonyka nyakán.
Láthatóan bevált, ugyanis Adela hörögve szólt hozzám.
- Mondd csak, Brigitte, tényleg képes lennél megölni engem? – kérdezte, és mikor magabiztosan bólintottam, kacsintott egyet, és néhány pillanat alatt már ismét az anyukám feküdt alattam. – Aha, szóval az anyád is meg tudnád gyilkolni… vagy a barátod, akár – Adela ismét alakot váltott, és már Camden nyakát szorongattam, bár már közel sem sikerült olyan erősre ez szorítás, mint szerettem volna. Mert bár tudtam, hogy igazából nem ő hever ott a földön, de akkor is az ő szemébe néztem gyilkos gyűlölettel.
- Édesem… ehhez te még igencsak gyenge vagy. De tudod mit, adok neked egy kis gondolkodási időt. Majd találkozunk. Puszillak – cuppantott egyet a levegőbe Adela, majd azt vettem észre, hogy a földre huppanok, ő meg eltűnt. Vagy talán mégsem, hiszen nem messze tőlem egy aprócska pók masírozott szorgalmasan, hogy minél messzebb kerüljön tőlem. Lehetett volna akár véletlen is, de ebben erősen kételkedem.
Kezeim továbbra is markolászták a nagy semmit, és hatalmas levegővételek, melyek kis idő múlva ideges zihálássá alakultak, próbáltam elnyomni hányingerem.
- Brigitte – valaki megfogta a vállam, gyorsan hátrafordítottam a fejem, és láttam, hogy Camden össze-vissza karcolt, meg kisebb vérző sérülésekkel borított arca nézett vissza rám.
- Tényleg te vagy az? – kérdeztem halkan, és megtapogattam a harc közben kissé összekócolódott, összevérezett és cseppet sem tiszta haját, majd az arcát is.
- Ömm… igen, azt hiszem – válaszolta óvatosan, mintha nem tudná, mi a helyes válasz.
- Jó… jó… - bólogattam hevesen, majd szorosan átkaroltam a derekát, magamba szívtam az illatát, és próbáltam minél szorosabban bújni hozzá, mielőtt őt is elveszíteném, akárcsak az anyukámat. Akit ráadásul már másodjára ragadtak el tőlem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
