|
19.
2009.03.03. 11:47
Tíz perc. Összesen ennyi időt töltöttem a CIA karácsonyi vacsoráján a kollégium kajáldájában.
Pedig tényleg kitettek a magukért a díszekért, a hangulatért, és az egyéb ilyenekért felelős ügynökök, de még a konyhásnénik is, akik annak érdekében, hogy a ne keresztény különlegesek ne kezdjenek el robbantgatni vagy ilyesmi, a megszokott adagnál kétszer annyit pakoltak a tányérokra, ráadásul vagy tízszer nagyobb volt a választék, mint általában.
Egy óriásinál is óriásibb karácsonyfa állt a menza egyik sarkában, csillogó díszekkel, ötféle világítással, hangosan szólt a vidám, karácsonyi zene, az asztalokra gyertyákat és egyéb díszeket biggyesztettek, és mindenki talált a helyén egy karácsonyi jókívánságokat tartalmazó képeslapot, egy bónusz karácsonyi muffint, valamint egy szerencsehozó kis Mikulás-figurát. És, ha mindez nem lett volna elég, annak ellenére, hogy legtöbben még nem igazán töltöttük be a huszonegyet, mindenki kapott egy-egy pohár pezsgőt, és nem abból az olcsó fajtából, amit a kilencven centes boltokban lehet kapni.
Szóval, mondhatni, minden kellék megvolt ahhoz, hogy elfeledtessék velünk azt a tényt, miszerint a szeretet ünnepét rokonainktól távol töltjük, bár azért barátok körében.
Ráadásul az ajándékok is telibe találtak. Prudent főhadnagy odáig meg vissza volt az Aerosmith albumért, amit vettem neki (egyszer-kétszer hallottam, ahogy magában füstölög amiatt, hogy a felesége kettétörte kedvenc cédéjét, mert borzalmas ricsajnak tartotta a zenét), és Camdennek is sikerült egy kicsit megnevettetnie, mikor megláttam, hogy egy saját, külön bejáratú, igazi tökéletesen csajos borotvát vett nekem. Oké, talán elbújt Quentin ajándéka mellett, aki egy saját kezűleg készített fényképalbumot ajándékozott Winternek a képeikkel, meg egyéb emlékekkel, de hát… azzal nyugtattam magam, hogy egyébként sem tudnék mit kezdeni egy halom fényképpel.
És mégis… akkor jöttem rá, hogy mennyire nem bírom tovább az egész kalamajkát, mikor bekaptam az első falat karácsonyi pulykát. Isteni volt, talán mondanom sem kell. De azzal egy időben, talán azért, mert nem koncentráltam eléggé a nem-gondolatolvasásra, vagy mert a szokottnál több boldog gondolat járt az emberek fejében, hirtelen megrohamozta az agyam mindenki belső hangja, mintha egyszerre kezdtek volna ordítani a füleimbe.
- Elnézést, ha megbocsátotok egy pillanatra – mosolyogtam halványan a nevetgélő csapattársaimra, majd sarkon fordultam, és elkezdtem rohanni a kajálda kijárata felé. Aztán a Winterrel közös szobánkba.
Amint beértem, magamra csaptam az ajtót, rávetettem magam az ágyamra, és fejemre szorítottam a párnám, bár tény, hogy a gondolatokat már régen nem hallottam. De biztonságban éreztem magam. Egy kicsit.
- Bejöhetek? – ha történetesen nem azzal foglalkozok, hogy minél távolabb kerüljek a karácsonyi mulatságtól, egészen biztos elkezdem számolni, mennyi ideig tart, míg Camden utánam jön. Hát eddig. Megközelítőleg két perc. Kis híján egyéni rekord, gratulálunk, Monsieur Sorrow.
- Jól vagy? – kérdezte Camden, és leült mellém az ágyra. – Jó, hülye kérdés, nyilván nem vagy jól… de mi történt?
Elvettem a párnát az arcom elől, és néhány percig csak néztem pislogás nélkül az arcába, hátha esetleg egy pillanatra átveszi gondolatolvasó képességem, és szépen békén hagy. Vagy szorosan megölel, és biztosít róla, hogy semmi gond. Igazából magam sem tudtam, melyiknek örültem volna jobban.
- Nézd, nem szeretnél róla beszélni? Csak egy egészen picit. Mert, ami tegnap történt az… szóval nem tudom, mit érezhetsz most, de megrázó lehetett, azt hiszem.
- Ha csak arról lett volna szó – sóhajtottam, és én is felültem mellé. – Igazából… nem is tudom. Csak arra jöttem rá, mennyire nem lehet bízni az emberekben. Ott ülnek lent, olyan sokan, és mindenkiről azt hisszük, hogy a barátunk. De legalábbis ismerjük. Aztán, ki tudja, talán egy szép napon fegyvert szegeznek a fejünkhöz vagy csak simán átteleportálnak minket Alaszkába. Fura, nem? Hiszen Adela is velünk harcolt egykor.
- Igen, gondoltam, hogy róla van szó – bólintott Camden.
- És ez meg a másik. Honnan tudjam, hogy te tényleg te vagy, vagy akárki más tényleg ő maga-e. Például Winter. Na jó nem, senki nem tudna úgy viselkedni, mint Winter… ilyen nincs még egy – nevettem fel idegesen. – Érted, ugye? Talán egy nap majd véletlenül téged bántalak, mert azt hiszem, nem te vagy. Jó, tudom, ezen nem pont ilyenkor kéne agyalnom, mikor az lenne a legfontosabb, hogy együtt ünnepeljünk a többiekkel, de nem tehetek róla. Tudod a karácsony…
- Anyukád kedvence volt, igen – fejezte be a mondatom Camden.
- Pontosan. És mivel a tegnapi napon, kicsit másodszor is meghalt, most még rosszabb, mint eddig. Pláne azért, mert amiatt is pocsékul érzem magam, hogy az egészet eltitkolom Winterék elől, és hagyom, hogy azt higgyék, csak fáradt vagyok. Ami még inkább rosszabb, hogy neked sem akartam elmondani, de mivel ott voltál, és láttál kiakadni, úgy éreztem azért neked jogod van tudni.
- Ezt végül is megértem. Nem éppen az a dolog, amiről az ember beszélni szeretne a kissé túlbuzgó barátaival, még akkor is, ha tudja, hogy ez könnyítene a lelkén. Viszont, nagyon sajnálom, Brigitte, de nem hagyhatlak egyedül karácsonykor. Szóval várj körülbelül öt percet, leszaladok némi kajáért, szerzek valami ostoba filmet, és olyan két óra erejéig, tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne – Camden rám mosolygott kezébe fogta az arcom, és egy gyors csókot nyomott a számra. – Aztán miután elmúltak az ünnepek, belevethetjük magunkat a munkába.
- Milyen munkába? – kérdeztem kissé zavartan, mikor már az ajtó felé sétált.
- Ugyan, vannak gondolatok, amik nem csak a telepaták számára tiszták. Lehet, kicsit durván fogok fogalmazni, előre is elnézést, de ha jól látom a viselkedésedből, az a célod, hogyha legközelebb a GOD közelébe sodor a szél, kitekered Adela nyakát.
- Tényleg csúnyán hangzik – húztam el a szám, és ugyanakkor egy nagyon rossz érzés tört rám. Tényleg ilyen könnyen meg tudnék ölni egy embert? Úgy értem, a szörnyetegek miatt természetesen nem aggódtam ennyit, mert azok csak szörnyek, akik el akarják pusztítani a bolygónkat. Az emberek meg emberek, és mikor erre gondoltam, akaratlanul is a GOD főhadiszállásán álló kandalló jutott eszembe a gondosan felakasztott zoknikkal.
Aztán anyu képére pillantottam az éjjeliszekrényen, és máris eltávoztak gondolataimból a zoknik.
Adela, Adela, buta kis Adela. Nagyon rossz emberrel kezdtél ki, remélem tisztában vagy vele…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
