- Akkor… készen állsz? – tette fel az ominózus kérdést Nash, miközben szembefordított magával, és mélyen a szemembe nézett, hogy ezzel is bíztasson.
A sötétben a zöld és sárga színekben játszó arcom nem igazán látszott, ugyanis Malibuban a bulikon nem szokás komplett díszkivilágítást beüzemelni, mint azt a nagyobb városokban teszik, amilyen Beverly Hills, mondjuk. Oké, talán az is közrejátszott ebben, hogy tengerparti buliról volt szó, ahol néhány lángoló fáklyán, és narancssárga izzókkal körbe csavart koktélbáron kívül nem igen szokott más fényforrás lenni. A romantika miatt, vagy mi a szösz. Vagy a személyi jogok miatt. Hogy senki se lássa, éppen ki veszti el a szüzességét.
A lényeg az, hogy nem voltam benne biztos, hogy a kavargó gyomor, valamint a színváltós pofázmány biztos jel-e arra, hogy készen állok.
- Azt hiszem, igen…- feleltem kelletlenül.
Nash teátrálisan a füle mellé helyezte a jobb kezét, és emeltebb hangon ismét feltette a kérdést:
- Készen állsz? Nem hallottam pontosan… biztos e miatt a nagy hangzavar miatt!
- Igen. – ismételtem meg, valamivel érthetőbben, csakhogy békén hagyjon végre, és annak a csodás gondolatnak szenteljem magam továbbra is, hogy bármelyik pillanatban kidobhatom a taccsot.
- Mondom: KÉSZEN ÁLLSZ? – ordította Nash. Benne van a foci csapatban, ez bizonyára a vérében van, úgy ahogy a drukker csajoknak is a buzdítás. Meg az, hogy könnyen lecsúszik a bugyijuk mások előtt.
- IGEN! – válaszoltam hasonlóan nagy hangerővel, és a kiabálás hevében beszabadultam a „Shake it” büféje körül lézengő tömegbe, ami most ideiglenesen egy pofás kis koktélbárrá lett átalakítva a buli alkalmára.
Pontosabban szabadultam volna, ha a haverom nem a Hawaii mintás ingemnél fogva rángat vissza.
Pedig már egészen elfeledkeztem arról, hogy hányingerem van. Igen, az adrenalin csodákra képes.
- Hé, azért ne úgy szabadulj be, mint egy dúvad! Biztos van, aki az ősember típusra bukik, persze, de nem hiszem, hogy Tanya barátnője ez a fajta lenne.
- Attól még egy kis barlang szexre biztosan kapható, nem? Én csak igyekeztem beleélni magam a szerepbe. – magyaráztam Nashnek, de közben nem is vettem észre, hogy a lábaim magától életre keltek, és lassabb tempóban, de biztosan közeledtek egy alak felé. Aki a megszólalásig hasonlított Tanyára. Szőke, napbarnított, és egy szexi, lenge oldalkendőn, és bikinin kívül nem viselt túl sok mindent. Innen rájöttem, hogy tényleg ő az.
- Tanya, Szia! – intett Nash, ám a csaj úgy nézett ki, nem felejtette el a délutáni kalandot, pipiskedve belecsimpaszkodott barátom nyakába, és egy látványos nyelves csókban részesítette, amolyan üdvözlésképpen.
Nem akartam ünneprontó lenni, és felhívni Nash figyelmét arra, hogy stabil párkapcsolatban él, bár Pepper barátnőjét elnézve, nem hiszem, hogy túl gyakran marad rajta a melltartó ilyen-olyan partikon. Tehát tök fair.
De azért diszkréten megköszörültem a torkom, biztos, ami biztos.
- Huh… Ja, persze… izé… Tanya, a barátnőd. Megígérted, hogy hozol magaddal valakit. -, motyogta Nash még mindig Tanya hatása alatt. Kicsit félreértette a köhintés célzatát, de se gáz. Legalább elértem, hogy a porszívó effektusnak vége legyen.
- Ó, hogyne! Bocsika! – vihogott fel Tanya, és kibontakozott, és még mindig Nasht ölelgetve elkurjantotta magát: Kayla!
Ezután kicsit álomszerű hatás következett, tudjátok ködös félhomály, amit csak a fáklya lángjainak sejtelmes fénye világít meg. Ebből a szürkeségből tört elő egy csapzott sötétbarna hajzuhatag, amely vízesésként hullott az illető vállára.
Tökéletesen ívelt, vastag száját, amit mintha Angelina Jolietól csórt volna el, magabiztos mosolyra húzta, majd kezével végigsimított víztől csöpögő falatnyi bikinijén, ami után érzékelhetni lehetett, hogy a fürdőruha nem vécépapírral van kitömve.
Úgy utálom ezt a „Mindent a kéznek, semmit a szemnek!” szabályt, nem tudom ti hogy vagytok vele.
- Na, mi lesz, meghívsz egy italra, végre? – érdeklődött Kayla. Na igen, ezekkel a félistennőkkel az a gond, hogy csak addig tűnnek olyannak, mint egy millió dollár, amíg ki nem nyitják a szájukat.
Nash arcáról egyből eltűnt az irigykedő arckifejezés, és önelégült vigyorral odasúgta.
- Ne feledd, hogy jöttél ide!
- Ne nézz már hülyének, tudom, hogy autóval! Remélem, majd haza is viszel, mert nem fogom legyalogolni a lábam! – suttogtam dühösen vissza, de csak egy lenéző pillantást kaptam cserébe.
- Te észlény! Úgy jöttél ide, hogy becsajozol! Úgyhogy hajrá haver, csak tökösen, és keményen! – veregetett hátba. Vajon volt itt valahol rejtett erotikus tartalom? – Na, magatokra hagyunk titeket. – tette hozzá Nash hangosan -, nem tudom mutattam-e már neked a szörfdeszkámat, Tanya. – vigyorgott.
- Már volt hozzá szerencsém. – kacagott amaz. -, de szívesen megnézem még egyszer!- javította ki gyorsan magát, amikor észre vette, hogy Nash lelohadt. Mármint a lelkesedése.
- Azt jól teszed!- vágta rá Nash, azzal átkarolta Tanya nyakát, és a szörftároló irányába vezette, de közben még egyszer kacsintva visszapillantott.
- Na, megyünk valamerre? Hulla vagyok, gondoltam kicsit megmártózom a vízben, itt nem is lehet mást csinálni! – fintorgott Kayla, s kicsavarta a vizet a hajtincseiből.
Ha gondolatolvasó lett volna, biztos leesett volna neki, mennyi ötletem van arra, hogy mit csináljunk, de nem biztos, hogy tetszett IS volna neki.
- Ő, gyere meghívlak egy italra. – invitáltam meg kedvesen.
- Már itt volt az ideje, szomjan halok!- nyafogott a meghívott.
Oké, lehet, hogy kicsit… hogy is fogalmazzak, modortalan, de jó csaj. Elhatároztam, hogy most ezúttal én is megvalósítom önmagam, ha Peppernek sikerült elcsavarni a bátyám fejét, aki amúgy elég kapós a női körökben, sőt szerintem egy-két hímnemű egyednél is, akkor nekem könnyen menni fog felszedni ezt a lányt. Csak bírjam pénztárcával.
- Te nem idevalósi vagy, ugye? – próbálkoztam beszélgetést kezdeményezni, és közben jó mélyen belenéztem Kayla mandulavágású mogyoróbarna szemeibe. Nash szerint a lányok szeretik a magabiztos fiúkat.
- Nem. -, Az egyik bambusznádból készült napernyő alatt üldögéltünk. Kayla unottan kavargatta a Blue Hawaiian koktélját, amiért jó sokat kellett fizetni, annyit, hogy saját magamnak semmit se tudtam rendelni, pedig lehet, hogy egy kis alkohol jót tett volna a görcsösség feloldásához. Pedig a műsorvezetői fizetésemből legalább kéthordónyira telne egy ilyen italból, de Anya nem igazán díjazza a pénzköltési akcióimat, mint tudjuk. Szemétség. -, Látogatóba jöttem Tanyához, de ez a Malibu… Nem nekem való. Olyan, hát… kicsi. El se hittem, amikor megtudtam, hogy mindössze EGY Kitson található itt! A New Yorki felhőkarcoló dzsungel után ez így elég gáz első ránézésre.
Megértően bólogattam, noha fogalmam se volt arról, mi az a Kitson. És Malibut se találtam cikinek. Szeretem az otthonom. De próbáltam megértőnek mutatkozni:
- Azért nem olyan rémes, mint elsőnek látszik. Van egy fajta kellemes, családias hangulata, úgy értem, mindenki tudja, ki vagy… Nálam ez mondjuk nem különleges, hogy tudják kicsoda Sidney Tyler.
Úgy látszott izgalmas pontra tapintottam a családcentrikus témával, Kaylának felcsillant a szeme. Azért remélem gyereket, még nem akar.
- Sidney Tyler? Az a Sidney Tyler? A Pepper&Sidney Show-ból?
Kedves, Pepper, ezt neked! Látod nem vagyok elfelejtve, de nem ám! Nagyon is emlékszik rám mindenki! Na, jó Kayla nem mindenki, de ő is számít! Ha-ha-ha!
- Igen, az a Sidney Tyler. – mosolyogtam, de legbelül majd szétvetett a büszkeség. Lehetséges, hogy mégse születtem annyira szerencsétlen csillagzat alatt?
- Tanya mondta, hogy nagyon édes srácnak tart, ezért is hívott fel, hogy nincs-e kedvem jönni. – hajolt közelebb Kayla.
- És? Megbántad? – kérdeztem kissé rekedtes hangon, és nem kerülte el a figyelmem a hirtelen közeledés.
- Ami azt illeti, nem. Nem bántam meg. – az utóbbi szavak csak tompán visszhangoztak a fejemben, mintha valahonnan nagyon távolról hallottam volna őket. Arra eszméltem fel, hogy Kayla ugyanúgy tapad az én számra, ahogy anno Tanya Nashre. Kezdtem érteni, miért olyan jó barátnők. Sok a közös bennük.
- Ennek látod, nagyon örülök. – vigyorodtam el a hirtelen csók után, és ne a befőtt rakja el a nagymamát: visszacsókoltam. Elvégre a férfi én vagyok, nekem kellett volna kezdeményezni!
- Hát, még én! – nevetett fel Kayla. Ezek szerint ez más szájában barangolás már egész jól megy. -, De annak még jobban örülnék, ha kaphatnék egy szerepet a műsorotokban! Mit gondolsz, megoldható? – tette a kezét a combomra Kayla. Normális esetben egy ilyen mozdulat elég lett volna ahhoz, hogy ott az asztalon leteperjem, és letépjek róla mindent, aminek csak kis köze van a textilhez.
Csakhogy kedves barátaim, ez nem volt normális eset.
- Tessék?- horkantam fel.
- De most képzeld el. – tárta szét a kezeit Kayla. -, Milyen szuperül mutatna a Pepper&Sidney Show felirat alatt, valami cuki betűtípussal az, hogy „…Kaylával” Na? Persze kezdetnek megelégednék egy kis beugró szereppel is. Aztán jöhetnek az egyre nagyobb lépcsőfokok. Pepper most amúgy is felszedett valami szőke csődört, nem? Olvastam a „Popstar”-ban, meg a gyors híreknél megemlítették a Seventeen-ben is! Nem is tudom, szegény, hogy fog tudni koncentrálni a szerelmi gondok mellett a munkájára is. Itt jövök én a képbe, mint mentőangyal, és átvenném a helyét! – jelentette ki diadalmasan Kayla, ám látva eltátott számat, megveregette az arcomat. -, Ne aggódj, édes, biztos meg tudom hálálni!
Csak pislogni tudtam egy ideig. Aztán magamra találtam.
- Mondd, egésznap a tükör előtt gyakoroltad a szövegedet, vagy most találtad ki? Nagyon hiteles volt, mondhatom!
- Akkor felvagyok véve? – sikította Kayla, színpadiasan a homlokára tette a kezét. -, Tudtam, tudtam! Engem az Isten is színésznőnek teremtett!
- NEM! – arrébb húzódtam. – Szerintem csak szimplán fogyatékosnak, ha nem tudod felfogni, hogy NEM!
- Na álljunk csak meg! – Kayla arcára fagyott az örömteli mosoly. -, Értsem, úgy, hogy ki vagyok dobva?
- Úgy.
- Malibu egyszerűen totál gáz!- sivította a fülembe. -, Még egy normális pasit se lehet itt találni!
- Akkor minek vagy még mindig itt? Hidd el, nem kellesz még ide meggynek a tejszínhab tetejére!
Azt hiszem ez a mondatom volt Kayla tűrő határának utolsó fokozata. Éppen ezért nem is lepődtem meg annyira, amikor a méregdrága kék folyadék, ami a lány koktéljából maradt a nadrágomon landolt.
Kellő szappanoperába illő jelenet megkoronázásaképpen az összes iszogató fiatal tekintete vagy a gatyámon éktelenkedő hatalmas foltra, vagy az elviharzó Kaylára szegeződött.
Egy japán turista érdeklődve oda is jött.
- Te lenni Sidney Tyler?
Tudjátok, én mindig a legjobbat feltételezem az emberekről. Ekkor is abban a gyermeteg hitben voltam, hogy talán ez az ázsiai emberke megsajnált, és talán fizet egy felest nekem, vagy hoz egy törülközőt. Tök mindegy. És kitárgyaljuk, hogy mennyire nehezek ezek a nőügyek.
Ahogy azt én elképzeltem!
A kis muksóban egy szemernyi jó szándék se volt, így az igenlő bólintásom után előkapta a full extrás fényképezőgépét.
Jó pár vakuvillanás arra engedett következtetni, hogy jó sok kép készült, amit bármelyik pletyka lap örömmel meg fog vásárolni, sok-sok pénzért.
Ezek a japánok tudnak valamit. Vagy kínai? Fene tudja a sok húzott szeműt megkülönböztetni.
Mindenesetre igen, sikerült egy igazi hamisítatlan Malibui pillanatot elkapnia.
Miután Sidney elhúzott a rettenetesen fontos pasis ügyeire hivatkozva, egyedül maradtam. Én és a kiütéseim. Kicsit kezdett olyan érzésem lenni, mintha visszatekerte volna valaki az időt, valamikor tavaly ilyenkorra, mikor minden szombat estémet egyedül töltöttem, mert Bee vagy Nashsel múlatta az időt, vagy valami szuper buliba volt hivatalos, ahová engem nem hívtak meg.
Aztán rájöttem, azért ücsörgök egyedül, mert nem vagyok hajlandó kimozdulni a lakásból, és barátom meg igenis van, bár nyilván nem fogom ragyás arccal felhívni, hogy szeretnék vele megnézni egy filmet, vagy ilyesmi. Akármennyire nem hiszek abban, hogy a pasik csak bomba sminkben, és falatnyi szoknyákban láthatják az ember lányát, be kell vallani, a kiütések még a legszerelmesebb fiút is elriasztanák. Zach meg… Zach.
Igaz, keresett, miközben Sidneyvel tanácskoztunk a világmegváltó tervünkről, de csak nem fogok a legjobb barátom bátyjával csevegni a legjobb barátom társaságában, akit láthatóan rosszul érint ez az egész. Arról nem is beszélve, hogy Sidney esetleg meghallaná, hogy is beszélek Zachkel. Ami meg abszolút nem tartozik senkire. Még a macimra se, pedig vele tényleg mindent megosztok.
Magányos embernek éreztem magam.
De zseniális magányos ember vagy, kisanyám! – mondta egy hang a fejemben.
Másnap délelőtt, miután megfogadtam a sminkesem tanácsát, és adás előtt nyolc órán át aludtam, hogy ne legyenek hatalmas fekete karikák a szemem alatt, amiket még alapozóval sem lehet eltüntetni, előkotortam a szekrényem mélyéről néhány ősrégi, kinyúlt és kifakult göncöt, hatalmas napszemüveg mögé rejtettem arcom, sőt, még Drake bácsi egyik baseball sapiját is a fejemre húztam. Tökéletes álca.
- Hű, támadnak a lesifotósok? – kérdezte nagybátyám, mikor összefutottam vele a konyhában.
Még inkább szemembe húztam a sapkát, és megkönnyebbülten vettem észre, hogy tényleg csak a fotósokat illetően tesz fel kérdéseket. Remek, mehetek emberek közé. Senki nem fogja látni valaha csodás arcbőröm.
Persze, azért a buszozást nem kockáztattam meg, akármikor akadhatnak ott szemfüles egyének, akik még a végén elterjesztik, hogy bizony látták Pepper Cruzt, amint szétcsúszott állapotban egy klinikára igyekezett, hogy megszakítsa nemkívánatos terhességét. Hogyisne. Még anyuék fülébe jutna, akik aztán egy életre eltiltanának a fiúktól és a showtól is.
Így aztán fogtam egy taxit, és egyenesen a stúdióhoz vitettem magam. Kezdtem azt hinni, hogy ez a szerencsenapom, a sofőr ugyanis láthatóan a fél szemére vak volt, ráadásul, ahogy a tíz perc alatt előadott élettörténetből megtudtam, három hete költözött az Államokba, így nem tud semmit a kultúráról, sem arról, milyen tévéműsorok aktuálisak éppen. Ezért jó sok borravalóval jutalmaztam meg.
Amilyen feltűnésmentesen csak tudtam a stúdió egyik épületébe érve kerítettem magamnak egy liftet, majd a lehető legfeltűnésmentesebben felmentem Daryl irodájához.
- Elnézést – szóltam halkan a titkárnőnek, háttal állva a kis pultjának. – Mr. Donovannal szeretnék beszélni.
- Sajnálom, de csak előre egyeztetett időpont alapján lehet… - kezdte volna a szokásos, jól betanult szövegét a szőkeség, akinek a nevét mindig elfelejtem, de aztán gyorsan szembefordultam vele, egy pillanatig lecsúsztattam napszemüvegem szemeimről, és egy tökéletes gyilkos pillantást vetettem rá.
- Úgy értem, egy pillanat, Miss Cruz, máris szólok neki, hogy sürgősen beszélni óhajt vele.
- Köszönöm – vetettem rá angyali mosolyom, majd ismét elrejtőztem a napszemüveg mögött.
- Mehetsz, azt mondta, nagyon vár téged – mondta csaj, és már nyúlt is a telefonjáért. Hajrá, mondd csak el valamelyik pletykalapnak, milyen hisztis vagyok, engem ugyan nem zavar.
- Pepper, életem, mondd csak, miért nézel ki úgy, mint aki a gettóból jött? Ugye, nincs gond? – Daryl rögtön letámadott, amint beléptem hozzá.
- Ó, nem, minden tökéletesen rendben van. Csak tudod – sóhajtottam, miközben levágtam magam egy fotelbe -, rettenetesen másnapos vagyok. Nyugi, az adásig kijózanodok, de valami borzasztóan vad bulin voltam tegnap, a felére nem is emlékszem, és eléggé kiütöttem magam.
- Képek készültek? – csillant fel Daryl szeme.
- Rengeteg.
- Remek! – csapta össze kezeit boldogan.
- Igazából csak azért kerestelek, hogy elmondjam, tudom, botrányosan későn szólok, de arra gondoltunk, Sidneyvel, hogy esetleg változtathatnánk a mai műsor menetén. És meghívhatnánk a Beauty&Clear cégvezető asszonyát. Vagy tulajdonosát. Vagy mi a neve. Így is reklámozhatnánk a reklámot, amit készülnek velem csinálni, és sokkal több pénz folyna be belőle – rövid ismertségünk alatt sikerült nagyon jól megismernem Darylt, így tudtam, ha megemlítem a pénzt, sokkal inkább vevő lesz bármilyen ötletemre. – Hidd el, a kérdéseket már kidolgoztuk, bár szerintem nem lesz rá szükség. Az adás szinte magától fog… szárnyalni – az utolsó szónál hatalmas vigyor terült el arcomon, ahogy magam elé képzeltem az esti jelenetet.
- Rendben, én bízom bennetek, királylány – legyintett Daryl. Fogadni mernék rá, hogy magában már elkezdte tervezgetni legújabb háza berendezését. Hát ki vagyok én, hogy ne támogassam ebben?
A beálló békés csendet telefonom csipogása zavarta meg. Gyorsan a kis táskámba nyúltam, és amint előkotortam a színes kis mütyürt, Zach nevét láttam veszettül villogni a képernyőn.
- Fontos? – kérdezte Daryl.
- Zach az – mosolyodtam el.
- Akkor menj csillagom, beszélj meg vele egy találkát, valami feltűnő helyen. A belvárosban, teszem azt.
- Úgy lesz – vigyorodtam el, majd mielőtt beleszóltam volna a telefonba, kifutottam az irodából, és a folyosó egy kihalt pontján leültem a földre.
- Szia, édes – mondtam gyorsan a telefonba, mielőtt Zach letette volna. Ne adj isten, a végén még azt hinné, kerülöm, vagy ilyesmi.
- Ó, szia, azt hittem már sosem tudlak elérni – hallottam, ahogy megkönnyebbülten sóhajt egyet. – Tudod, arra gondoltam, milyen rég találkoztunk már. Szóval, mit szólnál egy fagyihoz? Esetleg egy filmhez a plázában, vagy nálunk? Nincs itthon senki, vagy ha haza is érne valaki, hát mehetünk a szobámba is. Hiányzol, az a helyzet. Nagyon hiányzol. Szóval, ha gondolod, veszek a kedvenc fagyidból is a házimozihoz. Mit szólsz?
Elmosolyodtam, és levettem napszemüvegem, mert mint mondtam, a folyosó kihalt volt. Leskelődők kizárva.
- Pepper? Ott vagy? Tényleg jó lenne már egy találka. Tőlem akár a tengerparton is sétálhatunk egyet, vagy valami.
- Nézd, nagyon szívesen mennék, de tudod, eléggé elfoglalt vagyok. Csomó dolgom van.
- Dolgod?
- Igen. Dolgom. Olyan csajos dolgok. Rengeteg.
- Kár. Mert tényleg kezdesz már hiányozni.
Oké. Stop. Cukros beszélgetés vége.
- Nézd, édes – folytattam, kicsit más hangnemben, fojtott hangon. Úgy értem, ki tudja, a stúdióban még a falnak is fülei vannak. Gonosz, pletykaéhes fülei. – Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy te csak egy kis hírnévre vágysz, én meg egy szuper dögös pasira, akivel eldicsekedhetek Vanessának és Mileynak egy-egy rendezvényen. Szóval ha azt mondom, dolgom van, akkor dolgom van, és te megérted ezt. Vili?
- Persze, bocs, hogy zavartalak. Majd hívlak.
- Azért a ma esti felvételre eljöhetsz. Cuki lesz. Puszillak, bogyó – gügyögtem, egy takarítónő, ugyanis épp akkor sétált el mellettem a kis tisztítószeres kocsijával, és furán végigmért.
- Hiába, szerelmes vagyok – mosolyogtam rá, felugrottam a földről, és ismét egy lift irányába sprinteltem.
Na igen. Most már azt hiszem nyilvánvaló, miért nem szeretek a hivatalos eseményeken kívül Zachről, vagy egyáltalán Zachkel beszélni. Mert nem szeretem. Kicsit sem. De a show biznisz már csak ilyen…
- Édesem, ezeket az izéket annyi alapozóval sem tudom eltakarni, amennyi egy elefántnak is elég lenne normális esetben – mutatott arcomra dühösen a Pepper és Sidney Show amúgy nagyon kedves sminkese, Katie.
A hajam már úgy állt, ahogy állnia kellett, és már magamra is kaphattam a legújabb csilli-villi cuccokat. A stylistnak mostanában az a véleménye, hogyha tündi-bündi stílus, akkor célozzuk meg Hannah Montana kisasszony ruhásszekrényét. Mármint képletesen, nem igaziból akciózta be magát a Disney-hez és lopkodta el a ruhákat, amelyek amúgy Miley Cyrust illetik. De kísértetiesen hasonlítok rá, legalábbis ruhailag, ezt már jónéhány tinimagazin is megemlítette. Az egyetlen szerencséjük, hogy ilyenkor mindig én voltam az, aki pozitív példaként virított az oldalakon. Másképp Sid mamája már biztos lekaratézta volna őket. Tudjátok, „szegény kislány lelkének összetörése meg bla meg bla”.
- Ó, elég egy leheletnyi – legyintettem, és egy bájos, kiütéses vigyort vetettem Katie-re. – Elég csak egy ici-picit halványítani rajta.
- Biztoooos? – szokásához híven jól elnyújtotta a második szótagot. – Úgy értem, egy ilyen szereplés a média szét fog szedni. Daryl kirúg. Mármint engem.
- Ha ez megtörténne, veszek neked egy csokit a büfében – jó, tudom, de nem jutott jobb az eszembe.
Katie vállat vont, majd elkezdte finomam kenegetni az arcom. Fél szemmel érzékeltem, hogy valaki bezuhan az öltözőbe. Miután megjelent egy fényes fekete hajzuhatag plusz egy VIP-személyzeti belépő jelent meg az orrom előtt, rájöttem, hogy a hurrikán Chiquie-t jelenti.
- Megérkezett – súgta a fülembe gyorsan, majd gyors pillantást vetett Katie-re.
Jó, az asszisztensünket mindenképp bele kellett vonni a tervbe, mert félő, hogy elront valamit. Különféle sztárok elmondása alapján az asszisztensek kész katasztrófák tudnak lenni. Chiquie esetében inkább a világméretű katasztrófa a megfelelő kifejezés.
- Ömm… Katie, hallottad. Üdvözölnöm kell a nőt. Addig te menj a büfébe, kapj be valamit, és miután végeztél, jöhetsz vissza sminkelni a Beauty&Clear vezetőasszonyát. Nem kell sietned, szeretnénk kicsit elbeszélgetni vele. Illetve, Sidney. Félek, ha az én arcom meglátja, elrohan ijedtében – nevettem fel, mintha olyan nagyon vicces dolgot mondtam volna, szerencsére Chiquie vette az adást, és velem együtt vihorászott.
- Még a szokásosnál is furcsább vagy – jegyezte meg Katie, de már nyúlt is a táskájába, néhány dolcsiért, és egy alkalmazotti kedvezményes kuponért.
Amint kiviharzott az ajtón (az ember nem is gondolná, mennyire felvillanyoz a 10%-kal olcsóbb muffin gondolata), megragadtam Chiquie karját.
- Gondolod, hogy te és Sid el tudjátok terelni a figyelmét körülbelül öt percig? – kérdeztem, mint egy filmbeli zseniális gonosz, mire Chiquie szaporán bólogatni kezdett. – Ne feledd, beszélhetsz mindenféle a hülyeségekről, de ide nem szabad betenni a lábukat. Még akkor se, ha azzal fenyegetőznek, hívják a biztonságiakat. Egy kartörés igazán nem nagy ár a világ legzseniálisabb tévéshow-epizódjáért.
Chiquie arcán azért látszott, hogy ezzel nem igazán ért egyet velem, de tisztelgett, és elhagyta az öltözőt. A következő pillanatban már hallottam is boldog „Ó helló!” kiáltását, meg Sid jellegzetes hangját, és valami nő morgását arról, hogy „nem egészen ilyennek képzelte Pepper Cruzt.”Szerencsére gyorsan tisztázták a félreértést és nevetgélni kezdtek, én pedig akcióba lendültem.
Gyorsan előkaptam táskámból a gyilkos arcbőrizé tubusát, és egy kicsit nyomtam a krémből Katie folyékony alapozós flakonjába, miközben reménykedtem, hogy a kettő együtt még inkább durvább eredményt mutat, mint a pattanástalanító önmagában.
Mintha csak koktélt mixelgetnék összeráztam a kis készítményt, és szinte tapsikoltam örömömben, hogy a világosabb színtől eltekintve, nem is látszik, hogy mit ügyködtem az alapozóval. Hiába, aki zseni, az zseni.
- Így jár az, aki Pepper Cruzzal szemétkedik – jegyeztem meg egy gonosz vigyor kíséretében a tükörképemnek, és hiába borította az arcom milliónyi kiütés, sosem éreztem még magam olyan magabiztosnak, mint abban a pillanatban.
Szerencsére még időben észbe kaptam a gonosz arcmimika gyakorlása közepette, és gyorsan felpattantam, hogy visszadobjam a táskámba a pattanás-elleni krémet, ugyanis alig húztam vissza a cipzárt a kis szütyőn, már be is lépett Katie az öltözőben, kezében egy óriási pohár kólával, miközben hevesen gesztikulálva beszélt valakihez.
- Igen, biztosra veszem, asszonyom, hogy a saját cégének termékeitől olyan a bőre, mint a babapopsi, de egy kis alapozó jót fog tenni – ahogy ezt kimondta, diadalmasan felsikítottam, de mielőtt Katie rám szólhatott volna a helytelen viselkedés miatt, már ki is osontam háta mögött az ajtón, hogy feltartott hüvelykujjammal jelezzem Sidnek és Chiquie-nek az akció sikerességét.
- El sem hiszem! Ha ez most sikerül… Daryl kitekeri a nyakunkat – nyelt egy hatalmasat Sid. Néha olyan nyuszi.
- Nem fogja, mert több újság fog velünk foglalkozni, mint valaha – feleltem, halál gúnyos arccal, mintha a világ legnagyobb bűnét követte volna azzal el, hogy ezzel nincs tisztában.
- Tényleg? A bátyám itt van? – kérdezte kíváncsian Sidney, mintha hirtelen már egyáltalán nem zavarná annyira, hogy ő még mindig nem találta meg élete szerelmét. Nem mintha én már megtaláltam volna, de ő ezt nem tudja. Vajon mi történhetett? El ne felejtsem adás után meghívni pizzázni, hogy kifaggathassam.
- Persze, mondtam neki, hogy ezt a mai show-t kár lenne kihagynia. Meg egyébként is. Alig bírok ki nélküle ennyi időt – vetettem rájuk egy boldog, szerelmes mosolyt. Legalábbis, olyat, amiről azt gondoltam, úgy nézhet ki, mint egy szerelmes mosoly.
- Annyira romantikusak vagytok – sóhajtott boldogan Chiquie. – Egyszer azt szeretném, ha olyan barátom lenne, aki annyira szeret engem, mint téged Zach…
Ne akard, kisanyám. Mondtam volna, ha hirtelen arra adom a fejem, hogy bevallom, mennyire nem szeretjük egymást viszont Sid bátyjával, de ilyen őrültség eszembe sem jutott. Végén még Zac és Vanessa is lemondaná azt a bizonyos vacsorameghívást… úgy értem, nem lehet dupla-randit tartani, ha nekem nincs randipartnerem.
- Öt perc múlva kezdünk! – ordította valaki, Chiquie szája elé kapta kezét, majd miután rájött, hogy nincs mitől megijedni, izgatottan tapsolt egyet.
- Sok sikert, srácok! – tette hozzá, majd felszívódott.
Miközben a már mindenkin érződött az adás előtti utolsó pillanatok izgalma, én hirtelen elkezdtem félni. Mi lesz ha nem válik be a terv? Mi van, ha csak én égetem le magam egész Amerika előtt a kiütéses arcommal, mert végül mégsem kellett a nőnek az alapozó?
- Nyugi, jók leszünk – szorította meg a kezem Sidney, épp abban a pillanatban, hogy a jól ismert mély férfihang a stúdióban elkezdte zengeni a „Hölgyeim és uraim, ez itt Amerika egyik legnézettebb showműsora Pepper Cruzzal és Sidney Tylerrel” és a többi blablát.
És akkor már nem volt idő idegeskedni, fel kellett ölteni a megszokott vigyorgós arcot, vígan integetve kivonulni, és az egyik kamera elé libbenni. Az eddigi adások alkalmával, mindig hatalmas tapsvihar köszöntött ilyenkor minket.
Nos, most ez kicsit másképp alakult. Először döbbent csend. Aztán jött a tapsvihar. Végül egy velőtrázó sikoly hallatszódott valahonnan a hátsó helyiségekből. És akkor már tudtam, hogy igen. A küldetés sikerrel járt.
Miközben a közönség soraiban ülők, az operatőrök, a világításfelelősök, vagyis mindenki, aki a stúdióban tartózkodott, a hátsó folyosókat rejtő ajtók felé pislogott, és nyakát nyújtogatva próbálta kitalálni, hogy odabent tűz ütött ki, vagy csupán valakinek elszabadult a vérszomjas kiskutyája, Sidneyre kacsintottam, majd egyszerre fordultunk a kamerák elé, és vetettünk egy sugárzó mosolyt mindazokra, akik otthonaikban szintén nem tudták kitalálni, mi is folyhat nálunk.
- Nos, nem hiszem, hogy több magyarázatra lenne szükségünk, igaz, Sid? – tettem fel a kérdést a kamerának, továbbra is őrült vigyorral az arcomon.
- Igen, Pepper, azt hiszem, tudom mire gondolsz… hölgyeim és uraim, a mai este első vendége Olivia Hudson, a híres kozmetikai cég, a Beauty & Clear tulajdonosa – Sidney lendületes mozdulattal a vendégeknek fenntartott bejárat felé mutatott. Néhány másodpercnyi feszült csend után, ki is vágódott szerencsétlen ajtó, és egy divatos rövidre nyírt frizurájú szőke nő állt ott, zihálva, és legnagyobb örömömre arcát még hatalmasabb, és vörösebb kiütések borították, mint az enyémet.
- Ti – sziszegte, mutatóujját fenyegetően ránk szegezve, miközben a felbőszült amazonok lendületével megindult felénk, minden bizonnyal azonnali nyakkitekerés céljából. A fülembe helyezett kis adóvevőn keresztül hallottam, ahogy a stábból sokan reklámért könyörögnek, mielőtt Amerika-szerte élő adásos vérengzésnek lehetnek tanúi a nézők, de Daryl boldog kiabálása, miszerint ezzel hatalmasat kaszálhatunk elnyomta a hangjukat.
- Tönkretettetek! Megcsúfítottátok az arcom! Ezért még a gatyát is le fogom perelni a hájas, elkényeztetet seggetekről! – ordította a nő, mikor szinte teljesen mellénk ért. Reméltem, hogy abban a pillanatban a kamera teljesen közeli felvételről az arcát veszi, ugyanis egy gyors pillantást vetettem hátsó felemre. Csak a biztonság kedvéért.
- Maga? – nevetett fel Sidney. – Erősen kétlem! Csupán úgy járt, mint szerencsétlen nők százezrei a világon, akik megbíztak a maguk készítményeiben! Sőt, még néhány pasi is! Inkább mi perelhetnénk be magát, mert a gyantázókészletük felér egy középkori kínzóeszközzel, higgye el, a saját bőrömön tapasztaltam…
- Ömm, Sid, túl sok infó – súgtam oda gyorsan barátomnak, olyan halkan, hogy a fejemre erősített mikrofon lehetőleg nem érzékelje.
- Én is vettem már a termékeikből, és az én bőröm is hasonló ocsmány volt, mint ennek a szerencsétlen lánynak! – ugrott fel székéről egy nő a közönség soraiban.
- Hé! – kiáltottam rá felháborodottan. Szerencsére a hangzavarban senki nem hallotta.
És igen, egyre többen és többen csatlakoztak hozzá, mind különféle bőrnyavalyákra panaszkodva, miután a Beauty&Clear termékeit használták. Bár a kamera nem engem vett, egész egyszerűen muszáj volt vigyorognom, bár legszívesebben, körbeugráltam volna a stúdiót, főleg azután, hogy Olivia dühtől és kiütésektől vörös arccal, átkozva mindenkit a világon, aki él és mozog, kirohant ugyanott, ahol bejött.
Távozása után még vagy öt percig tombolt a nézőközönség, én pedig Sid nyakába csimpaszkodva ugráltam és ordibáltam, hogy „sikerült, sikerült, sikerült”.
- Nos… ömm… a izé… - nem könnyű úgy beszélni, ha egy barátod éppen meg készül fojtani örömében, Sidney mégis megpróbálta, nyilván, mert ő érzékelte, amit akkor még nem, a statisztákat, akik hatalmas „REKLÁM” feliratos táblákat mutogattak nekünk. – A reklám után még több érdekes történettel…
- És a magam részéről több alapozóval… – vágtam közbe.
- Várjuk vissza önöket – fejezte be Sidney, mintha meg sem hallottam volna, amit közbevágtam.
És vágás. Így kezdődött, mint később kiderült a tévés showműsorok történelmének egyik legnézettebb epizódja.
- Tudod. – Magyarázta Pepper a tükörképemnek az öltözőben, miközben az arcán éktelenkedő kiütéseket vizsgálta, amelyek bizonyos szögben a tonnányi alapozó ellenére is látszottak. -, Szerintem már nem is olyan vészes.
Nevetve karba tettem a kezem.
- Nem lehet hogy ebben szerepet játszik az a tekintélyes összeg, amelyet kártérítés címen kapsz Beauty&Clear cégtől?
Pepper elmosolyodott, és felém fordult.
- Ami azt illeti, van benne valami.
- És nem gondolod, hogy kissé igazságtalan ez az egész? Úgy értem, én csak egy bazinagy ajándék kosarat kaptam, annak is a fele gyümölcs, plusz egy hetven százalékos kupont a termékeikre. – horkantam fel. – Könnyen osztogatják a kedvezményeket, miután maximum néhány szalmakalapos őrült vetemedhet arra, hogy vegyen akár egyet is a kollekcióból. Még ha az a Leslie Fishdale is volt a reklámarcuk.
- Ashley Tisdale. – javított ki Pepper, majd folytatta. - De, mondjuk úgy, hogy a te károsulásod már csak lélekben van veled, az enyémek viszont nagyon is látszanak. Különben is a pénzből estére már semmi se fog valószínűleg maradni. Maximum egy kis töredéke. – Pepper előhalászott a farmerja zsebéből egy csomag mentolos rágót. – Kérsz?
Figyelmen kívül hagytam a kérdés, ugyanis az én nyelvem alatt már ott volt egy példány.
- Mert?
- Zach-kel ma este programom van. – bökte ki, miközben elsüllyesztett a szájában egyet a fehér rágógumipárnákból.
- Debby Ryan Sweet Sixteen parti? – vontam fel gúnyosan a szemöldököm. Lelki szemeim előtt már meg is jelentek az „extra friss, gőzölgő, forró képek” Pepperről, és a bátyámról, illetve „ A műsorvezetés koronázatlan királynőjéről” és az Ő „ Titokzatos szőke lovagjáról, aki ezúttal fehér ló nélkül érkezett”.
- Ugyan dehogy! – legyintett Peps. -, Bee medencés bulit rendezett, tudod grill partival megspékelve, azt üzente, hogy téged is majd szívesen vár, ha ráérsz. Megérdemeljük a pihenést. – kacsintott. – De most rohanok, még be kell újítanom egy új narancssárga-fehér hawaii mintás bikinit. Hogy menjen Zach fürdő sortjához!
Az utolsó néhány szónál kis híján félrenyeltem a rágót, de hősiesen tartottam magam, és nem mutattam a tömény undort, ami bennem tombolt a hormonokon kívül. Vagy nevezzük inkább féltékenységnek?
- Puszi!- intett Pepper, és magához kapva táskáját kilibbent az ajtón, s azzal párhuzamban Chiquie lépte át az öltöző küszöbét.
- Hová sietett ennyire? – tudakolta.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, rácsapott a homlokára.
- Ó, persze! Hogy is felejthettem el! Medencés buli! – sikította.
Remek. Ezek szerint ő is tudta, csak én vagyok az, az egyedüli lúzer, aki mindig legutoljára értesül a dolgokról.
- SZU-PI! – csapta össze a kezeit vidáman Chiquie. – Egyébként meg a mobiltelefonod véletlenül nálam maradt, volt egy nem fogadott hívásod. – nyomta a kezembe Chiquie a kis szerkentyűt.
- Kösz. – motyogtam, és gyorsan rákapcsolódtam néhány gomb megnyomásával az üzenetrögzítőre.
Chiquie azonban rendíthetetlenül, és kicsit zavarban állt előttem.
Kérdőn ránéztem.
- Te nem jössz…?
Megráztam a fejem. Lehet, hogy nem lesz Bee partija fotósok hadával elárasztva, de attól még ugyanúgy hányingert kapok a Zach és Pepper látványától, és nem lenne túl jó indítás ha kezdésként beletaccsolnék a medencébe.
- De legalább a fürdőrucimat megnézed? – kérdezte reménykedve Chiquie, és már hevesen elkezdte kigombolni a felsőjét.
Ekkor elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy egy erőteljes, de azért gyengéd mozdulattal kitoljam az asszisztensünket az öltözőből, és becsapjam az ajtót. Remélem, megértitek.
- Pedig eredeti japán gyártmány! – hallottam még tompán Chiquie csipogását.
És csak akkor dőltem neki nyugodtan az ajtónak, miután meghallottam a távolodó lépteit.
Végre volt egy kis időm, hogy meghallgassam az üzenetet.
- Hello, Sidney! – kevésen múlott, hogy nem ejtettem azonnal a földre a telefonomat, ami azért nem pár centbe került. – Itt Jay Henderson! – erre olyan kifejezést suttogtam magam elé, ami nem igazán tűri a nyomdafestéket. – Hát hogy van az én kis csillagocskám, aki nekem köszönhetően vált híressé? Remélhetőleg annyira jól, hogy legyen ereje eljönni velem egy kis találkára. Üzleti ajánlatom van ugyanis a számodra, bár tudom, hogy mostanra már dúskálsz a pénzben. – Én? Pénzben? Ami elvan zárva a mohó kezektől egy bankban? Kötve hiszem! -, de azért remélem érdekel. Ha igen, csörögj rám! Ha nem… Akkor is!
AJÁNLOM AZ OLDALT
