|
22.
2009.04.01. 17:51
A kis vita után, természetesen, visszaengedtek minket a kollégiumba. Miért, ne engedtek volna? Úgy értem, a halandó szerencsétlenek, továbbra sem sejtették, hogy Camden csak egy kis koffeintől pörgött be, és erősen kétlem, hogy akármelyikük is megkockáztatott volna egy esetleges Pentagon-kiürítést, tudjátok, abban az esetben, ha a srác robbanna.
Ami nekünk csak jól jött. Hiszen, a Kollégiumhoz visszafelé vezető úton, miközben Winter azzal szórakozott, hogy különféle idióta vicceket mesél Camdennek, aki normális esetben ugyan csak halványan elmosolyodott volna, de felfokozott állapotában hangosan kacagott rajtuk, én előrehajoltam az előttem lévő ülésen terpeszkedő Quentinhez, hogy megvitassuk különféle aggályainkat a CIA-t, a kormányt és a hadsereget illetően.
- Jó, oké, elismerem, volt egy pillanat odabent, amikor én is úgy éreztem, valami gázos ezekkel a pasikkal, de Brigitte… - sóhajtott türelmetlenül Quentin -, ha a mi életünk nem is lenne fontos nekik, jó… de a normális embereké?
- Igaz, választók mindig kellenek. Meg egyébként is, hogy nézne ki, ha a hibájukból meghalnának sok ezren… de, oké, mi van, ha ránk kenik majd? Jó, persze, aztán nyilván gondoskodnának arról, hogy az emberek haragja ne érjen utol minket, de hogy fogunk boldogan élni, ha a halottak rokonai egész hátralévő életünkben utálni fognak olyanért, ami ráadásul nem is a mi hibánk?
- Túl sok filmet néztél, azt hiszem. Meg aztán… - Quentin halványan elmosolyodott -, nem kell mindig a legrosszabbat feltételezni az emberekről. Elképzelhető, hogy a vezetőjük… illetve vezetőik, mert egyesítették erőiket, valamelyik ingyenkonyhán osztogatják a levest hajléktalanoknak – jót nevetett saját kis viccén, de amikor látta, hogy az arcom a szokásosnál is morcosabb, volt annyi esze, hogy abbahagyja.
- Bocsi, csak szerettelek volna kicsit felvidítani – hát, barátom, lehet, hogy a barátnőd remekül szórakoztatja a pasimat, de neked nincs ilyen könnyű dolgod. Meg egyébként is, ha egy kis vihorászásra vágynék, csatlakozok a két lükéhez, nem pedig téged boldogítalak, mikor nagyon jól tudom, hogy minden vágyad a kedvenc zenekarod frissen letöltött albumát hallgatni a hazafelé tartó úton.
- Erősen kétlem, hogy azok, akik képesek egy nőt megölni az idióta hitük miatt, most segítenének a rászorulókon.
- Mások repülőket robbantgatnak fel a hitük miatt, nem újdonság, hogy valaki buta cselekedetekre szánja magát az ember annak reményében, hogy ettől eljutnak a lelki üdvükig, vagy mi – magyarázta Quentin, bár a mondat végére ő maga is belezavarodott, így elérte fáradozásait, és sikerült egy halvány mosolyt csalnia az arcomra.
- De… ha egészen komolyan gondolod, hogy nem bízunk a drága jó CIA-ban, akad egy másik lehetőség is… – Quentin halkabbra fogta a hangját, így közelebb kellett hajolnom hozzá, hogy tisztán értsem. Bár egyáltalán nem volt ínyemre ez a közelebb hajolás. Legutóbb mikor ezt tettem ugyanis nem lett szép vége a dolgoknak. De most, szerencsére, egyikünk sem volt részeg egy butus szilveszteri buliban, tehát nincs ok aggodalomra.
- Mi lenne az? – kérdeztem hasonló halkan, nem mintha akárki hallotta volna. Az óriási buszon csak a mi négyes csapatunk utazott, plusz a sofőr, és két ügynök, akiket viszont teljesen lefoglalt az előző esti Hősök epizód elemzése.
- Minden bizonnyal ennek az AM/SZAR egyesülésnek van valamiféle honlapja. Igaz, a látogatók számára biztos csak a szokásos maszlagot látják a szervezetről, de el sem tudod képzelni, mennyi titkot rejt egy egyszerű honlap – magyarázta Quentin.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire értesz a számítógépekhez.
- Nem is értek. De a szobatársam elég fura fazon. De jó, nyilván én is az lennék, ha képességem szerint bármit meg tudnék hackelni az egész világon.
- Úgy érted… akármit? – csodálkoztam el. Jó, tudom, igazán megszokhattam volna, hogy néhány embernek sokkal menőbb képesség jutott, mint nekem, na de ez… hű, de jó is lenne. Szépen fellépnék az összes ellenségem Myspace oldalára, és teleírnám mindenféle idiótasággal.
És ha már az idiótaságnál tartunk, az elmúlt percekben valahogy kevesebb röhögést hallottam a szomszédos ülésekről. Camden koffeinlökete kezdett elmúlni.
Nem mintha ki akartam volna hagyni az akcióból, de ő annyira bízott a CIA-ban, már-már feltétel nélkül, hogy túl sok időbe tellett volna meggyőzni arról, mennyire nem vagyunk biztonságban a kormány markában. Winterről meg inkább ne is beszéljünk. Szinte hallottam a hangját, ahogy azt magyarázza, tulajdonképpen a hadseregnél meg a titkosszolgálatnál mindenki csak morcos, és nem kell nekik más, mint egy jó kis buli szilveszter éjszakára, vagy egy nap az állatkertben. Persze, ő majd gondoskodik valamelyikről.
- Szerinted ez a srác be tudna jutni a gonoszok honlapjának titkos részeire is? – kérdeztem aztán Quentintől. És jól sejtettem. Camden már közelebb is húzódott, hallgatózás céljából.
- Nézd, a srác a NASA egyik rakétáját is kilövette a tervezettnél öt nappal korábban, pusztán egy gondolata segítségével. Erősen kétlem, hogy gondot okozna neki egy, az átlagosnál ici-picivel jobban védett honlap – mondta Quentin, mintha legalábbis egy zombihoz beszélne, akinek az agya egyik fele már elrohadt, így kétszer olyan hangosan, és sokkal lassabban kell elmondani akármit, hiszen még az olyan információkat is órákig kell feldolgoznia, mint a „süt a nap”.
- Hát jó, vágjunk bele, de ha a CIA ezt megtudja… - húztam el a szám.
- Ugyan, mit tehetnének? – nevetett fel Quentin, majd egy aprócskát kacsintott rám. Illetve annyira talán mégsem aprót, mert Camden pontosan utána csusszant oda az én ülésemre, karolta át a vállam, és érdeklődött hogylétem felől.
Bár, valószínűleg inkább amiatt aggódott, hogy esetleg valami olyat tervezek, ami nem túl… okos és megfontolt cselekedet lenne, nem pedig, hogy a háta mögött esetleg titokban Quentinnel huncutkodok.
És jó, tudom, tényleg nagyon fontos, hogy őszinték legyünk a pasinkkal, de ha különféle szilveszteri bulikról, vagy éppen titkos összeesküvésekről van szó, a legjobb talán mégis az, ha azt mondod, széles mosollyal az arcodon:
- Minden oké, te hiperaktív nyuszi!
Persze, nem hagyott békén. Camden, mármint. Persze, ez egyáltalán nem is volt olyan rossz, hiszen annak érdekében, hogy kiderítse, ponton miben sántikálok, illetve sántikálunk Quentinnel, minden kis trükköt bevetett.
Kezdte a méltán híres hátmasszázsával. Aztán folytatta azzal, hogy nekem adta az utolsó szem süteményt, amit az anyja küldött neki karácsonyra. Végül, mikor szétropogtatott háttal, és vígan majszolva a sütit, még mindig nem mondtam neki semmit, hirtelen mozdulattal hátradöntött az ágyán, aminek addig a szélén ültem, szépen kikapta kezemből a süteményt, majd miután egy gyors, finom csókot nyomott a nyakamra, a hasamra ült, és legalább akkora élvezettel, mint én, alig két másodperce, elkezdte rágcsálni az isteni csokoládékrémmel töltött, egyszerre omlós, de mégis olyan ropogós pitét.
- Tudod… - mondta aztán halkan, és egyik ujjával finoman kikotorta az összes csokoládétölteléket, majd lassú mozdulattal, végig a szemembe nézve, le is nyalta onnan az édességet -, mindig az utolsó falatok a legfinomabbak. Igazán hálás vagyok, amiért ezt neked adtad. Olyan nagylelkű vagy, Brigitte.
- Nem adtam neked… - sziszegtem, és lehetőleg gyorsan, nehogy működésbe lépjenek reflexei, megpróbáltam visszaszerezni azt, ami már az én tulajdonom képezte, de gyorsabb volt, és megragadta karom, majd gonoszan felkacagott.
- Persze, még megmentheted ezt a szerencsétlen csokis pitét attól, hogy a gyomromban végezze az ebédre elfogyasztott hamburgerek mellett. Képzeld el szegényt, ahogy kiabál: „Brigitte, Brigitte, kérlek, hadd menjek vissza hozzád, nem akarok hagymakarikák közt elemésztődni!” Hát nem sajnáltad meg ezt a kis tündérkét? – dugta az orrom alá a pite maradékát, persze olyan távolságra, hogy véletlenül se érhessem el, még a nyelvem hegyével sem.
- Még mindig dolgozik benned a koffein, igaz? – kérdeztem inkább a felesleges csatározás helyett, abban a reményben, hogy Camden el is felejti, tulajdonképpen miért nehezedik mint a hetvenöt kilójával szerencsétlen hasamra.
- A folyosó végén a hűtőbe két karton energiaitalt táraztam be vészhelyzet esetére… - vigyorgott rám Camden, újabb falatokat pusztítva el a sütiből.
- Nem mered… - sziszegtem. Részben a süteményre, mely igencsak vészesen fogyott, részben az energiaitalra értve.
- Dehogynem – sziszegte vissza hasonló hangsúllyal, közelebb hajolt hozzám, és egyetlen harapással eltűntette szemeim elől a pitét. – Kicsit még várok, míg leér, aztán leöblítem az egészet egy liter Red Bullal. Aztán egész éjszaka szobátok előtt fogok ugrálni, ordítozni és énekelni, hogy véletlenül se tudj aludni!
Sajnos eddig bírtam azt, hogy mérgesen, pislogás nélkül meredek rá, és hangosan elnevettem magam.
- Most… mi van? Éppen egy gonosz tervet szövögetek, ilyenkor nem kéne ostobán vihorásznod – nyújtotta ki a nyelvét Camden, de aztán ő is elmosolyodott, és hagyva a gonosz terveit a francba, ledőlt mellém az ágyra.
Jónéhány percbe telt, míg sikerült a másikra néznünk anélkül, hogy ne kapott volna el valamiféle röhögőgörcs, és egy kiadós nevetés után, bizony már nem is volt annyira ellenemre, hogy elmondjam Camdennek, mi nyomja a lelkem a CIA-val kapcsolatban, és hogy igazából a lelkem mélyén már nagyon várom, hogy láthassam azokat, akik felelősek az anyám haláláért, ugyanis, minimum egy rakétavetővel szeretném őket megsemmisíteni.
Persze, ahogy ez lenni szokott, hirtelen változott a helyzet, és épp ellenkezőleg már neki nem volt olyan fontos az egész balhé, sokkal inkább lekötötte az, hogy megcsókolja először az arcom, majd a szám, és így tovább, vagy hogy éppenséggel megmutassa, mire másra tudja használni kezeit a masszírozáson kívül.
Igazából (mint másodpercekkel később kiderült, szerencsére) még bele sem melegedtünk a dolgokba, már ki is csapódott Camden szobájának ajtaja, és egy magas, szőke, igencsak Quentin-formájú valaki álldogált ott.
- Na jó, ahogy látom, igencsak megzavartam valamit, de gondoltam szólok, hogy készen állunk – jelentette be aztán, egy boldog vigyorral az arcán. – Ha végeztetek, vagy ilyesmi, gyertek! – aztán amilyen gyorsan jött, Quentin fel is szívódott.
- Hé, ne olyan sietősen, már megyünk is, igaz! – rántottam fel Camdent az ágyról, aki hirtelen már nem is tűnt annyira mérgesnek, amiért félbeszakítottak.
Hiába, egy titok leleplezése, néha mindennél többet ér…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
