Mikor Quentin azt mondta, készen állnak, tulajdonképpen arra számítottam, hogy ő és az a srác várnak minket tárt karokkal, aki olyan nagyon ért a különféle dolgok hackeléséhez. De nem.
Ehelyett, mikor gyors ruha-, és frizuraigazítás után, Camdennel beléptünk a Dühöngőbe, legnagyobb meglepetésemre vagy húsz ember tolongott a kanapékon, és mind egyszerre fordította felénk fejét, mintha legalábbis sztárok lennénk, vagy valami hasonló.
Jó, tudom, a lelkem mélyén azt szerettem volna, ha minél többen ott vannak, mikor felfedjük az AM/SZAR egyesülés gonosz titkát, de maximum olyanokra számítottam, akik valamilyen szinten kapcsolódnak a Quentinnel kiegészült hármas számú csapathoz. Például korábbi csapattársai, vagy Zeb és Halle. Persze ők is ott kacsintgattak ránk vidáman, mintha legalábbis bulizni készülnénk, nem pedig kideríteni, mikor fogunk szétrúgni néhány segget.
- Úgy néz ki, mindenki megérkezett – kurjantotta el magát vidáman Quentin, majd ledobta magát a földre Winter mellé, és rögtön át is karolta barátnőm vállát. Valahonnan csalódott sóhajtás hallatszódott, és szívesen meg is néztem volna ki az, hogy jól megmondjam neki, ne is álmodjon Winter pasijáról, mert velem gyűlik meg a baja. Jó, tisztában vagyok vele, hogy éppen nekem kéne lapítanom az ilyen helyzetekben, de a karácsony miatt olyan bűbájosan viselkedtem, mint még soha, és az ünnepek elteltével már igazán kedvem lett volna egy jót ordibálni valakivel.
- Remek, akkor lássunk hozzá – állt fel a földről egy szemüveges, vékonyka fiú, akinek be sem kellett mutatkoznia ahhoz, hogy tudjam, ő a mi emberünk. Úgy értem, a hozzá hasonló nyápic alakok sosem hajigálnak autókat vagy szakítanak ketté embereket egyetlen pillantással. – A zárt oldalakra természetesen már sikerült bejutnom, de… mit is keresünk? – köhintett zavartan, és megigazította szemüvegét az orrán. Ahhoz képest, amit Quentin mesélt róla, meg a NASA rakétáiról, egyáltalán nem tűnt eszes gyereknek.
- Akármit – szólaltam meg kissé emelt hangon. Nem, nem az idegesség miatt. Hanem attól féltem nem hallja meg amit mondok, bár be kell vallanom, nagyon jól esett, mikor kicsit összerezzent, mikor meghallott.
- Úgy értem, akármit, ami csak egy kicsit is arra utalhat, hogy valamit terveznek – folytattam, mintha egy óvodáshoz beszélnék, miután láttam,hogy a fiúnak további információk szükségesek, hogy végre tudja hajtani az utasítást. Elképzelhető, hogy annyira megszokta már a gépek társaságát, hogy fogalma sincs, mit jelent emberek módjára kommunikálni.
A fiú leült a MacBook elé, nyomogatott valamit, majd a falra szerelt kivetítőn megjelent a gonoszok honlapja. Mit ne mondjak, nem vitték túlzásba a díszítést a csupa fekete háttérrel meg ilyesmivel. Az egyetlen színes pont a helyeként fellelhető jelképük volt, ami az amerikai zászlóból, meg sasokból, meg egyéb mintákból tevődött össze, ami gondolom az ő számukra marha sokat jelent, de nekem nem mondott semmit. Igazából el nem tudtam, hogy emberek csak úgy a szórakozás kedvéért látogatják az oldalt, mivel még egy „Játékok” menüpontot sem láttam sehol.
- Itt van – mondta nagy komolyan a fiú, miután rákattintott a csakis tagoknak elérhető hírekre.
Akaratlanul is közelebb araszoltam a hatalmas kivetítőhöz, bár a szoba túlsó végéről is remekül láthattam volna bármit is.
- Azt hiszem, már kezdem érteni, mire megy ki a játék – sóhajtott idegesen Camden keresztbe font karokkal. Nem volt nehéz kitalálni, hogyha rajta múlik sosem kerül sor véres összecsapásra. Mondjuk azt sem tudtam elképzelni, hogy a Winter-féle közös szilveszter ötletét támogatná, de biztos szívesebben tárgyalt volna az AM/SZAR-ral, illetve, ha a honlapnak hinni lehet, Igaz Amerikaiak Egyesületével, anélkül, hogy bárkinek baja esik. Ha nem ment volna az idegeimre ez az állandó emberbarát nyüszítése, biztos aranyosnak találtam volna. Néha már el sem hittem, hogy ugyanaz a fiú, aki egy nap három űrlény agyát loccsantotta szét szemrebbenés nélkül. Persze, mikor ezt megemlítem neki jön a rizsa arról, mennyire különböznek egymástól a szörnyetegek és az emberek, és miért nem vagyok képes észrevenni ezt?
Hát… az én szótáramban ez a kettő igencsak közel áll egymáshoz, már ha a Bob-féle szörnyeket meg az IAE-tagjait nézzük. Az egyik bagázs megölte a barátnőmet (még ha nem is véglegesen) a másik meg az anyámat. Nem látok különbséget gyilkos és gyilkos között.
- Én nem látok itt semmi furát – mondta Quentin, aki már vagy két cikket elolvasott, amíg én elmerengtem Camdenen meg a mumusain. – Persze, furcsa, hogy folyton emlegetnek valami szövetségest aki segít nekik a jó ügy érdekében, de egészen biztos vagyok benne, hogy a SZAR-ra gondolhatnak, vagyis ebben nincs semmi újdonság.
- Köszönet a támogatóknak – olvasta hangosan Winter. – Vajon mivel támogathatják őket? Nem tűnnek olyan szegénynek, akiknek élelmiszert kéne szállítani… de tényleg srácok, mi van, ha kaja kell nekik, és azért morcosak mert éheznek?
Mindenki, aki addig izgatottan sugdolózott elhallgatott egy pillanatra, mert egyrészt Winter csipogó hangja igencsak feltűnő, másrészt ekkora hülyeséget szerintem még nem hallott a teremben tartózkodók közül senki sem. Én, mint Winter legjobb barátnője, szobatársa és miegymás, már megszoktam tőle az ilyesmit, de normális embereknek bizony kedve támadhat lekeverni neki egy-egy hatalmas pofont valahányszor kinyitja a száját. Egykoron én is közéjük tartoztam. Az is mutatja mennyire kezd túl jó szívem lenni, hogy már csak mosolygok Winter gondolatmenetén.
- Várjunk csak egy picit! – kiáltott fel Camden, és legnagyobb meglepetésemre félrelökve néhány embert a számítógépet kezelő fiú mellé ugrott, arrébb lökte, és miután száját ici-picit mozgatva újra elolvashatott valamit, kiemelt az egyik cikk szövegéből egy mondatot: A Tiszta Amerikáért Hadművelet ezennel késznek minősül.
- Tiszta Amerika… - suttogtam.
- Nagytakarítás? – kérdezte, szerintem csupán saját magától, Winter.
- Ez az! – mutattam hevesen a kivetítőre, ahol szinte világított az a bizonyos mondat az ország tisztaságáról. – Ez vonatkozik ránk. A Tiszta Amerikáért Hadművelettel akarnak minket megölni. Nincs róla több információ?
A szemüveges fiú néhány pillanatra behunyta szemeit, majd mikor kinyitotta, lassan megcsóválta a fejét.
- Nem találok róla további információt a honlapon.
- De egészen biztos vagyok benne, hogy erről beszélt Gabriel, ezért egyesül ez a két szervezet, hogy végrehajtsák ezt a bizonyos haditervet. Tessék! Itt a bizonyíték! Most már a CIA-nak és a kormánynak is hinnie kell nekünk, és azonnal neki kell látni a kiképzéseknek!
- De Brigitte… - szólt közbe óvatosan Camden, amit szinte meg sem hallottam. Talán, mert már teljesen agyamra ment az egész vezéresdi. Mármint, annyira jó volt elképzelni, ahogy felsorakoztatom magam mögé az összes különleges társam, és együtt, magasról tojva a kormányra kicsit ráijesztünk az IAE-re. Aztán persze az emberek hősként ünnepelnek, talán még elnöknek is megválasztanak egyszer és…
- Brigitte! – mondta Camden, most már jóval hangosabban, mint az előbb.
- Mondd – mordultam rá, mintha máris én lennék a hős vezető, ő meg csupán valami alsóbbrendű katona, nem pedig a barátom.
- Ezt a bejegyzést vagy egy hónappal ezelőtt írták. Azóta meg sem említették ezt a tisztogatós ügyet. Sőt, híreket is egyre ritkábban tesznek fel – Camden fura, aggódós fejet vágott, mintha attól félne rávetem magam és megverem -, és egyébként is… úgy tűnik, mintha tényleg leálltak volna. Nehezemre esik nekem is bevallani, miután én is beleéltem magam az akcióba, de… szerintem ezektől már nem kell félni. Végük.
Ahogy Camden kimondta az utolsót szót, mintha valaki egy helyes kis kést döfött volna a szívembe. Éreztem, hogy hülyét csináltam magamból, amit aztán meg is erősítettek a szépen lassan kifelé szállingózó emberek gondolatai. Ennyit arról, hogy vezérként fogok menetelni társaim előtt a harcban. És azt hiszem az elnöki beavatásomra szánt beszédemet sem kell elkezdenem kigondolni.
- Ugyan, ne szomorkodj! – mosolygott rám Camden, és egy gyors puszit is nyomott az arcomra, miután az összes ember szétszéledt. – Gabriel és csapata még mindig hevesen dobogó szívvel várják, hogy jól fenéken billentsd őket a szexi csizmáddal.
- De… - kezdtem volna bele, mégis valami elszorította a torkom. Nem sírás. Talán csuklás vagy ilyesmi, de biztosan nem a sírás.
- Nincs de, vége van – mondta Camden, ici-pici örömmel a hangjában. Mert bár kettőnk közül én látok bele az emberek fejébe, nem lehetett nehéz kitalálnia, hogy nem éppen fájdalommentes halált tervezek azoknak, akiknek akár csak egy picit is, de közük van anyu halálához.
És legyen szó különleges vagy normális pasikról, egyiknek sem vágya, hogy a barátnőjük képe géppisztollyal lövöldöző őrültként maradjon meg emlékezetükben egy életen keresztül.