|
Csapó Kettő
2009.04.16. 21:03
Boldog szülinapot, Pilla drága! <3
Két hónap rettenetesen gyorsan eltelik, ha arról van szó, emberi lényt kell faragni az öcsédből, nehogy kiszórják élete első filmjének legelső forgatási napjáról, és emellett persze még a szokásos menedzseri teendőidet sem szabad elhanyagolni.
- Megmondtam, hogy totálisan és száz százalékosan pamutból készült törülközőket kérek Mr. Queen lakosztályába. Nem, a kilencven tudomásom szerint nem száz, akárhogy is gondolkozok. És a minibár? Ajánlom, hogy még egy kis üveg pezsgő se legyen benne, az erősebb italokról nem is beszélve! Mit bánom én! Mondja el mindenkinek… maga szerint nem látják minden nap a címlapokon, amint különféle szórakozóhelyekről tántorog ki? – pontosan két hét maradt a Marco Islandi utazásig, és miközben a hotel egyik derék alkalmazottjával ordibáltam telefonon, nagyon kezdtem úgy érezni, nem fog annyit ártani, ha a napi egy szem nyugtató-adagomat megduplázom. – Nem érdekel, hogy Miss Champney fele ennyi dolgot sem kért az igazgatóságtól. Én Dominic Queent képviselem, akinek igenis szüksége van mindenre. Tudom, hogy az. Igen, azt is, hogy elkényeztetett. Higgye el, bármit mond, nekem nem újdon… halló? HALLÓ? – ordítottam bele a telefonba.
- Letette? – kérdezte kissé gúnyos hangon anyu, aki éppen egy, már ránézésre is gusztustalan tumixot készült gyártani magának, és egyébként is, kissé idegesnek tűnt, hiszen a személyi edzője már a második órát mondta le a héten. Szülőanyám véleménye szerint, ha így folytatja, teljesen el fog hízni a legközelebbi filmpremierre, amire hivatalos.
- Le – válaszoltam, és hatalmasat sóhajtva leültem a konyhapulthoz. Ami, talán mondanom sem kell, egy csodás konyhához tartozott, egy csodás villában, más csodás sztárok lakta villák mellett (igen, naponta összetalálkozok Julia Robertsszel, mikor viszi ki a szemetet, nem nagy dolog), csodás kilátással a homokos tengerpartra.
- Tudod mi a te bajod, szentem? Hogy túlságosan ideges vagy mostanában – mondta anyu, olyan hangsúllyal, mintha legalábbis olyan nagy felfedezést tett volna. Nyilván én is tisztában vagyok azzal, hogy agresszív vagyok, hiszen mióta Dominic olyan kitűnően szerepelt a meghallgatáson, hárman is felmondtak azok közül, akik nekem dolgoztak. – Miért nem tudsz lazítani, mint az öcséd? Ő egyáltalán nem stresszeli magát a közelgő forgatás miatt, pedig ő a sztár, nem te. Te csak elkíséred, bogaram, nem lesz semmi dolgod. Ami jobb is, mert végre kipihenheted magad. Egészen ráncos már a pofid.
Tudjátok mi a nagyon nagy szívás? Hogy a bőröm ráncosabb, mint az anyámé, aki harmincöt éves már vagy húsz éve. De tényleg. Hála a botox jótékony hatásának, nemsokára azt hiszik az emberek, tulajdonképpen én vagyok az ő anyja. Kínos lenne, nem is kicsit.
- De valakinek aggódnia kell érte – mondtam idegesen anyunak. Sajnos közel sem tudtam olyan arcot vágni hozzá, amilyet szerettem volna (tudjátok, olyat, amivel ki tudom fejezni, mennyire nem tartom tökéletes, példamutató szülőnek) ugyanis a nap a hatalmas konyhaablakokon keresztül, amik az egész falat elfoglalták a helyiség tengerpartra néző oldalán, pont a szemembe sütött. – Lehet, hogy most még nem érdekli, mit beszélnek róla az emberek, de egyszer, majd idősebb korában ez igenis rosszul fogja érinteni. Lehet emiatt lesz sorozatgyilkos! Vagy drogos! – na jó, mégsem oszthatom meg a saját anyánkkal, hogy Dominic egyszer-kétszer már a füves cigit is kipróbálta. Különben is, a mai világban már igen ritka, ha valaki még nem. Megjegyzem, én ezen különlegesek közé tartozok.
- Én nem féltem – vont vállat anyu, majd elmosolyodott, átkarolta a vállam, és egy puszit nyomott az arcomra. – Dominic ritka szerencsés ember, mint már te is észrevetted. Akármibe is keveredjen, mindig ő jön ki jól a dologból. Be kell valljam, sokkal inkább aggódok miattad. Hamarosan már kész vénlány leszel. Legalább találkozgatnál valakivel. Beverly Hills tele van helyesebbnél helyesebb facér férfiakkal, és ha kicsit foglalkoznál magaddal, csak egyet kéne csettintened, máris öt heverne a lábad előtt.
- Ugyan, mama, tökéletesen megvagyok én magamban. Illetve, ha Caddie-t beleszámítom, akkor másodmagammal.
- Ki az a Caddie? – kérdezte anyu, némileg reményteljes hangon. Ja, nyilván azt hitte, a név alapján valami eszméletlenül dögös szörfoktató, vagy egy tehetséges, ám de még kevésbé híres énekes, akinek népszerűsítését magamra vállaltam, és eközben közelebb is kerültünk egymáshoz. Sajnálatos módon azonban, el kellett keserítenem:
- A kocsim – mosolyodtam el, majd intettem neki egy aprót, és kezemben az egyik telefonommal, mégpedig kivételesen azzal, amelyikben a családtagok, és személyesebb ismerősök számai szerepelnek, kilépkedtem a konyhából. Gyorsan írtam egy üzenetet öcsémnek, melyben az olvasópróbájáról tájékoztatom, majd elindultam a saját lakásom felé.
Igazából magam sem tudom, mi szükség van rá, nagyjából kétutcányira attól a villától, amiben családom többi tagja lakik, hiszen úgyis velük töltöm időm nagy részét, hála problémamegoldói mivoltomnak. Minél több a probléma, Bailee annál többet tartózkodik a szülői háznál. Talán mondanom sem kell, de az elmúlt időszakban örültem, ha hetente egyszer tudtam a saját kis kuckómban aludni, nem pedig a régi szobámban „otthon”, ami mára át lett alakítva tökéletesen barátságtalan vendégszobává. Kit érdekel, ha maga Madonna is lakott már abban a szobában, nem is egyszer? Engem a hideg ráz ki tőle, annyira komor.
Ezzel szemben a saját lakásom egyszerűen tündéri a színes tapétákkal, és a még színesebb bútorokkal. Mindenki, aki járt nálam, azt mondja, olyan, mint egy kis tündérlak az erdő közepén. Igaz, ami igaz, tényleg az volt a célom, hogy egy olyan otthont hozzak össze magamnak, ahová jó hazaérkezni egy kimerítő nap után.
Kezemben pörgetve a kulcsom indultam a lift felé, ami egyenesen a lakásommal szemben áll meg. Odabiccentettem a portásnak, aki jelezte, hogy nem érkezett semmiféle üzenetem, nem is keresett senki. Akkor lepődtem volna meg, ha valaki megteszi.
Megdörzsöltem szemeim, és beléptem a liftbe. Épp kezdtem volna dúdolgatni a bent szóló zenét, amikor valaki megkocogtatta a vállam.
- Hahó! – mikor hátrafordultam egyenesen az egyik szomszéd lánnyal, Ariellel találtam szemben magam, akinek, talán mondanom sem kell, de egész nap hangosan ordít a szobájában az öcsém egyik cédéje. Legtöbbször a „Szombat este” című dalocska, ami az egyik legújabb slágere a srácnak, és amire még én is azt mondom, hogy hallgatható. Ha belőlem ilyen reakciót váltott ki, senkit nem ér meglepetésként, hogy a rajongók folyamatosan a „világ legjobb számának” titulálják.
- Ó, szia – mosolyodtam el. Kedves vagyok, kedves vagyok.
- Dominictől jössz? – kérdezte kíváncsian Ariel. Egész egyszerűen nem tudom megérteni, miért van mindig olyan nagyon oda, mikor találkozunk. Szerintem már kitapétázhatná az egész szobáját az öcsémtől kapott autogramokkal, közös fotókkal, Dominic eldobott csokipapírjaival, és ilyenekkel. Bár, még nem voltam náluk, szóval lehet tényleg meg is tette már.
- Mondhatni – vontam vállat.
- És mikor utaztok el?
- Nemsokára. Néhány hét múlva – mosolyogtam a lányra, aki tudom, nem derült ki, de nem hat, hanem tizenhat esztendős, még ha alacsonyabb, és idiótább is, kortársainál.
- Biztos nagyon jó lesz. Annyira szeretnék én is egyszer egy filmben szerepelni. Vagy csak sztárokkal találkozni, ahogy te teszed, nap mint nap. Annyira izgalmas életed lehet.
- De hiszen te is találkoztál már Dominickel – pillantottam rá.
- Iii-gen – húzta el a száját, és egy hajtincset csavart az ujja köré. – De szerintem még a nevemre sem emlékszik.
Na, ebben van igazság.
- De te… és nem csak a munkád miatt. Úgy értem, mikor fiatalabb voltál, jártál az egyik Jonas fiúval. Nem sok hétköznapi lány mondhatja el ezt magáról. Mármint, hogy sztárokkal randizott. De én szeretném majd egyszer! Szerinted van esélyem? Bailee, te hogy csináltad? Jó, tudom, megmentetted az életét, mert valaki meg akarta ölni, de… utána?
Vállat vontam. Mondhattam volna, hogy először is, nem viselkedtem úgy, mint egy idegbeteg nyúl, de nem szívesen gázoltam volna bele szegény lány lelkivilágába.
- Régen volt már – válaszoltam, és örömmel vettem észre, hogy a liftajtó kinyílt. Megérkeztem a menedéket jelentő lakásomhoz. Néhány másodperc, és bent is leszek. Biztonságban.
- És… sokat gondolkodtam azon, hogy ezt illetlenség megkérdezni – Ariel majdnem szó szerint eltorlaszolta az utat a lakásom ajtajához -, de szeretted Joe Jonast?
- Mondtam már, hogy nagyon régen volt. Nem is emlékszek szinte már… semmire – finom erőszakkal karjánál fogva arrébb húztam az ajtómtól, vetettem egy mosolyt Arielre, majd már közel sem annyira barátságosan magára hagytam a folyósón.
Ráadásul hazudtam is neki. Ugyanis nagyon-nagyon tisztán emlékszek. Mindenre.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
