|
24.
2009.04.17. 19:19
Mi a legrosszabb abban, hogy az ember lánya kénytelen a CIA-nál tölteni napi huszonnégy órát (néha kisebb kiruccanásokkal a Pentagonba)? Megmondom. Először is a kellemes magányos percek hiánya. Hiába szeretnél csak egy picit leülni egy csendes sarokba, hogy nekikezdj valami hátborzongatóan véres könyvnek, máris ötezren jelennek meg, hangoskodva.
Ám, ami még ennél is borzasztóbb, az az, hogy a különböző épületekben még a falaknak is füle van. De ha azoknak nem is, mindig lehet találni nagyon érzékeny hallással megáldott különleges képességűeket akik a biztosabb jövő érdekében bármikor köpnek bizonyos titkosnak tervezett tervekről. Legyen szó durva bulizásról, vagy éppen egy különlegesek elleni szervezet kiiktatásáról.
Ezért nem is maradt sokáig titokban a kis összeesküvésünk Quentinnel. Természetesen a CIA és a kormány tökéletesen tisztában volt vele, mennyi ember benne lett volna a mi kis külön banzájunkban, de most őszintén, kit kéne inkább megbüntetni: a bárkit két másodpercen belül meggyógyító Quentint, Camdent, aki feleannyi idő alatt a földdel tesz egyenlővé egy komplett utcát, vagy Brigitte-et, aki sikeresen elintézi, hogy a konyhásnéni hirtelen felindulásból két sütit adjon mindenkinek desszert gyanánt?
Ez egy költői kérdés volt, mielőtt bárki is elkezdene gondolkozni.
Persze, igazából egy kis ideig reménykedtem benne, hogy egyáltalán nem kell félni. Oké, a CIA morci, de ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen segítettünk volna nekik, ha van valami, amiben segíteni kell. Az igazán nem az én hibám, hogy aztán kiderült, tényleg nekik van igazuk az IAE nemlétező terveit illetően.
Szép, lassan, események nélkül teltek a hónapok, mintha még a GOD-osok is lehiggadtak volna, és február közepére azt rebesgették az emberek, hogy úgy tűnik, a küldetésünk véget ért, és miután az adófizetők pénzéből nagyjából három hónapig vígan éldegéltünk a Kollégiumban, mehetünk haza.
Valószínűleg a Sors egyik furcsa fintora, hogy miközben épp lehetséges hazaérkezésemről írtam apámnak egy e-mailt, felvijjogott a CIA-sok egyik kedvenc játékszere, a sziréna, melynek hangját Kollégium-szerte lehetett hallani, és mivel nagyothallók is tartózkodhatnak az épületben még egy pirosan villogó jelzést is adtak minden szobához. Sokszor elgondolkoztam azon, vajon mi van olyankor, ha valaki egyszerre süket és vak is?
- Szerinted megint egy ügynök felesége szül? – kérdezte vidáman Winter, miközben a biztonság kedvéért csatlakoztunk a folyósón a többi lányhoz. Az elcsípett félmondatok alapján ők is hasonló „vészhelyzetre” gyanakodtak, mint Winter. Nyilván nem alaptalanul, mert legutóbb, mikor megszólalt a sziréna, és szépen felsorakoztunk, kiderült csupán így akarták az egyik túlságosan elfoglalt ügynök tudomására hozni, hogy hamarosan apa lesz. Néha bírom a CIA humorát. Legtöbbször viszont nagyon nem.
- Szerintetek? – kérdezte vigyorogva Quentin, mikor a hallban becsatlakoztak hozzánk Camdennel (aki kicsit morcosnak tűnt, mert mint később kiderült, a sziréna pont egy nagyon fontos pókerjátszma közben ugrasztotta szét a fiúkat). – Újabb gyerek, vagy ezúttal valakinek a hörcsöge halálozott el?
- Az állatok halálával nem szabad viccelődni – morogta Camden.
- Ez igaz – bólogatott hevesen Winter. – Hiszen legyen szó akármilyen picike állatról ugyanolyan élőlények, mint mi, és mivel azzal sem viccelünk, ha egy ember hal meg, az állatokkal kapcsolatban sem szabad.
Ó, apám.
Hamarosan aztán kiderült, hogy legnagyobb szerencsétlenségünkre senki nem szül, vagy éppen dobja fel a pacskert. Nem, nem. Tényleg szükség volt ránk, mivel Gabriel úgy gondolta, fogja a haverokat és elszórakoznak egy metróállomás békés népességével.
- Hármas csapat, hozzám! – kiáltott egy hatalmasat Prudent főhadnagy, és kivételesen örültem, amiért olyan mély, dörmögő hanggal áldotta meg a sors, mert másképp biztos nem hallottuk volna meg a zsibogó, mérgelődő és egyben jajveszékelő tömegen keresztül.
- Tudjátok, fontosak vagytok nekem – mondta, mikor mellé értünk, bár kicsit félve láttam, hogy egyáltalán nem mosolyog. Vagyis nem azért osztotta meg velünk ezt a fontos információt mert csokit szeretett volna osztogatni. – De nem szeretném, ha felkészületlenül érnétek titeket a dolgok, ezért azt mondom, készüljetek fel, minden bizonnyal azok között a csapatok között lesztek, akiknek ki menni a helyszínre és rendet teremteni.
Miért ne lennénk? A legjobbak között vagyunk! És különben is, alig várom már, hogy fegyvert ragadhassak, és szitává lőjem azt az Adela nevezetű leányzót. Jó móka lesz.
- Ó, majdnem elfelejtettem – csapott homlokára a főhadnagy, mikor már csapatosan megindultunk az ajtók, és azzal együtt a kalandok felé -, Brigitte, te itt maradsz.
- Mi? – kiáltottam fel, majd segélykérően csapattársaimra néztem, de ők sem tudtak mást tenni, mint csóválni a buksijukat és vállukat vonogatni, mondván, ugyanannyit tudnak, mint én. A nagy büdös semmit.
- Felsőbb utasítás. Nagyon sajnálom – mondta Prudent, bár egyáltalán nem tűnt, mintha nagyon sajnálná, miközben a haza hős megmentőjét játszva, nekiállt kivezetni a csapatokat az épületből. Camdentől még annyira tellett, hogy futólag megszorította a kezem, de aztán, a balhé elkerülése végett, gondolom, csatlakozott a többiekhez.
Persze, örülnöm kellett volna, mert úgy tűnik az én életem egészen biztos nem lesz veszélyben, akármi is történjék azon a metróállomáson. De inkább kockáztattam volna az életem, Camden vagy Winter vagy Quentin mellett harcolva, minthogy ott ücsörögjek a szokatlanul csendes Dühöngőben a horrorisztikus könyvemmel. Örülnöm kellett volna a csendnek, mégsem ment. Sőt, szinte bántotta füleim, hogy csupán egy távoli óra ketyegését, és néhány műszaki berendezés zümmögését hallhatom. Hiszen, miközben ott ültem, térdeim felhúzva az egyik kanapén, szorosan magamhoz ölelve a könyvem, a fejemben egyre inkább csak azok a hangok visszhangoztak, amiket a többiek hallhatnak a „csatamezőn”.
Ordítozás, sikítás, lövések, néha egy-egy robbantás Camden jóvoltából, esetleg elvétve jól ismert Gabriel-kacajok.
Nem mondom, hogy hiányzott, mert nem. De sikítani tudtam volna, amiért én nem tudok semmit tenni, és a társaim, a barátaim, a szerelmem, akármikor megsebesülhetnek, vagy akár…
Nem, Brigitte. Minden oké. Nincs gáz. Ha kicsit el is durvulnának a dolgok, Quentin biztos kezeskedne mindenkiért. Camdenről nem is beszélve, aki az idióta elveit félretéve lazán felrobbantana egy embert is, ha bántaná a barátait. Legalábbis őszintén remélem.
Körülbelül öt órája bolyonghattam céltalanul fel-alá a Kollégiumban, meg is ebédeltem, bár kétség kívül nehezebben csúsztak le torkomon a falatok a teljesen kiürült ebédlőben, amikor végre elkezdtek az első emberek visszaszállingózni. Bár, ismerős arcokat nem láttam, csak számomra érdektelen csapatokat és vezetőiket, mégis kész megváltás volt füleimnek a kis zsivaj, amivel megöltötték az előteret, még akkor is, ha mindenki levegőnek nézett az érkezők közül.
Nem mintha ez zavart volna engem akármiben is. Két ügynök mögé szorosan felzárkózva igyekeztem minél többet megtudni az eseményekről.
Persze, a hallgatózást rögtön meg is bántam, amint meghallottam, miről is folyik a társalgás.
- Igen, elég rosszul sült el a dolog – csóválta meg fejét az egyik. – Két csapatot küldtek ki. Az egyik tudod… amelyikben van az a robbantós srác.
Na, itt dobbant egy hatalmasat a szívem. Persze, Prudent is megmondta, hogy a hármas csapat számítson csak nyugodtan a harcolásra, de akkor még nem tűnt… igazinak.
- A másik… kérdezhetnél két könnyebbet, de abban biztos vagyok, hogy két gyógyító került a bandába, a biztonság kedvéért.
Ajajj. Halle. És ha ő ott volt, akkor minden valószínűség szerint Zeb is, mert csapattársak.
- És igaz, hogy… - az ügynök hangja elcsuklott, és őszintén reméltem, hogy csupán azért, mert rosszul vett levegőt, vagy ilyesmit.
- Igen – bólintott a másik. – Tényleg elvesztettünk egyet a mieink közül.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
