|
Csapó Három
2009.04.20. 19:33
Mintha csak tegnap lett volna. Oké, maximum egy hónapja.
De egy évnél semmiképp sem régebben.
Valami eszméletlenül gyönyörű tavaszi délután volt, sütött a nap, mindenféle lehetett érezni az épp akkor nyíló virágok illatát, és egyébként is, minden depressziós embert szívem szerint azonnal kizavartam volna a friss levegőre, mert attól biztos észhez kaptak volna. Persze, az is lehetséges, hogy csak azért gondoltam így, mert totálisan szerelmes voltam, teljes szívemből, már-már olyan émelyítő módon. Hogyisne lettem volna azon a szép tavaszi napon, mikor hosszú idő után először ismét a barátom nyakába ugorhattam, jól megszorongathattam, és elmondhattam neki mennyire nagyon szeretem, és hogy őérte még a csokis muffinról is le tudnék mondani.
- Ugyanaz. Ha kell többé egy falat Twix csoki sem fog lecsúszni a torkomon – nevetett rám Joe, és magához ölelt. Bár nagyon nem mondta, éreztem, már a szíve dobbanásából is, hogy igenis hiányoztam neki azalatt a három hét alatt, mióta nem találkoztunk.
Fura volt. Nagyon fura. Mármint az, hogy a suliban rengeteg lány odáig meg vissza volt a Jonas Brothersért, Joe-ért, és amikor néha a Jonas família úgy döntött, meglátogatnak minket, tokkal-vonóval, kutyástul, gyerekestül, testőröstül, hát el lehet képzelni, mennyi iskolatársam jelent meg az utcánkban „csak úgy, sétálgatni”. És nem mondom, tetszett a helyzet. Hiszen, hahó, ott voltam én, a szerencsétlen, kissé népszerűtlen, ám de bájos leányzó, aki történetesen jókor volt jó helyen, és bumm neki, máris kettesben tartózkodott a szobájában valakivel, aki nem elég, hogy nem valami fizikaklubos lúzer, de bizony olyan srác, hogy bárki ölni tudna érte.
- Történt valami érdekes? – kérdezte Joe, mikor, miután megesküdtünk, hogy nem csinálunk semmi rosszat, felrohantunk a szobámba, és otthonosan levetette magát az ágyamra.
- A szomszédunk kutyája megint kölykezett, és azok kis gombócok kísértetiesen hasonlítanak a mi kutyánkra. Ciki – vontam vállat, és ledőltem mellé. Nem kellett volna, mert így aztán, ha akartam sem tudtam volna tovább mesélni semmiről. Annyira képes volt megbolondítani már maga a tudat is, hogy ott fekszik mellettem, de akármennyire is szeretnénk, sajnálatos módon nem szabad „rosszalkodnunk”.
Nagyon úgy tűnt, hogy már Joe-t sem érdeklik a további hírek Bakersfieldből, ugyanis könyökére támaszkodott, egyik ujjával finoman végigsimított hajamon, és finoman megcsókolt.
- Hiányoztál, Muffin – imádtam, annyira nagyon imádtam, mikor így hívott, még akkor is, ha a névhez kapcsolódó történet egyáltalán nem olyan szép, mint az ember hihetné. Hiába, nulla főzéstapasztalattal senki sem álljon neki sütit sütni a barátjának, hacsak nem az a célja, hogy kitöri a fogát. Szerencsére Joe jót nevetett a dolgon, főleg mikor az egyik muffint hozzávágta apja kocsijához, aminek a kis találkozó után a süteménnyel, behorpadt az oldala.
Bár valószínűleg gyógyíthatatlan muffin-evő mániám is szerepet játszott becenevem kialakulásában.
Igazából egyáltalán nem bántam, mert bárhová mentek, mindig hozott nekem valami apróságot, aminek valamilyen szinten köze volt ehhez a sütihez. Pólókat, kulcstartót, minden ilyesmit.
- Te is hiányoztál nekem – mondtam neki, és mint mindig, rettenetesen sajnáltam, hogy én még semmi frappáns becenevet nem adtam neki. Azt leszámítva, hogy olyankor, mikor a szokásosnál is jobban szerettem, Josephnek szólítottam. Ezen is jót nevetett akkoriban.
Miután biztosítottuk egymást arról, hogy ez a néhány hét kínszenvedés volt a másik nélkül, folytattuk, amit elkezdtünk. Mármint a csókolózást, nem a kutyám hódításainak kitárgyalását.
Egészen őszintén már kezdtem benne reménykedni, hogy ezúttal, még ha egy ici-picit is, de tovább tudunk lépni. Joe keze ugyanis, szinte észrevétlenül kezdett vándorolni a hajamtól, egészen a vállamig, majd onnan még lejjebb, és picit én is felbátorodtam. Egyik kezem becsúsztattam pólója alá, és tapintottam csupasz hasát, melynek már látványától is el tudnék ájulni, amikor…
Hirtelen elhúzódott tőlem.
- Ne haragudj – mondta gyorsan, felült az ágyon, és megigazította magán a ruháit. Én csak fújtam egyet mérgesen, majd arcomat az ágyterítőbe fúrva tüntetőlegesen úgy tettem, mintha ott sem lenne.
- Mérges vagy rám? – kérdezte Joe, komoly hangon, de aztán oldalba bökött, amiből rögtön rájöttem, hogy nem, megint nem tudok vele normálisan beszélni a helyzetről. Ezért inkább nem is válaszoltam semmit, csak feküdtem. Kezdett kényelmetlen lenni, mivel nem kaptam levegőt.
- Hidd el, nekem is rossz, és néha nehéz is, de tudod…
- Tudom – mondtam, miután felemeltem a fejem, és persze vettem egy nagyon mély levegőt. – Csak… semmi.
- Na, egy mondatot illik befejezni. Normálisan. – jelent meg hirtelen fölöttem Joe arca. Ó, remek. Rám feküdt. Ha így folytatja, a végén még leteperem…
- Nehéz vagy – mondtam neki, finoman arrébb toltam, és kigurultam alóla.
- Sajnálom, de tudod, koncertek előtt mindig ideges vagyok, és amikor ideges vagyok, akkor eszek. Három hét alatt megközelítőleg tizenötször volt bulink, számold ki, hány kilót szedtem fel, ha mindegyik előtt megettem vagy egy kiló édességet.
- Tökmindegy. A lényeg, hogy nehéz vagy – nem szerettem volna gonosz lenni vele, igazán nem, hiszen tudtam, milyen sokat jelent neki az egész dolog a hitével, meg minden, de azt is szerettem volna, csak egy picit, egészen ici-picit el tud lazulni.
- Oké, látom rajtad, hogy mérges vagy rám, de… tudom, mondhatok akármit, úgysem fogod megérteni.
- Nem, tényleg nem.
Ránéztem, ő meg rám, majd egyszerre mosolyodtunk el.
- Utálom, hogy nem tudok rád huzamosabb ideig haragudni – nevettem el magam, és meglöktem egy picit. – De ugye megígéred nekem, hogy egyszer majd… valamikor, akármikor… szóval… te és én majd…
- Meg. És őszintén remélem, be is tudjuk tartani.
- Ha rajtam múlik, hidd el, mindenképp – bólogattam szaporán.
- Ahogy látom, ma a szokásosnál is gonoszabb gondolatok járnak a fejedben.
- Ne csodálkozz. Az a póló van rajtad, amit tudod nagyon jól, hogy imádok, vagyis tényleg az a célod, hogy az őrületbe kergess.
Joe vállat vont, majd ezúttal úgy, hogy lehetőleg ne játsszuk el az előbbi helyzetet, ledőltünk az ágyamra. Körülbelül fél óra múlva már el is aludtunk, és csak késő délután ébredtünk fel, akkor is arra, hogy anyu Mrs. Jonas társaságában egy fényképet óhajtott készíteni rólunk, de nem kapcsolta ki a vakut, így a békés, alvós képből valami rondaság született, mivel Joe is, én is, félig kinyitottuk a szemünket az erős fényre, és valami rettentő ostoba képet vágtunk.
Máig őrzöm az egyik szekrényem legalján…
Az események után egészen pontosan öt nappal, két órával, és tíz perccel később szakítottam vele. Méghozzá telefonon keresztül. Véletlenül persze, de egy koncertjük előtt nem sokkal. Sérülésekre, és egyéb katasztrófákra hivatkozva, az utolsó pillanatban lemondták a banzájt.
Igazából nem tudtam, miért tettem. Máig sem tudom. Számtalanszor megbántam már, valahányszor valamiféle pletykát hallottam mindenféle lányról, akikkel utánam találkozgatott.
Végül, sikeresen megbeszéltük a dolgokat, elmondtam neki, mennyire szeretem, és épp ez a baj, hogy túlságosan szeretem ahhoz, hogy így… szóval, hogy valamilyen szinten mégse szerethessem. Azt hiszem, megértette.
Persze, ezek után még rengeteget találkoztunk különféle rendezvényeken, és jól eldumálgattunk mindenféle baromságról, de sajnos olyan igazán közeli barátokká már nem tudtunk válni, mint amikor együtt nyomoztuk a lehetséges gyilkosa után.
Hiába, a szex, vagy annak a hiánya, tényleg el tud rontani mindent.
Hála égnek ennek már tényleg nagyon sok-sok éve, és azóta rendszeresen összefutunk mindenfelé, beszélgetünk, nevetgélünk, és összességében tényleg nagyon jól elvagyunk. Butaság is lenne egy kis tinikaland miatt haragudni rá egész életemben. Főleg, hogy igazából neki kéne haragudnia rám, amiért nem értettem meg, mennyire fontosabb neki Isten szeretete, mint az enyém. A világ leggonoszabb, legidiótább, legkiállhatatlanabb ribanca vagyok, nincs mit tenni. Talán, miután szakítottam Joe-val, valamilyen szinten megátkozódtam, hiszen azóta egyetlen barátommal sem jutottam el az ágyig.
Idegesen megvakartam fejem búbját, majd alaposan szemügyre vettem a tükörképem az egyik kedvenc tükrömben, ami folytonosan röhögő görcsöt vált ki a hozzám látogató emberekből, nyilván rikító pink színe és bolyhossága miatt. De akkor is, annyira aranyos.
- Tényleg nem fog ártani neked egy kis kikapcsolódás Marco Islanden, nyanya! – morogtam saját magamnak.
- Kikapcsolódás? – kérdezett vissza a tükörképem, kissé gúnyosan. – Figyeld csak meg, kénytelen leszel egész végig az öcséd seggére vigyázni.
Kinyújtottam nyelvem, de, igaz, akkor ezzel még nem voltam tisztában, a tükörképemnek, mint úgy általában, ha fontos dolgokról van szó, ismét igaza volt… lényegesen veszélyesebb értelemben ugyan, de egyáltalán nem tévedett.
Tényleg meg kellett védenem az öcsém életét.
Sajnálatos módon nem csak az újabb botrányos hírektől, és az alkoholmérgezéstől…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
