|
Csapó Négy
2009.04.24. 11:25
Hogy a sztárok miért nem jelentik be soha, mikor mennek, hová, és mivel?
A válasz nagyon egyszerű. Mert ha teljesen nyilvános lenne a magángépük, magánbuszuk, magánbiciklijük, vagy akármi másuk indulása, hát bizony rajongók ezrei várnák a csodás pillanatot, mikor kedvenceik utazni készülnek, és az indulást körülbelül három órával el kéne tolni.
Ezt Joe mondta nekem egyszer. Aztán a Hármas Számú Barátom is megosztotta velem eme remek információt. Végül, én magam is rájöttem, mikor Dominic magánrepülőgépéhez érve arra lettem figyelmes, hogy a kis reptér bejáratát teljességgel eltorlaszolja valamiféle hatalmas tömeg.
- Ne – nyöszörögtem.
Dominic viszont először kissé tanácstalan arcot vágott, aztán szélesen elvigyorodott.
- Hoppá… - vont vállat aztán. – Talán tényleg nem kellett volna megemlítenem annak a helyes miniszoknyás csajnak tegnap a buliban, hogy ma indulunk a Tengernyi Szerelem forgatására.
- Igen, hasznos lett volna, ha be tudod fogni a szád – morogtam, majd a sofőrhöz hajoltam, aki egyáltalán nem tűnt idegesnek. Hogy is lett volna ideges? Ő nyilván nem fogja lekésni a legelső megbeszélést a rendezővel, a fodrásszal, a sminkessel, a stylisttal, a stáb másik részével, a színészekkel… szóval, egész egyszerűen mindenkivel! Nem hiszem el, hogy Dominicben ennyi felelősségtudat sincs.
- Elnézést, uram, nincs másik bejárat, teljesen véletlenül? – vettem elő legangyalibb mosolyom.
- A reptéri srácok szerint, kisasszony, minden bejáratot eltorlaszoltak. Az információk szerint itt vannak a legkevesebben.
Felvontam szemöldökeim, és a tömeg felé pillantottam, ami hirtelen mintha megindult volna felénk. Kivételesen hálás lettem volna öcsémnek, ha nem ossza meg az egyik tinimagazinban, mi kedvenc kocsijának rendszáma. Mert nyilván emiatt ismertek meg.
- Annyira halott vagy! – mondtam Dominicnek, miközben a sofőr igyekezett úgy manőverezni az autóval, hogy biztonságban bejussunk a kapun, lehetőleg úgy, hogy közben egy rajongót sem gázolunk halálra, ami nem bizonyult könnyű feladatnak, hiszen azok a csajok még a dudaszóra sem ugrottak félre, ugyanúgy rohamozták meg az autót. Végül a sofőr a fényreflektor trükköt bevetve el tudott ijeszteni a kocsi orrától néhány lánykát, és így rögtön ki is lőttünk a kapu felé, ahová már nem tehették be a lábukat. Kivéve akkor, ha leütik az összes biztonsági ember, bár azért abban reménykedtem, hogy ennyire nem fanatisták.
- Nézd, de vicces, az a lány hozzám akar jönni feleségül! – nevetett fel Dominic. – És az is! Azt hiszem, nem kell majd olyan sokáig az egyedülállók unalmas életét élnem, mint neked. Válogathatok kedvemre… hé, az nem a kiscsaj nem a házadban lakik?
Mire már én is felkaptam a fejem, de bár ne tettem volna. Ariel tényleg ott ugrabugrált a tömeggel együtt, hisztérikusan sikítozott, és úgy tűnt, mintha zokogna is. Kezében pedig egy, gyaníthatóan saját maga által kreált táblát lóbált, amire vagy milliónyi képet ragasztott Dominic vigyorgó fejéről, és hozzá még egy írás is tartozott: Imádlak, DQ!
- Istenem – sóhajtottam, és ugyanazon lendülettel behunytam a szemeim, hogy megkíméljem magam a további megrázkódtatásoktól.
- Ugyan, Bailee, neked is voltak ilyen akcióid! – nevetett fel az öcsém, és bár a kocsi ablakain keresztül a rajongói nem láthatták, elkezdett integetni a lányseregnek, miközben a jármű begurult egy némivel biztonságosabb terepre. Pontosan a leszállópálya mellé, ahol már várt minket a repülő. A magánrepülőnk. Illetve, Dominic magánrepülője, de általában anyu és apu szokták használni, amennyiben kedvük támadni elruccanni az ausztráliai házunkba egy hétvégére.
- Az teljesen más helyzet volt – mondtam öcsémnek, miközben kiugrottunk az autóból, és már jöttek is a mindenféle általam csak idiótáknak nevezett emberek, gurulós akármikkel, amikre a csomagjainkat tehetjük, egy-egy üveg jéghideg üdítővel, és egy kis rágcsálnivalóval, hogy addig se legyen hiányunk semmiben, amíg felszállunk a gépre. – Mikor Joe-nak egy táblát készítettem egy koncertre, akkor tulajdonképpen a barátom volt, így igazán kifejezhettem, mennyire szeretem, és milyen büszke vagyok rá… áh, ez a narancslé jég hideg!
- Az én szótáramban csak egyféle égés létezik, és igenis elég ciki volt az egész. Még anyu is megmondta.
Vállat vontam. Egyedül akkoriban az számított, hogy Joe-nak tetszett, mikor néhány órával később kettesben maradtunk az öltözőben, szépen meg is köszönte, aztán elmondása szerint kitette a szobája falára is a transzparenst, amit gyártottam. Igazából nem volt nagy cucc, csak egy régi lepedő, amire temperával felfestettem néhány szóban, hogy remélem tudja, mennyire szereti őt egy kedves kicsi muffin. Még egy mosolygós kis muffint is rajzoltam hozzá, aki boldogan hozzábújik egy doboz tejecskéhez. Összességében nagyon aranyos tábla volt.
- Jó napot, kisasszony! – nyújtotta nekem hirtelen kezét a pilóta, aki fogalmam sincs, hogy került elém olyan gyorsan.
- Ó, jó napot! – mondtam gyorsan. Hihetetlen, milyen sok idő eltelt azóta, és mégis…
- Információm szerint gyönyörű napos idő van odafent, Floridában igaz, néhány órával ezelőtt esett az eső, de az ottaniak szerint már nyoma sincs csapadéknak vagy szélnek. A biztonság kedvéért kértem néhány plusz papírzacskót, ha esetleg történne valami… khm… aprócska baleset – köhintett a férfi, de láthatóan csak azért, hogy elnyomja nevetését.
Ami nem szép tőle. Nincs abban semmi rossz, ha valaki nem bírja a repülést. És abban sincs semmi rossz, ha az a bizonyos valaki történetesen egy egész repülőutat a mosdóba, illetőleg egy hátsó ülésen tölti, különféle papírzacsik társaságában. Általában nem szoktam rosszul lenni. De épp akkor felszállás előtt láttam egy újságban valamit, ami… mindegy. Betett, és kész.
De ezúttal megúsztam. Bár igencsak hatalmasat rándult a gyomrom, mikor az egyik kis helyzetjelző képernyőn megpillantottam, hogy igencsak gyorsan közeledünk Marco Island felé.
- Izgulsz? – fordult hátra hozzám Dominic, aki az előttem lévő székek egyikén ült, és egészen addig meg voltam róla győződve, hogy mélyen alszik.
- Miért izgulnék? – kérdeztem gúnyosan.
- Ó, nagyon jól tudod te azt.
- Nézd, nem vagyok már tinilány. Joe-val tökéletesen csupán haverok vagyunk már. Nagyon jól tudod, hogy nem szoktam drámázni, mikor találkozok vele. Dumálgatunk, elmondjuk mi újság velünk, és békén hagyjuk a másikat. Felesleges izgulnom amiatt, hogy esetlegesen naponta többször is összehoz vele a sors, és nem csak az időjárásról kell dumálnom vele. Az meg pláne nem érdekel, ha néha beállít az aktuális barátnője is, ami tudtommal nincs is neki. Szóval, abszolút nem vagyok ideges.
- Én igazából arra gondoltam, hogy amiatt izgulsz, vajon nem-e küldenek minket haza az első héten. De nincs gáz. Én megértem – kacsintott rám Dominic, majd ismét elnyelte az ülése.
Nem vagyok ideges. Abszolút. Joe egy jó haver. Egy régi ismerős, akivel régebben jóban voltam. Nem kell barátkoznom vele.
Istenem, mennyivel könnyebb lenne most a helyzetem, ha az idő esetleg megcsúnyította volna. De nem. Nincs nekem akkora szerencsém.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
