Nagyjából egy órával azután, hogy a gépünk landolt Marco Island közelében, és az összes pakkunkat egy illetékesre bíztuk, Dominic és én már a megengedett sebességet jócskán túllépve száguldottunk a szigetre, egy bérelt csodálatos, lenyitható tetejű európai sportkocsival. Egyrészt, mert Caddie-t még nem szállították utánunk, másrészt meg Dominic szerint igazán sokkal menőbbet érdemel ez a Paradicsom az autómnál. Amin csak egy kicsit mérgelődtem, hiszen a Cadillac Escalade máig nagyon jó kocsinak számít, tényleg.
Mögöttünk, kevésbé feltűnő járgányban Bruno, Dominic fő-fő testőre igyekezett lépést tartani velünk. Róla, szerintem pontosan elég annyit tudni, hogy egyáltalán nem hasonlít azokhoz a testőrökhöz, akikkel általában találkozik az ember. Mármint, persze, nagyon kigyúrt, jóval több, mint két méter, de ahelyett, hogy kopasz lenne, bozontos szőke haja van, és bár mindig úgy néz ki, mint aki éppen egy kimerítő szörfözésen van túl, vagyis tökéletesen barna bőre, szinte csak úgy világít rajta a sok szeplő. Összességében, ha nem lenne olyan izomagyú melák, amilyen, egész édes pasas lenne.
Igazából nagyon érdekes az a történet is, ahogy ő és Dominic ismeretséget kötöttek. Bruno, mielőtt testőrnek állt volna, egy igencsak menő éjszakai szórakozóhelyen dolgozott, amolyan biztonsági emberként. Miközben az öcsémet hánytatta nem messze a helytől egy kisebb utcácskában (mellesleg nem is érdekelte, hogy a srác még kiskorú), valami csoda folytán összehaverkodtak, és egy héttel később már munkába is állt, mint Dominic első számú testőre. Ennek hála kell meghallgatnom nap, mint nap két órás monológjukat arról, hogy a pia mennyire összehozza az embereket. Fura dolgok ezek, bár kétség kívül némi igazság van benne, hiszen tényleg majdnem legjobb barátokként viselkednek egymással. Bár, Dominicnak igencsak kevés igazi barátja van, ezért is örül szerintem, amikor végre talál valakit, aki tényleg szereti őt egy picikét.
Mert bár nem mutatja, és igyekszik a tökéletes kis tinisztár álarca mögé bújni, néha, talán mert a tesója vagyok, látom rajta, mennyire irigykedve nézi a strandon gondtalanul szörföző, illetve ökörködő kortársait, akiknek nem vigyázzák minden lépését különféle testőrök. Meg az anyjuk. Illetve a kissé idegroncs nővérük.
Igazság szerint, sokszor gondolkodom el azon, hogyha vissza tudnám forgatni az időt, vajon megakadályoznám-e, hogy anyuék sztárt faragjanak az öcsémből. Legtöbbször gondolkodás nélkül igennel felelek erre a kérdésre. Akármennyire is a falba tudnám verni a fejét néha, leginkább sajnálom szegény srácot.
- Oké, Bruno, most gyorsan nézz balra! – kiáltott boldogan Dominic, hiszen még egy fél órás kis autóutat sem bírt ki anélkül, hogy a műszerfalra szerelt kis kamera segítségével ne kommunikáljon a mögöttünk vezető testőrrel. – Láttad? Én mondom neked ezek…
- Ha ezek igaziak voltak, megeszem az egyik koszos alsógatyád, Dé – vágta rá egyből Bruno.
- Egy fenét nem voltak igaziak! Ezek tízből huszonöt pontot érő, csodálatosan természetes cicik voltak! – nevette el magát Dominic.
Látjátok miről beszélek?
Bevallom, őszintén reméltem, hogy a filmes pacákak majd némileg nevelnék belé tisztességes gondolatokat. Vagy, amennyiben mégsem, annyira lefárasszák, hogy az öcsémnek ereje sem lesz még csak gondolni sem a csajokra vagy a bulikra! Persze, persze, tudom én, tizenhét esztendősen nem érdekelheti a világgazdaság, vagy az esőerdők sorsa, de egy picit igazán viselkedhetne érettebben.
A további autóutat igazán felesleges részletezni. Dominic és Bruno felváltva hívták fel a másik figyelmét egy-egy dögösebb lányra, de azért a napszemüvegem mögül én is nézegettem a rengeteg nyaralós egyenruhába öltözött pasit, így nem állítottam le őket.
- Ez az! Itt a Marriott! – kiáltott fel hirtelen Dominic, én pedig olyan gyorsan tapostam a fékre, mint egyszer, mikor otthon autókázva elém ugrott egy meztelen öreg néni, és különféle szolgáltatásait ajánlotta fel nekem. Persze, akkor rögtön meg is fordultam az autóval, olyan profin, hogy gyanítom, ha egy autóversenyző menedzser meglát abban a pillanatban már rég a NASCAR ördöge lehetnék.
Persze, Bruno, hála annak, hogy ő azért néha figyelt a navigációs kütyüjére, már befordult a Marriotthoz vezető kis úton. Én megengedtem magamnak egy cifra káromkodást, és mikor meggyőződtem róla, hogy senkinek sem okozok maradandó sérüléseket, ha visszatolatok, hátramenetbe kapcsoltam.
Már épp kanyarodtam volna be a Marriott külön bejáratú útjára (szigorúan csak vendégek számára fenntartva) amikor valahonnan, szinte a semmiből előbukkant egy, a miénkhez hasonló sportkocsi, és ismét csak csodálatos fékezési technikámnak köszönhettük, hogy Dominic nem lett palacsinta.
Oké, talán költői túlzás, de tény, hogy megkarcolta volna magát, ha nem avatkozok közbe.
Napszemüvegem feltoltam a fejem búbjára, hogy jobban szemügyre vegyem azt az idiótát, aki nem ismeri a közlekedés szabályait, de szinte még meg sem láttam igazán, máris elnézően elmosolyodtam. Egyrészt azért, mert egy olyan jóképű pasival, mint aki a másik autó volánja mögött ül, nem kezd el semmiségek miatt kiabálni az ember lánya. Főleg, akkor nem, ha történetesen ismeri is azt a jóképű pasit. Mégpedig nagyon közelről.
- Bailee! – kiáltott fel Joe Jonas, mikor kis fáziskéséssel ő is felismert, gyorsan kiszabadította magát a biztonsági övéből, és nem is törődve azzal, hogy az autója tulajdonképpen az út közepén áll, odafutott hozzám, és pont mikor én is kiszálltam a kocsiból, elkapta a derekam, és szorosan magához ölelt.
Valahányszor, mikor találkoztunk, most is mélyen (de lehetőleg feltűnőmentesen) magamba szippantottam illatát, és néhány másodpercig elgondolkoztam azon, ha nem lennék a világ legidiótább nője, most talán már ennek a félistennek lehetnék a felesége. Vagy nem, mert a tiniszerelmek többsége nagyon nem szokott házassággal végződni. Illetve a pocsékabb romantikus regényekben, talán. A mi kapcsolatunkból meg maximum egy B-kategóriás krimit lehetne írni. Az első feléből legalábbis.
- Hú, hát te itt, nézzenek oda! Mintha azt mondtad volna, hogy kicsit később jössz – mondtam Joe-nak, miután eleresztettük egymást.
- Igen, én is azt hittem, de aztán megtudtam, hogy a lakosztályom mától van lefoglalva, egy kis pihenés meg igazán nem árt senkinek. Azon kívül gond akadt az egyik dalommal.
- Összesen két dalod van a filmben – vigyorodtam el. – Nem lehet velük túl sok probléma.
- Ami azt illeti, de, azért akad – mosolyodott el Joe, miközben kezet nyújtott Dominicnak, aki vígan pacsizott össze vele. Hiába, öcsém akármennyire is gondolta az ellenkezőjét, a néhai kapcsolatom Joe-val, bizony nagyon jót tett az ő karrierjének is. – A próbaéneklés visszahallgatása közben találtak nálam egy hamis hangot.
- Te szegény – simogattam meg együtt érzően a hátát, bár nem igazán értettem, mi olyan nagy dolog ezen. Bár a jelek szerint tényleg valami nagy dolog lehetett, hiszen Dominic ténylegesen átérezve a helyzetet bólogatott nagy komolyan. Igaz, én nem érthetem az ilyesmit. Az én éneklésemmel kapcsolatban az számít csodának, ha valaki talál egy tiszta hangot.
- A lényeg, hogy az énektanár tárt karokkal vár, hogy kijavíthassa azt a haszontalan kis hangot. Hihetetlen, igaz? Főleg azért, mert az égvilágon szerintem senkinek nem tűnne fel, mármint azokra gondolok, akik nem jártasak az ilyen zenei dolgokban. Bár igazából szerintem meg lehetne ezt oldani úgy is, hogy…
És Joe csak beszélt. És beszélt, és beszélt és beszélt. Sokak szerint, ha egyszer nekiállok, én is rengeteget tudok dumálni akármiről (bár ennek leginkább az az oka, hogy sokszor egyedül vagyok, és ha találok valakit, aki meghallgat, hát készüljön fel a legrosszabbra…) de tény, hogy Joe még a legpletykásabb vénasszonyokat is leverné egy beszélő olimpián. Talán kicsit szerelmes a hangjába. Úgy értem, a világon vagy millióan bele voltak zúgva anno, saját maga miért lenne kivétel?
- Szóval ennyi. Itt vagyok – fejezte be Joe a mondadóját, én pedig arra eszméltem fel, hogy semmi nem fogtam fel belőle. Ha értelmes fejet vágok, és mosolygok megbólogatok, nem fog gyanakodni.
- Akkor menjünk, jelentkezzünk be – vigyorodtam el, és már be is ugrottam a kocsimba. Mielőtt esetleg visszakérdezett volna valamivel kapcsolatban, amit mondott.
Joe visszacsúsztatta napszemüvegét szemére, majd a saját autójához sétált.
- Úristen, Bailee – forgatta szemeit Dominic, mikor meggyőződött róla, hogy Joe már egyáltalán nem hall minket. – Ugye nem?
- Mi? – kérdeztem, miközben rákanyarodtam a hotel útjára, szorosan Joe mögött.
- Nem mondod, hogy még mindig…
- Dehogy. Csak barátok vagyunk, vagy olyasmi. Bár már barátoknak sem nevezném. Találkozunk, beszélgetünk, elvagyunk, de ennyi. Nincs ebben semmi nagy dolog. Te is beszélgetsz a volt barátnőiddel, nem?
Dominic gúnyos pillantást vetett rám.
- Valamelyiknek még a nevét sem tudom – mondta aztán. – De ez annyira… izé… rád vall. Kidobsz egy pasit, valamikor az őskorban, aztán most rájössz, hogy még mindig őt szereted. Édes istenem, miért vagy ekkora lúzer? – csapott a homlokára.
- Nem vagyok szerelmes Joe-ba – mondtam neki, majd mikor leparkoltam a kocsit pontosan a főbejárat előtt, a kulcsokat nagyon menő módon a hozzánk ügető srác kezébe dobtam.
- Lásd jó szívem, megvártalak – jelent meg mellettem hirtelen Joe, majd karját nyújtotta, hogy karoljak belé, ha úgy gondolom, és jelenjünk meg együtt a hotelben. Reméltem, hogy nem ott tartózkodásunkkal egy időben tartják a „Legpletykásabb Pletykalapok Országos Találkozóját”, mert kissé kínos lett volna szitu.
Igazából egészen fura érzés volt Joe oldalán belépni a hűs, és csodás díszítésű hallba, sőt, akár boldognak is nevezhettem volna, ha nem hallom Dominic ideges hangját a hátunk mögött:
- Idióták.