Néhány pillanatra egészen biztos leállt a szívverésem, talán bedugult a fülem, hiszen nagyjából semmit nem fogtam fel a külvilág zajaiból, és levegőt is elfelejtettem venni. Csupán néhány szó játszódott le újra és újra az agyamban.
Elvesztettünk valakit.
Elvesztettünk egy embert.
Ami egyet jelent azzal, hogy valaki, akit szeretek… esetleg már… szóval már nem…
Mire odáig jutottam volna, hogy meg tudom mozdítani a lábaim, vagy esetleg kijön egy hang a torkomon, a két ügynök már fejcsóválva, és a helyzetet elemezgetve felszívódott.
Nyeltem egy hatalmasat, igyekeztem heves szívdobogásomat figyelmen kívül hagyni, mert ki tudja, ha esetleg erősen arra koncentrálok, elájulok, szívrohamot kapok, vagy bármi ilyesmi. Bár belegondolva, ha szépen elpatkolok, mint annak a rendje, nem kell szembesülnöm azzal, melyik barátomtól, vagy ne adj isten Tőle kell elbúcsúznom véglegesen.
Szemem sarkából figyeltem az ajtón befelé hömpölygő embereket, kezemet közben a mellkasomra szorítva, mert egyszerre tört rám valami hányinger szerű érzés, valamint egy erős szúrás valahonnan a szívem környékéről.
Csak látnék már valaki ismerős arcot, még ha rossz hírt is közöl, csak ne kelljen itt állnom, akár egy rakás szerencsétlenség, és csak várni, várni és várni arra, mikor ugrik elém valaki és közli velem, hogy sajnálatos módon ez meg ez történt, nem nagy dolog, úgyis túlteszed magad rajta.
Haha, nyilván…
Jajj, csak történjen már valami.
Akármi. Tényleg.
Mintha csak valaki meghallotta volna néma fohászaim, egyszer csak megláttam a tömegben egy nagyon szőke fejet, és igen, a nagy szőkeség közepén ott világított egy türkizkék paca. Egy masni.
- Winter! – ordítottam el magam, majd ügyet sem vetve arra, hogy kinek könyökölöm le a fejét, taposok rá a lábára, vagy tépem ki a haját, megindultam barátnőm felé. Eleinte kissé nehezen, hiszen a lábaim továbbra sem emlékeztek rá, mi is az a normális működés, de szép lassan megértették az agyamtól kapott információt miszerint futni kéne, és Winterhez már akkora sebességgel értem oda, mintha legalábbis le akarnám dönteni a lábáról.
Amit szívem szerint meg is tettem volna, mármint persze, abban az értelemben, hogy jól megölelgetem, és esetleg még az arcát is megcsókolgatom, ha el tudom hitetni vele, hogy mindez a sokkhatás következménye, de végül csak a karját ragadtam meg, és csak vártam, mikor kezd el hevesen zokogni vagy a karjaimban elájulni, miközben egyetlen ember nevét suttogja, de ezek helyett csupán halványan elmosolyodott, mikor meglátott.
Ja. Mosolygott. Még csak sápadtnak sem tűnt, pedig a neonlámpák fényénél bárki könnyen hullaszínt kaphat magának. Lehet a Kollégium területén van egy titkos szolárium, ahova… nem mintha elmennék, mert utálom, mikor lebarnulok, de… Brigitte, az ég szerelmére, valaki, aki fontos neked meghalt!
- Ki volt az? – kérdeztem nagyon halkan Wintertől.
- Miért, mi történt? Pukizott valaki, vagy ilyesmi? – járatta körbe szemét az előcsarnokban.
Mire elkezdett kattogni az agyam. Lehet, hogy ő nem is volt jelen a csata helyszínén. Lehet, ugyanannyira tudatlan, mint én. Basszus. Nem szeretnék az a szerencsés ember lenni, aki megosztja vele, hogy a barátja talán nem is él.
Nem mintha Quentint olyan könnyen el lehet pusztítani. Talán, ha valaki levágná mindkét kezét, miközben egy kést szúrnak a szívébe. Mert akkor nem tudná meggyógyítani magát, meg semmi.
- Üljünk le – ragadtam meg Winter karját, és ahelyett, hogy valamiféle szék-kereséssel vesződtem volna, szépen leültettem egy cserepes virág mellé, az ebédlő ajtaja mellé. – Lehet, nem én vagyok a legalkalmasabb ember arra, hogy elmondjam, mert… úgy néz ki, nem tudsz róla, de történt valami…
- Ugye nem romlott el megint a tévé a Dühöngőben? Gossip Girl lesz ma este, igazán nem hagyhatom ki! Ugye szóltatok már valakinek? – Winter már készült is volna felugrani, de visszanyomtam a helyére.
- A tévének semmi baja, nyugi. Igazából, csodálkozok is, hogy még senki nem mondta neked, mert én voltam az, akit kihagytak a buliból, nem te, de… úristen, ez nagyon nehéz – sóhajtottam egyet, és lehajtottam a fejem, hogy mély levegőt vegyek a mondat befejezéséhez.
- Nézd, ah nem tudod elmondani, nem kell – vont vállat mosolyogva Winter, mire felpillantottam rá. – Igazából nekem is vannak tök érdekes híreim, amit már annyira várok, hogy elmondhassak neked!
- Tényleg?
- Aha. Jó, igazából ha belegondolok, nem izgalmas, inkább… tragikus, de tekintve, hogy szemtanúként néztem végig az eseményeket... na jó, felkészültél? – vigyorodott el olyan szélesen, hogy meg tudtam volna számolni az összes fogát. Már, ha hagy erre időt, és nem folytatja szinte rögtön. – Tommy meghalt!
Szinte egy pillanat műve volt az egész. A légzésem ismét lelassult, és hirtelen az ujjaim sem szorították már Winter vállát olyan erősen. Szemeim összehúzódtak, és nem azért, mert továbbra is úgy éreztem, kidobom a taccsot, ha kinyitom a szám, hanem mert kezdtem ideges lenni, halkan, összeszorított fogakkal csak annyit kérdeztem:
- Ki a fene az a Tommy?
- Ja, tudod, Halle és Zeb csapattársa. Illetve, már csak volt, persze – Winter halkan kuncogott egyet, de aztán gyorsan szája elé kapta a kezét. – Szörnyű vagyok, tudom, de… képzeld, ott voltunk a metrónál, és kettőnkre bízták Gabrielt. Ja, mert Camden ereje megint nem működött, Quentinnek és Hallénak kint kellett maradnia, mert tudod… ha esetleg valami baj történne. Szóval, utána mentünk, ő tigris alakban, én meg éreztem, hogy ki tudnék kapni néhány sínt a helyéről, ha akarnék. Gabriel meg jött a szokásos dumájával. Tudod, hogy nem mi vagyunk az igazi ellenségek, és ha továbbra is a CIA mellett állunk, nagyon megszívjuk, meg a többi.
- Na állj! Milyen más ellenség lehet? Az IAE honlapját megnéztük, meg minden, és ők visszavonultak. Ha más is lenne az meg már nagyon durva lenne – vontam fel egyik szemöldököm, csak egy mérges pillantást kaptam válaszul, amiért elrontottam az esti mesét.
- Szóval Gabriel után mentünk, és egyszer csak paff! – Winter széttárta kezeit. – A tigris összeesett, majd szépen lassan átváltozott Tommyvá! Felkaptam, és kirepültem vele az utcára, miközben Quentinért sikítoztam, mert azt hittem csak elájult a srác, vagy ilyesmi. Oda is ért, de azt mondta, hogy nem tehet semmit, mert a srác meghalt! Mire mondtam neki, hogy jó, de engem is felélesztettél, és azért engem egy űrlény ölt meg, nem a mérgező metrólevegő, vagy ilyesmi…
- Mérgező micsoda?
- Nem én találtam ki, van ilyen, olvastam róla. Aztán képzeld, ami a legfurcsább, hogy az elemzők szerint szó sem volt ilyesmiről, de igazából nem tudják mi történt, csak egy dolog biztos. Hogy Tommy halálát ugyanaz okozta, mint ami azoknak a rendőrökét, akik megpróbálták elkapni Gabrielt még régebben. Hát nem fura?
- Ó, de, tényleg nagyon fura – morogtam. Abban a pillanatban valaki mögém lépett, szorosan átölelt hátulról, és hatalmas csókot nyomott a homlokomra.
Nem néztem fel, tudtam, hogy Camden az, de nem engedtem el, sőt, még erősebben magamhoz húztam, és némán, miközben magamba szívtam illatát, és hallgattam, ahogy dobog a szíve, köszönetet mondtam annak, aki nem engedte neki az erejét használni, mert máskülönben egészen biztosan ő ment volna Gabriel után, és őt öli meg az valami…
Ami akármi lehetett, de mérgező metrólevegő egészen biztosan nem.