Jártam már jónéhány luxushotelben életemben, és a Marriott bizony egy cseppet sem különbözött tőlük, de mégis volt benne valami, ami otthonossá tette, ami nem hátrány, hiszen előreláthatólag nagyon-nagyon sok időt fogok itt tölteni. Unatkozva.

- Ó, nézzenek oda, Mr. Jonas, és ó, Mr. Queen! – fogalmam sincs honnan, de felbukkant a hotel igazgatója, kis híján fellökve engem, Joe és Dominic mellé ugrott, hogy heves kézrázásban részesítse őket. Ha esetleg serdülőkoromhoz hasonlóan nem tartanám magam szépnek, esetleg azt hihettem volna, hogy hirtelen láthatatlanná váltam a Sztárok csillogása mögött. De ezt teljes képtelenség. Jól néztem ki. Viszonylag. Bár a nyitott tetejű kocsikázás kicsit betett a frizurámnak.

- Mr. Queen, higgye el, a menedzsere kérésére egy nagyon csodás lakosztályt találtam magának. Sajnos az eredeti kérését nem tudtuk teljesíteni, hiszen az elnöki lakosztályt már előzőleg lefoglalta Mr. Jonas, de biztosíthatom róla, hogy a strandra néző, csodás apartmanunk minden igényét kielégíti majd. Remélem, nem lesz ellenükre, ha én vezetem körbe magukat – azzal a kissé túlbuzgó bajszos emberke egyik oldalról belekarolt Joe-ba, másikról Dominicba és mintha régi cimborák lettek volna, frankón magamra hagytak.

Mérgesen fújtam egyet, majd a recepcióhoz trappoltam. Persze, menedzsereknek már csak ez az út jut. Mi már nem is számítunk VIP-tagoknak. Tényleg nagy kár, hogy az emberek rendszeresen elfelejtik, hol lennének a sztárok a menedzsereik nélkül. Megmondom én: sehol.

- Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte a recepciós srác, mikor továbbra is dühösen odaléptem hozzá.

- A név Bailee Queen. Szobát, most – mondtam, mintha legalábbis valamiféle sötét erő szorgos katonája lennék.

- Queen? Igen, megvan. Kérem, itt írja alá – nyújtott felém egy lapot, majd szépen lassan a pultra pakolt egy kártyát, ami gyanítom kulcsként szolgált, valamint ajándékba, mint minden más helyen, egy térképet, plusz néhány reklám holmit. Ó, mindig is Marriottos levélpapírokra vágytam. – Ahogy látom, előre fizette a szobát. Ezen kívül óhajt számlát nyitni a különféle bárjainkban és éttermeinkben?

- Nem, közös számlára szeretném íratni, Mr. Dominic Queen fogyasztásával – reménykedtem benne, hogy a megegyező vezetéknevünk miatt nem fog aggodalmaskodni, és különféle személyi igazolványokat emlegetni.

- Rendben – bólintott a srác.

Hű, ez egészen könnyen ment. Biztos kezdő még itt. Ráadásul egyáltalán nem furcsállta a közös számla trükköt, amit még én találtam ki, nem is olyan régen. Ha Dominickal közös a számlánk, gyakorlatilag, ha nincsenek szemtanúk, vedelhet annyit, amennyit akar, bármikor mondhatom, hogy bizony, a sok stressz miatt muszáj innom. Kisebb botrány, kevesebb gond. Zseniális.

Viszont valamit tudni kell rólam. Hadilábon állok bármiféle térképpel. Így amikor kezembe vettem a kis papírt, melyen készségesen bekarikázták ugyan a lakosztályom helyét, csak pislogni tudtam. Ijedten pillantottam a recepciós srácra, hátha kaphatok tőle még egy kis segítséget, de addigra már rég a telefonon lógott, és épp azt próbálta elmagyarázni valami nagyon fontos személynek, hogy az elnöki lakosztályt már lefoglalták.

- Nézze, uram, az elnöki lakosztály, akármennyire is hiszi, nem azért elnöki, mert az elnöknek kell benne lakni. Rendben, menjen akkor oda. Ugyanaz a tulajdonos…

És így tovább.

Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha nem jelenik meg egy öcsémmel egykorúnak tűnő lány, oldalán egy csodálatosan modell alkatú nővel, meg egy pasival, akinek láttán rögtön beindultak a meleg-radarjaim, bár talán csak a túl divatos cuccai tették. A lány kissé elveszettnek tűnt, miközben kísérői telefonálgattak (a nő egyszerre két mobilon is), ezért barátságos mosolyt vetettem felé. Ő is rám mosolygott, és rögtön megismertem, kivel is állok szemben. Sadie Champney. Tinisztár, aki bár milliókat kaszál, valahogy mégsem vonzza magához az újságírókat és a nevesebb fotósokat. Félénk a drága, és a csatorna azt reméli, ha nem csak egy sorozat, hanem egy film főszerepét is neki adják, egy csapásra kinyílik, csinál néhány botrányt, amit persze majd megbocsátanak, és hipp-hopp, máris ő lesz mindenki bálványa.

- Én ismerlek téged – derült fel az arca, miután alaposabban végigmért. Nem szívesen mondtam volna neki, hogy nem, nem ismer, talán csak látásból, de még az sem biztos, mert látszott, mennyire örül valakinek, aki nem idegen. Ezek szerint a film többi szereplője, vagy nem érkezett még meg, vagy tojnak a fejére. – Te jártál Joe Jonasszal. Még régen.

Na, ennyit erről. Még egy. Azt hiszem, én már életem végéig Joseph Jonas egyik tinédzserkori szerelme maradok.

- Igen – húztam el a szám, kezemben egyre inkább görcsösen szorongatva a térképet.

- Kiskoromban, annyira rajongtam a Jonas Brothersért. És volt egy poszterem… máig emlékszek rá, az volt a kedvencem, amin te voltál Joe-val, valami ilyen párnacsatás fotósorozat lehetett, és bár csak évek múlva jöttem rá, hogy azt a pillantást, ahogy rád néz, szerelmes pillantásnak nevezik, nagyon tetszett az a kép. Lehet csak a fotósok kedvéért, de mindketten annyira boldognak tűntetek.

Bólintottam. Bár nagyon jól emlékeztem, hogy nem csak a fotósok kedvéért voltunk olyan boldogok. Először persze, kicsit megszeppentem, mikor megmutatták a műteremben azt a halom párnát egy kényelmes matracra dobálva, hogy ott lesz a fotózásunk, de szinte még be sem állítottak rendesen az első képhez, Joe máris fejen csapott egy párnával, és mindkettőnk hatalmas szerencséjére, a kissé romantikusnak és csak ici-picit szexisnek induló fényképezésből hatalmas, vicces párnacsata kerekedett, hogy végül már mindenki nevetett rajtunk, a mindenféle szálldogáló tollpihéken, meg az egész szituáción. Életem egyik legszebb napja volt.

- Ráadásul az öcséd is mindenki ismeri – nevette el magát Sadie. Bár még körülbelül csak két perce kezdtem társalogni vele, kissé kezdtem igazságtalannak érezni, amiért nem tartozik a nagy sztárok közé. Olyan aranyos lány, megérdemelné.

- Mondd csak, ismered a hotelt? – kérdeztem tőle, hogy eltereljük a témát Joe-ról. Hiszen, most hogy újra találkoztam vele, mármint úgy, hogy valószínűleg napi szinten tartani fogjuk a kapcsolatot, az egész téma kicsit kínos, azt hiszem.

- Összesen kétszer szálltam meg itt eddig, de ha valamire szükséged van, szerintem tudok segíteni.

- Szupi, akkor kérlek, mondd meg nekem, hogy jutok el ide – nyomtam orra alá a térképem, és ujjammal a szobámat jelölő kis pontra mutattam.

- Ó, ez igazán nem nehéz  - Sadie egy pillantást vetett továbbra is a telefonjaikkal foglalkozó kísérőire, majd intett, hogy kövessem.

Miközben a különféle gyönyörű díszítésű folyosókon bandukoltunk a leendő lakosztályom felé, egyfolytában arról magyarázott, mennyire izgul, és hogy már kívülről tudja szinte minden szövegét, vagy hogy melyik dal lesz a kedvence a filmből, és mennyire várja már, hogy Dominickal duettezhessen. Én szaporán bólogattam, miközben azon járt az agyam, mégis hogy fogok tájékozódni ebben a hatalmas hotelben. Térkép még a klotyóra is, ez lesz a titkom.

- Itt is lennénk – állt meg egy ajtó előtt Sadie, ami előtt már ott várakozott rám a csodás Louis Vuitton bőröndgyűjteményem.

A jóval arrébb lévő, ám mégis szomszéd ajtótól ismerős hangok szűrődtek ki. Dominic és az igazgató. Remek. Hallgattak rám ezek a butus floridaiak, mikor azt mondtam, minél közelebb akarok lenni az öcsémhez szobailag.

De abban a pillanatban jobban érdekelt a lakosztályom kinézete, mint az, hogy vajon betartották-e a minibárra vonatkozó kérésem, és a bőröndökkel egyelőre mit sem törődve betörtem birodalmamra. Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt, mikor megpillantottam a gyönyörű, homokos, pálmafákkal díszített tengerpartra nyíló franciaablakokat, és a teraszt, ahová akármikor kiülhetek kávézni, miközben zavartalanul hallgathatom a hullámok moraját, és ilyesmiket.

- Itt akarok maradni életem végéig – sóhajtottam boldogan a kissé megszeppenten ácsorgó Sadie-nek, miután alaposan megcsodáltam a királyi méretű franciaágyat, milliónyi puha párnával, és a kisebb lakás méretű zuhanyzót is, valamint a csodás pezsgőfürdőt.

- Az egyik kedvenc helyem, ahol valaha jártam – bólogatott a lány. – Főleg most, hogy a Meredithszel, tudod ő a menedzserem, szóval a közös lakosztályunk közvetlenül az elnöki mellett van. És úgy értesültem róla, hogy abban Joe Jonas lakik. Persze ez jellemző Meredithre. Úgy értem, tinikorában sok mindenkihez hasonlóan is nagy Jonas Brothers rajongó volt. Az öccse szerint, akit láttál, mert itt van ő is, volt egy fényképe rólad, teleszurkálva különféle tűkkel. De ne aggódj – tette hozzá gyorsan, miután látta, mennyire elsápadok -, nem kell attól félni, hogy meg akarna ölni, vagy ilyesmi. Bár akkor Joe visszaadhatná azt, amit te tettél érte régen. Az király lenne, igaz?

- Az… király – motyogtam, bár az ötletnek már a gondolatára is kirázott a hideg…