Bevallom, mikor Dominic azt mondta, medencés bulit tart valami olyasmi képek táncoltak a szemeim előtt, mint azok a medencés bulik, melyeken még középiskolás koromban vettem részt. Kis alkoholos üdítő, valahonnan egy ősrégi hifiből szól valami idegesítő zene, és a legnagyobb mókának az számít, mikor két igencsak megtermett kosárlabda-játékos megpróbálja egymást belelökni a medence hűs vizébe.

 Ehelyett igencsak nagyra nyílt a szemem, mikor a csodás pálmafákkal szegélyezett Tiki terasz térségét elhagyva a Tiki medencéhez értem, ahol egy fűszoknyás lány rögtön a nyakamba akasztott egy igazi virágokból készült füzért, majd egy lapot nyomott az orrom alá, melyben áldásom adom, hogy az est folyamán készült képeket viszontláthatom valami magazinban, illetve a neten, és emiatt nem fogom kicsapni a balhét, akkor sem, ha a képeken éppen csukva van a szemem, vagy hülye arcot vágok.

A zene stimmelt, bár köze sem volt az idegesítő gépzenéhez, kellemes trópusi hangulata volt, mégis olyan, amire lehet rázni a ráznivalót.

A több kis bárban a fűszoknyás lányokhoz hasonló fiúk keverték a koktélokat, és legnagyobb meglepetésemre valami tűznyelő shownak is szemtanúja lehettem.

Igazából csak azt nem értettem, honnan került oda az a rengeteg ember, aki ott tartózkodott. Úgy értem, több százan mégsem szerepelnek a filmben, még akkor sem, ha a fél pillanatra feltűnő statisztákat is beleszámítjuk. Mikor aztán egy sminkes leányzó, hatalmas üveg pezsgővel a kezével feltűnt mellettem, miközben egy nála körülbelül öt évvel fiatalabb fiút rángatott maga mögött, rájöttem, hogy Dominic tényleg mindenkit meghívott, akinek akár hangyakörömnyi köze van a filmhez. Jajj, mit meg nem adnék érte, ha a szövegtanuláshoz is annyi esze lenne, mint a bulikhoz vagy a lányokhoz.

Kissé megszeppenve ültem le egy bárpulthoz, mert hiába bukkant fel hébe-hóba egy-egy velem egykorú egyén, mégiscsak kissé túlkorosnak éreztem magam a sok tinédzser között.

- Hahó, Bailee! – jelent meg hirtelen mellettem Bruno borzas szőke feje, és az alapján, hogy csöpögött róla a víz, illetve kissé nyúzottnak tűnt az ábrázata, arra következtettem, ő már alaposan kivette a részét a mókából. Igazából azon is csodálkoztam, miért pont mellém dobja le magát, mikor körülbelül annyira imádja a lányokat hajtani, mint Dominic. Ha nem jobban. Persze, néha megosztottam már vele, hogy a mi korunkban azért mégsem érett viselkedés a túlzott szoknyavadászat, de eddig csak nevetett rajtam. Ki tudja, talán most végre elgondolkozott az összes szónoklaton, amit neki intéztem a komoly kapcsolatok fontosságáról.

 – Dominic kezdi nagyon kiütni magát. Még nem vészes a helyzet, de el kéne kezdeni nagyon figyelni rá.

Vagy mégsem gondolkozott el.

- Ami miért is az én dolgom? – kérdeztem kissé morcosan, és akárkié is volt, szó nélkül elvettem a pultról egy vörös színű löttyöt, ami gyanítom, valami láva-szerű valamit akart imitálni.

- Hát… mert az öcséd – mosolyodott el Bruno. Ezt nagyon szeretem benne. Mármint, szerintem még akkor is csak mosolyogna rám, ha neki támadnék egy fejszével, vagy ilyesmi. – Tudom, mire gondolsz, hogy igazából az én dolgom ez, de kissé én is bűnösnek érzem magam a dologban, mivel az utolsó tequilát már velem itta meg.

Válaszul csak szippantottam egyet a szívószálon keresztül a koktélból. Oké, a vörös színe alapján ügyesen következtettem a lávára, de arra nem gondoltam, hogy az íze is tüzes kissé. Fogalmam sincs mit raktak bele, de amint elérte az innivaló a torkomat legszívesebben felsikítottam volna, annyira csípett. Ehelyett, talán, hogy megmutassam, mennyire nagylány vagyok, összeszorítottam a szám, és sűrűn pislogni kezdtem, hátha valahogy vissza tudom tartani a könnyeim, vagy ilyesmi.

- Tudom, ez néha szörnyű lehet egy ilyen felelősségteljes nővérnek, mint te vagy, Bailee, de hidd el, idővel majd észhez tér ő is – Bruno együttérzően megsimogatta a karom. Csodás, azt hiszi, mindjárt sírni fogok, mert az öcsém egy mini-alkoholista. Pedig nem, inkább azért bőgök mindjárt, mert másodperceken belül búcsút vehetek a nyelőcsövemtől.

Talán a sors küldte nekem, nem tudom, de annyi biztos, hogy abban a pillanatban láttam meg Joe-t (akinek a nyakába szintén valami virágfüzért akasztottak, bár némileg csalódottan vettem észre, hogy sokkal díszesebbet, mint az enyém), és kezében, minő mennyei áldás, egy üveg ásványvíz.

Mielőtt megláthatott volna, hogy annak rendje és módja szerint, normális emberi köszönésben részesítsen, elé ugrottam, kikaptam kezéből az üveget, és szinte a felét egy húzásra ledöntöttem a torkomon.

- Hű, neked is szia! – mosolygott aztán rám Joe, miután hálásan visszanyomtam a kezébe a palackot.

- Megmentetted az életem – mondtam halkan, bár leginkább csak azért, mert a hangszálaim még nem igazán tértek magukhoz a sokk után.

- Nem ez volt az első alkalom.

Tudjátok, volt valami a hangjában. Meglepetés, persze, amiért csak úgy letámadtam, de valami más is, amit nem tudnék pontosan megfogalmazni, de kissé olyan érzésem volt, hogy bizony máskor is megtenné nagyon szívesen még. Az életmentést.

Oké, hol van valami veszélyes dolog, amitől meg lehetne védeni engem? Gyilkosjelöltek? Fura ízű italok? Esetleg holmi bedühödött részeg tinédzserek? Senki? Hát oké, akkor ezt majd máskor.

- Nem jössz oda hozzánk? – mutattam a pultnál ücsörgő Bruno felé, aki vidáman intett Joe-nak, mikor meglátta. Bár az is lehet, hogy magában továbbra is a kis akciómon röhögött.

- De csak ha egészen biztos nem zavarok meg semmi izét… szóval tudod, semmit.

- Hogy? – kérdeztem vissza hirtelen. – Ó, nem, nem! Teljesen félreérted! Tényleg. Nagyon. Bruno ő tudod az öcsém testőre, és abszolút nincs köztünk semmi. Vagy… úgy nézett ki, mintha lenne? Mert tényleg nincs. Szóval, ha azt hinnéd, tetszik vagy ilyesmi, nem tetszik, és… - valaki megragadta a karom, és teljesen illetlen módon elrántott Joe mellől, mielőtt még nagyobb hülyét csináltam volna magamból, szóval kicsit örültem is a titokzatos rángatónak.

- Bocsi, de ezt muszáj volt – mondta Dominic, aki fogalmam sincs, hogy tudott olyan erőset húzni rajtam, mikor a lábán is alig állt. – Ha nem szeretnélek ennyire, most hagytam volna, hogy egy barmot csinálj magadból, de látod… szeretlek. Mert a nővérem vagy. Ugye te is szeretsz? – Dominic vidám részeg mosollyal az arcán végighúzta a kezét a hajamon, ami gondolom valamiféle simogatást akart jelenteni. Olyan ittas-Dominic módon.

- Tudod mit? – kérdezte vigyorogva, és kiivott mindent, ami a poharában volt, majd miután csalódottan észrevette, hogy már egy csepp innivaló sem maradt benne, vállat vont, és földhöz csapta szegény pohárkát. Említettem már, hogy üvegpohár volt?

- Azt akarom, hogy fogadjunk! – lökött egyet rajtam Dominic, és jót nevetett, mikor majdnem elestem.

- Jó. Szerintem még két pohárral bírod, és utána bealszol valamelyik napozóágyban. De lehet még el tudsz vánszorogni a partig is, ebben nem lennék biztos – mondtam neki.

- Nem, nem. Én másban akarok veled fogadni – Dominic boldogan összecsapta kezeit. Nagyon kicsi kora óta tapsol, mikor izgatott valami miatt, néha mikor szerepel, kicsit meg is játssza magát, hogy ez a tevékenység minél előbb összefonódjon az ő nevével. És tényleg, kezdenek elszaporodni a világban az úton-útfélen tapsoló tinilányok.

- Akármennyit is fizetsz nekem, nem fogok senkihez odamenni és megkérdezni, nem akar-e lefeküdni veled. Foghatjuk arra is, hogy nem merem.

- Már egészen közel jársz a témához, de úgysem fogod soha kitalálni, ezért inkább elmondom neked, mire is gondoltam. Szerintem zseniális, de mit is várok magamtól, nem? Érted… mert én… zseniális vagyok, és a fogadás témája is az – Dominic elvihogta magát, és vagy két percig csak röhögött azon, amit mondott. Az ilyen pillanatokat szeretem neki felemlegetni, mikor józan. Annyira felemelő érzés.

- Szóval, azt akarom, ho-ooo-ogy, figyelj, nagyon figyelj, és ne akadj ki, de úgysem fogsz, mert úgyis belemész, mert máskülönben egész életedben gyávának foglak tartani. Azt meg nem akarhatod.

- Dominic, kérlek, nyögd már ki, szeretném kicsit jól érezni magam, és amíg itt hülyéskedsz, addig nagyon nem fog menni! – sóhajtottam idegesen.

Dominic sokat sejtetően elvigyorodott, majd fejével az ősrégi haverok módjára beszélgető Joe és Bruno felé bökött.

- Igen? Mi van velük?

- Ó, én csak az egyikre gondoltam. Tudod, akit ne is tagadd, ismét kezdesz egészen nagyon megkedvelni, és aki… jajj mennyi keserűséget okozott neked, mert nem csinált… valamit! – Dominic ismét elvigyorodott. – De én… Dominic Queen… kihívlak, igen, kihívlak, hogy…

- Nem! – kiáltottam. Nem, mégse. Inkább sikítottam.

-… hogy csábítsd el! – fejezte be a mondatot ugyanabban a pillanatban Dominic, majd valamiféle ismeretlen hangot hallatott, és leemelt egy újabb koktéllal teli poharat egy arra sétáló fűszoknyás lány tálcájáról.

- Már megbocsáss, de te is nagyon jól tudod, hogy ezt nem lehet! Jesszusom, már az is agyrém, hogy egyáltalán reagálok erre a gondolatodra valamit! – csaptam a homlokomra. – Csakhogy tudd, Joe nem azért nem izé…

- Ugyan, mondd már ki – vont vállat Dominic. – Nem kamatyol senkivel. Nem olyan bonyolult mondat.

- Jó. Szóval, nem önszántából nem teszi. Illetve, persze, önszántából, de tudod ez a hite miatt van. És valakinek a hitéből viccet űzni nagyon nem szép dolog, még tőled sem, én meg aztán végképp nem lennék képes rá, te is nagyon jól tudod ezt!

- Bailee… részeg vagyok, nem értettem, mit magyaráztál pontosan, az izé… akármiről, de mindegy is. Mondtam én, hogy gyáva vagy.

- Ez nem gyávaság – ráztam meg hevesen a fejem, és bár tudtam, hogy Dominic ötlete akkora baromság, ami talán már nem is létezik, mégis Joe-ra pillantottam a hajam mögül. Éppen kacagott valamin, amit Bruno mondott neki, és bár nem ez állt neki a legjobban az arcmimikái közül, mégis… ha abban a pillanatban a világ összes félistene felsorakozik előttem az én kegyeimre áhítozva, akkor is Joe-t választottam volna, meg az ő nevetését. És nem, ennek semmi köze a szerelemhez, hanem… visszanéztem Dominicra, aki egy kissé kótyagos, de halál gúnyos pillantást vetett rám.

- Honnan fogod tudni, hogy tényleg megtettem-e? – kérdeztem aztán öcsémet, miután az ő technikáját követve, elemeltem egy arra haladó tálcás lánytól egy, szigorúan piros koktél-mentes, poharat.

- Ó, én mindent tudok. És lásd, milyen kedves öcséd vagyok, rengeteg és rengeteg időt adok neked. Konkrétan a forgatás legutolsó napjáig akciózhatsz kedvedre. De tőlem, ha a premieren tepered le, még az is tökéletes.

- És mit kapok, ha sikerül?

- Szabadnapokat. Rengeteget. És ígérem, ráveszem anyut, hogy engedje meg, hogy keressen neked egy olyan izét… segítőt. Tudod, egy másik menedzsert. Viszont… ha nekem lesz igazam, és tényleg egy gyáva nyúl vagy… legközelebb, ha megyünk valahová, bárhová, bármilyen hotelbe, bármilyen célból, én fogom intézni a szobám, mert nem elég, hogy nem kaptam meg az elnöki lakosztályt, de… mi az, hogy nincs semmi a minibárban a rágcsálnivalón kívül?

- Oké. Áll az alku – nyújtottam felé a poharam.

- Igyunk magunkra! – koccintotta Dominic poharát az enyémhez, majd egy húzásra kiivott mindent, ami benne volt. Pedig gyanítom, nem éppen gyümölcsturmixot tettek bele.

Körülbelül két másodperc elteltével Dominic már le is lépett, mert megpillantotta az aznapi Nagy Ő-t, én pedig magamban mosolyogva visszasétáltam a pulthoz, ahonnan Bruno szintén felszívódott. Őszinte örömömre, mert akár meg hozzá is láthattam volna a Joe elcsábító hadművelethez, ha nem néz teljesen komolyan rám, amint leültem mellé, lábaim csábosan keresztbe fonva egymáson. Mert én jól nézek ki, magabiztos vagyok, és már csak azért is meg fogom tudni, milyen érzés, ha Joe Jonasszal van az ember, abban a csúnya értelemben.

- Azt hittem, már sosem leszünk kettesben – sóhajtott aztán megkönnyebbülten. – Sürgősen beszélnünk kell.

Úristen! Máris lebuktam! Hiába vagyok Dominic nővére, sosem fogom megtanulni, hogy tudja olyan hatásos flörtölni, meg ilyesmi. Oké, Bailee, most magyarázd meg, hogy tök nem az a helyzet, mint gondolja…

De mielőtt belekezdhettem volna saját magam védelmébe, meg hogy tulajdonképpen azért mentem bele a hülye fogadásba, mert annyira levett a lábamról, hogy olyan nincs is, Joe az orrom alá nyomott egy kisebb papírdarabot, amin gyorsan végig is futtattam a tekintetem.

- Te jó ég – nyögtem fel, mikor a végére értem.