Valamikor a hajnali órákban riadhattam fel, pontosan úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Egyik pillanatban még békésen alszik az ember, aztán hopp, kipattannak a szemei, és olyan ébernek érzi magát, mintha legalábbis délután két óra lenne, ő pedig a szokásos CIA-s edzésen mókázna.

Igazából én sem értettem az egészet, de úgy éreztem, valami nagyon nincs rendben. Megdörzsöltem szemem, felültem az ágyban, majd miután szemem kissé hozzászokott a sötétséghez, körbenéztem a szobában.

Winter, akár egy kutya, morgott álmában, és mellé valami óriási eperfagyiról magyarázott, ami meg akarta támadni.

Máskor is szokott ilyet, szóval nem hiszem, hogy emiatt ébredtem volna fel, olyan nagyon hirtelen. Kicsit füleltem, hátha a folyosó felől hallok különféle fura hangokat, de nem, hajnali kettő felé járva, már a legtökösebb, legpletykásabb, legviháncolósabb tyúkok is az igazak álmát aludták, plüssállataikkal borított ágyuk biztonságában.

Még csak a csövek sem gurguláztak, sőt, még a szél sem fújt odakint, vagy ilyesmi.

Hatalmasat sóhajtottam, majd hátradőltem az ágyban, és erősen gondolkozni kezdtem, vajon mi lehetett az, ami ilyen nagy hatással volt rám. Minden bizonnyal a napközben történtek közül nyugtalaníthatott valami, ha már az éjszaka olyan békésnek mutatkozott.

Az a Tommy nevű srác meghalt. Ó, igen. De azon kívül, hogy Halle zokogva borult a nyakamba, miután visszatértek a csata után, nem igazán tartozott az én hatásköröm alá ez a dolog.

Nem… ahogy egyre jobban összpontosítottam minden egyes apró eseményre, ami a nap folyamán történt, egyre inkább arra jutottam, hogy bizony Winter mondhatott valamit, ami nem hagy nyugodni. Lássuk csak… magyarázott nekem a kedvenc sorozatairól, a télvégi idő szépségéről, és… ez az, Gabrielről.

Nem is törődve azzal, hogy cselekedetemmel esetlegesen súlyos lelki traumát okozok neki, odaléptem az ágyához, megfogtam mindkét vállát, és finoman megráztam. Néhány pillanatig azt hittem, nem jutottam semmire, de aztán lassan kinyitotta szemeit, pislogott néhányat, majd morcosan annyit kérdezett:

- Mit akarsz?

- Megmentelek az óriási eperfagylalttól – villantottam rá egyik legkedvesebb mosolyom, aminek persze egyébként nincs túl sok fajtája, tekintve, hogy nem szoktam túl sokat mosolyogni kedvesen.

- Köszönöm, aranyos vagy, de éppen azon voltam, hogy legyőzöm magamtól is. Tudod, felreptettem volna hozzá egy tálkányi forró csokiöntetet és akkor elolvadt volna, és…

- Oké, füllentettem, ne haragudj – vágtam közbe gyorsan, mielőtt túlságosan elfajult volna ez az álom-téma. – Tudom, ez talán nem épp a legmegfelelőbb időpont, de nem tudnád pontosan megismételni mit is mondott Gabriel odalent a metróalagútban?

- Hát… elég fura kérés ez így hajnalban, nem gondolod? – mosolyodott el halványan Winter, aztán megvakarta állát, és belekezdett a sztoriba. – Szóval, először is, olyasmit mondott, jajj, ne haragudj, ha nem emlékszek rá szó szerint, de annyi minden történt, nem biztos, hogy eszembe fog jutni minden. Azt mondta, hogy vigyázzunk, mert ha őt követjük, akkor eléggé megüthetjük a bokánkat. Erre tisztán emlékszek, mert direkt feljebb repültem, nehogy tényleg beüssem valamibe a lábam. Na, de aztán azt is mondta, hogy mindegy, mert úgyis őt fogjuk követni, mivel mint úgy általában most is rettenetesen vakok vagyunk, és nem tudjuk, mi a jó nekünk. Aztán elkezdte a dumát arról, hogy mennyire nem is velük kéne foglalkoznunk.

- Mi? – kérdeztem rögtön vissza. – Ezt nem értem. Hiszen épp azért kezdtek el munkálkodni, hogy rájuk figyeljünk. Meg aztán, persze, hogy el is pusztítsanak. De érted… szóval az összes kis akciójuknak a figyelemfelkeltés volt a lényege, nem?

- Azt hiszem… - bólintott Winter. – Gabrielnek szép szemei vannak.

Igyekeztem nem fogni valamit, mondjuk az egyik plüssállatát, és jó erősen megcsapkodni vele, pedig kedvem lett volna hozzá. Mégis kit érdekelnek Gabriel szemei?

Figyelemfelkeltés… igen, nagyon jól tudom mi az, mikor az ember nem tudja elviselni, hogy egy senki, gyakorlatilag, és ezért mindenféle baromságot csinál. Mint amikor kiskoromban, apu öccse minden karácsonykor elhatározta, hogy egy Mikulásos tangában fog a szépen megterített asztalon táncolni, mivel elege volt abból, hogy Szenteste gyakorlatilag minden csak a gyerekekről szól. Megjegyzem, neki is van három. De kicsit fura a pasas… nem is nagyon beszélünk már vele. Lassan kezdem megérteni, miért is.

De van valami más… a figyelemelterelés. Nagyjából a lényege ugyanaz, mint a figyelemfelkeltésnek, de ezt mindenki tudja. És ki tudja, George bácsi is csak azért vicceskedett, hogy amíg mindenki rá figyel, a nagyi nyugodtan a fa alá tehesse az ajándékokat.

Tegyük fel, hogy Gabriel George bácsi, a Mikulásos alsónemű, és a vicces, vörös haj nélkül. És valaki más… igen, valaki más pedig a nagyi, csak éppen az ajándékok, és a kedves műfogsoros mosoly nélkül. Sokkal inkább fegyverekkel, és bekattant emberekkel, akik meg akarnak minket ölni. Megkésett karácsonyi ajándékként.

- Nem hiszem – mondta gyorsan Winter, mintha legalábbis ő lenne a gondolatolvasó, nem pedig én. Amikor ezt neki is megemlítette, csak a vállát vonogatta. – Csak ismerlek, mert a legjobb barátom vagy. Ezért tudom, hogy mint mindig, most is különféle elméleteket gyártasz. Most éppen arról, hogy Gabriel cselekedeti esetlegesen összefüggnek azzal, hogy az izék… szóval az Amerikai megváltói, meg a Szélsőséges Amerikai Rend mit ügyködnek. Illetve, mit nem ügyködnek.

- Miért, neked nem furcsa? Valahányszor valami hír van arról, mi történik, illetve mi nem történik az Igaz Amerikaiak Egyesülete táján, Gabriel és a csapata nekiáll bohóckodni valamit.

- Jó, de nem gondolod, hogy kicsit meredek ez? – fura, de Winter így hajnalban sokkal értelmesebbnek tűnt, mint nap közben. Ki tudja, talán ez is egyike a sok furcsaságnak, ami körülvesz minket. Éjszaka az eszével le tudná pipálni az agysebészeket, és a Nobel-díjas tudósokat, napközben pedig egy mókus is lekőrözné, ha IQ-tesztről lenne szó. Jó, tudom, tényleg nagyon sokat kombinálok.

- Úgy értem – folytatta továbbra is a túlzottan okos Winter-, az IAE tulajdonképpen egy szervezet ellenünk. Vagyis ellenük is, mert nekik is szupererejük van. Miért társulnának az ellenséggel? Ez olyan, mintha néhány hét múlva mondjuk együtt buliznánk Gabrielékkel – harsányan felnevetett. Aha, szóval pontban hajnali két óra huszonöt perckor a butuska énje átveszi az irányítást az agya felett.

Bár be kell vallanom, ez a gondolat, miszerint a GOD-tagokkal együtt rázzuk valami zenére, miközben Perditával tequila-ivó versenyt rendezek, még engem is mosolygásra késztetett.

Ki hitte volna akkor hajnalban, Winter ágyán ücsörögve, hogy ez bizony néhány cseppet sem mulatságos kaland után tényleg be fog következni. De stop.

Ne rohanjunk annyira előre. Hiszen a bulizások előtt mindig van valami, amit ünnepelni kell. Nos, hogy ez történetesen egy közös győzelem a GOD-dal közös ellenségeink felett, és egyúttal saját kis győzelmem a CIA-felett (mármint persze, csak ami az elméleteinket illeti) képében mutatkozott meg, kicsit még furábbá teszi a dolgokat.

De tényleg, ne rohanjuk annyira előre, szépen sorjában, kezdjük azzal a szokatlanul meleg februári nappal, mikor bumm, a semmiből az IAE úgy döntött, egy kisebb ország kiirtására elegendő emberrel megtámadja és elfoglalja az Idegen Bázis Családi Parkot…