- Ha pisztolycsövet tartanak a fejemhez, akkor se tudok dinamikusabb lenni! – fakadtam ki. Sidney Tyler vagyok, és az én rágógumi nyúlású türelmemnek is van határa!
- És mégis mit tegyünk?
Drága jó Pepper, te mindig is jobban bírtad a gyűrődést, mint Én.
Legalábbis ha fotózásról volt szó. És éppen egy száz százalékig valódi… shootingon voltunk, hogy szépen fejezzem ki magam.
Az ember azt hinné, hogy elég lesz egy ostoba vigyor, néhány fényképezőgép kattintás, aztán, viszlát stúdió, hello ismét való élet!
- Nem is tudom, de kell, hogy a képekből áradjon egy fajta fiatalos lendület! Ez az egymást átkarolós mosolygós felállás sem rossz, csak kell még egy kis plusz. – válaszolta kissé ingerülten a fotós. Pedig nem az ő haját tépték, vasalták, vágták, zselézték fél órán keresztül, sőt a bőre makulátlan volt, és tiszta semmiféle női kozmetikai termék, például alapozó nem ért hozzá. Én a helyében nagyon örülnék a fejemnek. És a kényelmes kockás lazán gombolt ingnek is. Rajta sehol semmi szűk, undorító H&M póló, amelyet soha a büdös életben nem venne fel, csak ha fizetnek érte.
Mondjuk a mi -Pepper és az Én-, esetünkben pontosan ez történt. Nem vicc. Ha éppen elcsípted a liftet, amely fel a tini sztárok címmel fémjelzett világba visz fel, akkor dől hozzád a lé, pusztán azért, mert valamelyik híres márka cuccait aggatod magadra, s reklámozod őket.
De inkább visszaszolgáltattam volna az összes lóvét, csakhogy megszabaduljak a gusztustalan rózsaszín-fehér csíkos felsőtől, és borzasztóan szorító koptatott csőgatyától.
A converse tornacipő ellen nem volt kifogásom, annak nagy kegyesen megkegyelmeztem volna.
- Hm, megvan! – csettintett a fényképész, és izgatottan beletúrt felzselézett tincseibe. -, Sidney! – utasított a kamera mögül.
Megköszörültem a torkom.
- Sid.
- Akkor Sid, nekem tök mindegy, tehát kérlek kapd fel Peppert.
Ezt a fotós bácsi olyan hangsúllyal mondta, mintha arra kért volna, hogy lépjek egyet balra.
De a jelmondatunk mostanában az, hogy „Mindent a Rolling Stone fotózásért!”
- Ú. – jajdult fel bűntudatosan Pepper. – lehet, hogy nem kellett volna megennem azt a banános, kókuszos, fehér csokis muffint.
- Csak, nyugalom! – próbáltam bizalmat sugározni, de az a helyzet, hogy a H&M póló alatt nem sok izom dagadozott.
- Tehát, rajta! – kiáltotta el magát a fényképész.
Én meg akcióba lendültem, Pepper átkarolta a nyakam, miközben az egyik kezem becsúsztattam a térde alá, a másikat pedig a háta köré kulcsoltam, és emeltem.
Örömmel konstatáltam, hogy könnyedén vettem az akadályt, így a vigyorgást se kellett színlelni.
Azonban vakítófény szakította félbe az örömteli pillanatot, én megtántorodtam, látni, semmit sem láttam, csak szép kékeszöldes lilás foltok táncoltak a szemem előtt.
Gurgulázó sikítás, majd egy tompa puffanás hallatszott.
Majd egy férfi meglepett kiáltása.
Lelkiekben felkészülve a látványra megdörzsöltem a szemem, majd szép lassan kibontakozott egy rakás tüll, és skótkockás anyag kupac.
A kupac legnagyobb meglepetésemre beszélt is.
- Ez meg mi a franc volt?
Miután jobban megnéztem rájöttem, hogy Pepper az, és a földön hever, a tüllös förmedvényt pedig az olasz stylistunk, Mauro, erőltette rá, aki olyan meleg, mint a golf áramlat.
- Ne haragudj! – szabadkoztam, majd felsegítettem a földről. -, csak ez a fény… Nem láttam semmit.
- Ezt úgy hívják, hogy vaku, te ütődött! – bökött a homlokára Pepper, mellyel azt akarta szemléltetni, hogy kétségei vannak az épelméjűségem iránt. Úgy nézett ki eddig tartott a strapabírása.
- Mondtam már, hogy bocs! Nem tehetek róla, de még egyben vagy! – vágtam vissza.
- Azt nem igazán mondanám. – Pepper a hüvelyk és a mutató ujja közé csippentette egy hajfürtjét, mely kibillent a gravitáció hatására. – Begöndörödött a hajam, most kezdhetjük elölről az egészet. – sóhajtott.
- … Mégis hogy képzeli ezt?! Panaszt fogok tenni a főnökénél, és megmondom neki, hogy maga nem tartja szem előtt a gyerekek testi épségét! – dühös hang szakította félbe a veszekedésünket. Legnagyobb bánatomra azt a hangot, és hanghordozást nagyon is ismertem. Sokszor volt szerencsém (vagy szerencsétlenségem?) hozzá.
- Anya. Anya! – odafutottam drága jó szülőanyámhoz, és elkaptam a jobb kezét. Ugyanis a tört fehér irattartó mappáját használta arra, hogy alaposan ellássa a fényképész baját. – Nyugalom! Jól van mindenki!
A fotós leeresztette a védekezésképpen feltartott karjait, és most először hálával pislogott felém.
- De meg is sérülhettetek volna! Mire jövök be? Arra, hogy ez a szegény törékeny kislány ott fekszik a padlón, a fiam pedig olyan, mint egy beszívott kábítószeres! – Anya továbbra is tajtékzott a dühtől.
- Semmi gond nincs, tényleg, csak a hirtelen vakuvillanástól kicsit megbotlottam ez minden. – csitítgattam.
- Tényleg, Mrs. Tyler én is jól vagyok, leszámítva a hajamat, de azt egykettőre…- szállt be Pepper a nyugtatásba.
Fél siker. Anya ekkor új személyt talált a kínzásra.
- Mauro! Hol van az a semmirekellő? Lemerném fogadni, hogy megint a „Top modell leszek” ismétléseit nézi a szobájában! Milyen ellátás ez? Ezek a mocskos média cápák még arra se ügyelnek, hogy egy egyszerű fotózás rendben menjen! Tudtam én, hogy be kellett néznem ide! – szitkozódott, aztán Pepperhez fordult. – Ne aggódj édesem, rendbe hozzuk a hajadat, és szebb lesz mint új korában! MAURO! – kiáltotta el magát ismét, és a kosztümjében elviharzott az öltöző szekció felé. Magas sarkú cipőjének kopogása még sokáig visszhangzott utána.
- Ezt nem kellett volna. – szólalt meg némi csend után Pepper.
- Egyetértek. - feleltem. -, túlzás volt, amit a hajad miatt rendezett, (a fotós hevesen bólogatott) néha úgy érzem túl nagy teher neki ez a menedzserkedés.
Pepper sértődött pillantást vetett rám.
- Nem, csak Richie Guide van itt. Tudod a modellje. És egyben Mauro barátja. – világosított fel.
Megrázkódtam. Nem szívesen lettem volna Anya helyében mikor kinyitja az öltöző ajtaját.
Tovább nem nagyon volt időm ezen agyalni, ugyanis mázsás teher nehezedett a vállamra. Szó szerint.
- Na mi újság, srácok? Jól halad a munka? Arra gondoltam tarthatnátok egy kis szünetet.
Daryl vigyorgó kerek képe köszöntött. A hirtelen jött teher pedig a jól megtermett húsos karja volt, amelyet fekete farmerzakóba bújtatott.
- Remek ötlet. – felelte helyettünk a fotós. Szerintem felfedezte, hogy addig kell menekülni, amíg lehet.
- Oltári hírem van! – jelentette ki Daryl, arca csak úgy ragyogott.
Egyszerre nyögtünk fel Pepperrel, mert amikor Daryl ezt mondja, akkor általában olyan dologról van szó, amely minden, csak nem oltári.
Daryl választ meg se várva folytatta:
- Találós kérdés: ki ismeri Georga Santini-t?
Nem sokat tudtam hozzászólni a dolgokhoz, de Pepper szeme rögtön felcsillant, és egyben bennem is feléledt a remény, hogy ezek szerint mégse valami gyilkos dologról van szó.
- Georga Santinit? Azt a Georga Santinit, akinek a specialitása a banános kókuszos fehércsokis muffint? – sikított fel.
Banános kókuszos fehércsokis muffin? Mi a…? Na várjunk csak! Nem ezt ette a shooting előtt Peps?
- Igen, és ő egyúttal az a Georga Santini, akinek szerepelni fogtok a műsorában!
Pepper rajongó arckifejezése egy másodperc alatt rémültbe csapott át.
- MI?!
- Állj! – emeltem fel a kezeimet. -, Mindenki, állj! Ki az a Georga Santini?
Pepper még mindig sokkhatás alatt állt- nagyon reméltem, hogy Georga nem valami pletykára éhes vén banya-, ezért Daryl válaszolt helyette.
- Georga Santini egy spanyol szakácsnő, szebben szólva séf. Martha Stewart hamarosan kukába dobhatja a habverőjét, és a salátáskanalát, ugyanis Georga főzőműsora világszerte kezd hódítani, az a nő kész főzőzseni.
És remekül ért a marketingfogásokhoz is persze, rájött, hogy a fiatalság jót tesz a nézettségnek. – kacsintott Daryl -, éppen ezért hívott meg titeket a műsorába.
- Nem érek rá. – vágtam rá automatikusan.
- Fiam, azt a szót, hogy „nem” egészen addig töröld a szótáradból, addig, amíg nem sorakozik a polcodon legalább három „Kids Choice Awards” díj! – tiltakozott Daryl.
- De tényleg nem! Tanulnom kell, te is tudod, hogy az egyik fő feltétel, amiért anyám belement a tévés szereplésbe, az a tanulmányi eredményeimnek a szinten tartása! Minden áron!
Én magam is meglepődtem, hogy milyen hihető indokot tudtam felhozni mentség gyanánt. Az igazat semmiképpen sem tudhatták meg!
Daryl úgy nézett ki, hogy bevette a szöveget, mert erre már megértően bólintott.
- Pepper, neked viszont kötelező elmenni! Jelentős plusz bevételi forráshoz juthatunk mindannyian, ha részt veszünk ebben, ráadásul ezzel is csak még nagyobb promotálást kap a „Sidney&Pepper Show”! – mondta Daryl Peppernek ellentmondást nem tűrő hangon. – A főzőcskézés amúgy is női dolog, jobban illesz csak te a képbe.
- De… - próbált védekezni Pepper.
- Akkor majd még hívlak a részletekkel kapcsolatban, most azonban sietnem kell! – Daryl elindult a kijárat felé.
- Én, nem…
- Ha az időt pénzért árulnák, biztos vennék belőle csillagvirág, de most tényleg rohanok!
- tudok…
- Legyetek jók!
- FŐZNI!
Peps kitörésére csak távolodó lábdobogás felelt.
- Hali! – Mauro skarlátvörös, és fekete hajkoronája tűnt fel a semmiből. – Úgy hallottam támadt egy icipici Haj vészhelyzet! – kezében a hajsütőt csattogtatta.
Igen, ha volt nap, ami nem Pepper Crúz napja volt, akkor ez határozottan abba a kategóriába tartozott.
- Meg akarok halni – nyüszítettem, fejem minden egyes szónál a konyhapultba verve, hogy ezzel is jelezzem a mellettem eszegető nagybátyámnak, mennyire komolyan is gondolom a mondatot. – Lehetőleg gyorsan, és fájdalommentesen. És azt akarom, hogy a temetésemre eljöjjön az összes tinisztár, akivel életem során találkoztam, a Jonas Brothers írjon egy dalt csak nekem, Sid pedig közvetlenül a ceremónia után akassza fel magát, mondván nem tud nélkülem élni.
Kis hatásszünetet tartottam, majd felpillantottam Drake bácsira. Még csak rám sem nézett, sokkal inkább lefoglalt a tál spagetti, amit anyu hagyott ott nekünk vacsorára. Persze, arról, ahogy hatalmas élvezettel szájába emelte a falatokat, rögtön eszembe jutott, tulajdonképpen miért is kéne sürgősen meghalnom, és fájdalmasan felnyüszítettem.
- Peps, az ég szerelmére, éppen enni próbálnék! De ezzel a szenvedéssel teljesen elveszed az étvágyam – horkantott idegesen nagybátyám.
- Ennyi? – emeltem fel a fejem a pultról. – Éppen azt ecsetelem, hogy lehet hamarosan felmegyek a fürdőbe, és felvágom az ereim, te meg csak ennyit vagy képes mondani? Meg fogom írni anyuéknak a búcsúlevelemben, hogy magadra vállalod a temetésem összes költségét.
- Ugye a mélységesen mély depresszióban szenvedő egyének nem esznek semmit? – kérdezte komolyan Dé bácsi.
- Mert? – morogtam, lehetőleg úgy, hogy tulajdonképpen abból a „mert”-ből csak egy „mrrggh” hallatszódjon.
- Mert akkor megehetem az egész tál tésztát, bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül. Tényleg isteni. A legjobb spagetti, amit egész életemben ettem. Lehet érezni, hogy a szósz igazi paradicsomból van, nem pedig…
Szerencsére abban a pillanatban megszólalt a telefonom, az igen érdekes csengőhangom játszva. Eredetileg egy partin arra akartam rávenni a Jonas Brothers-t egy éneklésre, személyre szólóan csak nekem, amit aztán csengőhangként használhatok. Aztán épp mikor indítottam a hangfelvételt, természetesen a nagy melegtől (nem pedig mert annyira odáig voltam attól, hogy a Jonasok előtt állhatok, mint Sidney hangoztatja mindenkinek) összeestem. Így a csodás éneklés helyett különféle ordítozások hallhatók a felvételen, ahogy sok-sok ember mind vizet akar hozatni nekem, illetve kivinni a friss levegőre. Akkor miért tartottam meg? Ugyan… nem mindennap kiabál az életemért aggódva Joe Jonas.
- Halló? – nyögtem a telefonba.
- Pepper, drágám itt Sidney anyukája beszél. Csak azt akartam mondani, hogy azt hiszem, megtaláltam a tökéletes ruhát neked a Georgia Santini-féle műsorba – amint kimondta azt a néhány szót, amik miatt tulajdonképpen a fejbelövés gondolatát fontolgattam, könnyek szöktek a szemembe, Dé bácsi pedig kikapta kezemből a telefont, az asztal közepére helyezte, és kihangosította, hogy tudjon jót röhögni a nyomoromon. Szeretem a rokonaim.
- Szóval, igyekeztem olyat választani, ami illik ennek a nőszemélynek a stúdiójához, és elnyeri a ti állítólagos stylistotok tetszését is. Diane von Furstenbergnél találtam meg a tökéletes ruhát, azt hiszem. Küldöm a képet – azzal paff, már le is tette. Sajnos, Sid anyukája néha túl lelkes, mikor ruhákról van szó. Úgy értem, két fiúgyereknek nem igazán tudott édes kis lányos cuccokat vásárolni, és ha lehet hinni Sidnek és a bátyjának, új értelmet adtam életének azzal, hogy felbukkantam a semmiből, és bizony ruhákra van szükségem a fellépésekre.
Persze, a gond csak annyi, hogy az ízlésünk igencsak eltérő. Szóval én nagyon szívesen viselnék bármit, amit rikító színű és extravagáns, mint Katy Perry, Sidney anyukája viszont a sokkal visszafogottabb stílus híve. És a nőies, csinilányos ruciké.
Ezért pillantottam kicsit félve a telefonom kijelzőjére, mikor az elkezdett csipogni, jelezve, hogy új képüzenetem érkezett.
De kivételesen kár volt izgulnom. Ugyanis egy csodás, virágmintás nyári ruha mosolygott rám a képről. Rettenetesen elszorult a szívem, mivel tudtam, ha most megmondom Sidney anyukájának, Darylnek, meg mindenkinek, hogy felejtsenek el, nem tudom főzni, és Georgia Santini mellett sem fogok bohóckodni, akkor bizony soha nem viselhetem álmaim ruháját.
- Hé, azért ne csöpögj ide nekem – szólt rám idegesen Drake bácsi. – Mi lesz az elhalálozási terveiddel?
Újabb pillantást vetettem a rucira, és lemondóan sóhajtottam.
- Úgy tűnik, azokat el kell napolnom.
- Király. Georgia műsora amúgy is király! Miatta kezdtem el főzni – húzta ki magát büszkén Drake bácsi.
- Főzni? Például mit? Pirítóst? Vagy zsemlét vajjal és egy kis szalámival, ahogy a séf szereti?
- Nem – mondta bácsikám, majd egy alig észrevehető pillantást vetett az előtte gőzölgő spagettire.
- Várj! Azt mondtad, anyu hozatta, hogy ne haljunk éhen, amíg ők tárgyalnak valakivel!
- Kíváncsi voltam, mit gondolsz róla, aztán rájöttem, tulajdonképpen nem is akarok adni neked, mert valami isteni spagettit dobtam össze. Ó, és megsúgom, múlt héten, azt a hamburgert, amit annyira dicsértél, azt is én csináltam.
- Oké… ez valami hihetetlen! Egy született főzőzseni vagy! Mármint tényleg. Anyu tudja?
- Dehogyis! Rögtön bedugna valami menő étterembe gyakornoknak, ahol megtanulhatnám a főzés különféle csínját-bínját. Az meg egyet jelentene azzal, hogy kereshetnék magamnak egy saját lakást, mondván, saját fizetésem van, nem kell a nyakatokon élősködnöm.
Nos, ezt nem igazán értettem, hiszen ha Dé bácsinak saját lakása lenne, ott ő is tarthatna magának menő partikat, mert senki nem nyavalyogna a bútorok épségben hagyása miatt, és én tarthatnék itthon, mert nem kéne folyton azon aggódnom, hogy a hatalmas tinisztároknak tartott bulim közepette esetleg felbukkan a bácsikám, és ne adj isten, esetleg csatlakozni akar.
Mindegy, ezen még ráérek rágódni. De az biztos, hogy már tudom, hogy is fogok megtanulni főzni, mire oda kell állnom Georgia Santini mellé.
AJÁNLOM AZ OLDALT
