- Kérlek, mondd, hogy ezt te írtad, csak azért, hogy felidézhessük a régi emlékeket, és egy jót nevessünk az egészen! – folytattam aztán, és rettenetesen örültem volna, ha Joe elvigyorodik, megveregeti a vállam, és közli, milyen vicces arcot vágtam, miközben olvastam a rövid, ám de annál lényegre törőbb üzenetet.

Ne ijedj meg, de hamarosan végzek veled. Talán most még azt hiszed, hogy menekülhetsz, de nem. Előlem senki nem menekül, nagyfiú.

- Ezt az egyik ruhásszekrényben találtam, kicsivel az után, hogy elkezdtem kipakolni a délután – mondta Joe komolyan. Vagyis nincs vicces kedvében, a francba is!

- Egészen biztos vagy benne, hogy nem csak tréfál valaki? Úgy értem, talán az öcséd úgy gondolta, jó móka lenne, felhívott valami alkalmazottat, és utasította, mit tegyen.

- Azt hiszem Nick igencsak öreg már az efféle gyerekes csínyekhez.

- Igazából a másikra gondoltam – nyújtottam vissza Joe-nak a cetlit. Bár, ha ténylegesen valamiféle fenyegető üzenettel álltunk szemben, szerintem már ott elrontotta az egészet, hogy egyáltalán hozzáért. Hogy fognak így a rendőrök ujjlenyomatokat venni? – Úgy értem, Frankie körülbelül egyidős Dominickal, és ha az én öcsém képes rákokat tenyészteni titokban a saját fürdőszobájában, akkor a te öcséd is képes ál-fenyegető leveleket írni neked.

- Ugyan már – nevetett fel Joe, gondosan inge egyik zsebébe hajtogatva a levelet. – Tény, hogy Frankie a legjobb mestertől tanult, ami a tréfákat illeti, de ilyen messzire azért ő sem merészkedne. Nem volt annyira kicsi, nagyon jól emlékszik rá, mennyire meg voltunk ijedve, mikor Fletcher… - Joe összerázkódott én pedig egy pillanatra behunytam a szemem. Történhetett akármilyen régen, néha álmaimban még ma is újra látom magam előtt a fiú dühtől vörös arcát, ahogy azt magyarázza a félig kattantak magabiztos vidámságával, hogy tervezi megölni Joe-t. Aztán vált a kép, és én ismét, akárcsak azon a régi estén, álmomban is ugyanúgy bujkálok a biztonságot jelentő csövek között, szinte érzem a fullasztó hőséget, és a majdnem teljesen oxigén nélküli levegőt. Aztán felriadok, verejtékben úszva, és miközben megnyugtatom magam, hogy nincs semmi gond, egyedül fekszek az ágyamban, bizony néha nem sok választ el attól, hogy felhívjam Joe-t a biztonság kedvéért. Mármint, hogy tényleg csak álmodtam, nincs veszélyben az élete ismételten.

És tessék, most itt vagyunk, úgy néz ki, ismét életveszélyben. Legalábbis ő. Mert, ha nekem most lenne eszem, azt mondanám, szóljon a testőrnek, aki elkísérte, vagy a Marco Island-i zsaruknak. És ezt is fogom mondani.

- Annyit megtehetek, hogy körbenézek veled a lakosztályodban, hátha akad még ott valami, ami esetleg gyanús lenne, de Joe… ez tényleg olyan butaság. Talán akad valaki, aki kedveli az efféle morbid humort errefelé – mosolyodtam el halványan. Fenébe, Bailee, le kellett volna koptatnod.

- Istenem! – a következő pillanatban arra eszméltem, hogy Joe magához húz, és szorosan átölel. – Annyira jó, hogy számíthatok rád még ilyen idióta helyzetben is! Mert… igazi barát vagy.

- Ja – csupán ennyit tudtam kinyögni, és nem, nem azért, mert mérges voltam, amiért a barátjának nevezett, hanem mert annyira nagyon szorított, hogy alig kaptam levegőt. – Viszont, akkor azt hiszem, ennyi lett volna számunkra a parti – sóhajtottam kicsit szomorúan, mikor Joe elhúzódott tőlem. Igazából a gondolkodás, és a meglepetés közepette, még csak sort sem kerítettem az illatát beszippantós jelenetre. Semmi gond, majd a szobájában megkérem, hadd nézzek szét a ruhái között, és észrevétlenül eltöltök egy kis időt azzal, hogy a különféle ingeket meg ilyesmiket szagolgatom. Oké, Bailee, beteg vagy.

- Igen, de… kissé már kezdem úgy érezni, kinőttem ebből – legyintett Joe, és a hangoskodó sokaságra pillantott, majd vissza rám. – Te jó ég, ezt tényleg én ejtettem ki a számon?

- Hiába, öregek vagyunk – bólintottam helyeslően, és ugyanabban a pillanatban, mint valami riasztó, úgy csendült fel a fejemben anyám hangja, egyetlen félmondatot ismételgetve: „vénlány leszel… vénlány leszel… vénlány leszel”.

Hogy kiűzzem fejemből a mondatot, miközben Joe-val megindultunk a hatalmas épületek felé, lopva Dominicra pillantottam, akit a jelek szerint épp le akart rázni a lány, akit kinézett magának. Talán, csak hallucináltam a szörnyűséges lávás folyadék utóhatásaként, de a kis jelenetet Sadie Champney mintha halvány vigyorral az arcán figyelte volna a távolból. Kérlek, kedves Idióta Tinédzser Kapcsolatok Ősi Istensége, add, hogy a kislány ne szeressen bele az én csapodár öcsémbe. Ja, és ha már itt tartunk, tudom nem a te hatásköröd alá tartozik, de jól esne egy epres mázzal leöntött muffin.

- Ne tévesszen meg a hatalmas rend… még nem volt időm belakni a helyet. Sőt, amilyen nagy, a rendetlenség csináláshoz szerintem egy komplett bandát kéne felfogadnom, segítség gyanánt – kacsintott rám Joe, mikor vagy tíz percnyi sétálás, liftezés, testőrrel való ellenőrzés után, szélesre tárta előttem a lakosztálya ajtaját.

- Hűamindenit – suttogtam, amint kis idegenvezetés után a nappaliként szolgáló helyiségben találtam magam, ahol még egy biliárdasztal is helyet foglalt. Talán nem rendelkezett ez a lakosztály tengerparti terasszal, csak uncsi erkéllyel, de bizony bármikor feladtam volna a kilátásom azért a rengeteg extráért, ami Joe-nak jutott.

- Jártam már jobb helyen is – vont vállat vigyorogva Joe, amivel gondolom azt akarta kifejezni, hogy csak poénkodik. De azon az estén nagyon nem volt formában a humorérzékem, ezért csak fintorral válaszoltam, miközben, hogy úgy tűnjön, mintha csinálnék is valamit, felemeltem az egyik kanapéról egy vajszínű díszpárnát, és mikor, minő hihetetlen, nem találtam semmit alatta, megcsóváltam a fejem.

- Esetleg megmutatom, merre találtam – mutatott Joe egy másik szoba irányába, ahonnan bájosan kacsintgatott rám egy csodás franciaágy. Nem, Bailee, az ágy rossz. A gardrób jó.

- Itt, pontosan ebbe a fiókba volt rejtve, egy kis borítékban. Név, vagy ilyesmi nem volt rajta – mondta Joe, miközben még azt is bemutatta, pontosan milyen mozdulat kíséretében vette ki onnan a fenyegető levelet.

- Hát tudod – kezeim keresztbe fontam mellkasaim előtt, és úgy dőltem a nem is annyira aprócska gardróbként szolgáló helyiség falának -, a fenyegető levelekre általában nem szokta a feladó ráírni az adatait.

- Én sem a saját nevére gondoltam! – Joe egy dühös mozdulattal visszacsúsztatta helyére a fiókot. – Hanem az enyémre. Úgy értem, ennyi erővel akár… másnak is címezhette volna.

- A te lakosztályodban? – vetettem rá egy halálgúnyos pillantást. Hiába, valahogy muszáj volt nem arra gondolnom, hogy mennyire szívdöglesztően néz ki, a könyökéig feltűrt sötétkék ingben, és a kissé kócosnak tűnő frizurájával, aminek tökéletesítésére egyébként egészen biztos órákat szánt. – Igen, egészen biztos valaki másnak szánták.

- Most miért vagy ennyire utálatos? – a velem szemben álló egykori tinisztár, csípőre tett kezeivel, és dühös tekintetével igencsak kezdett egy elkényeztetett óvodásra hasonlítani, aki nem kapott a kedvenc csokis fagyijából két gombóccal.

- Ugyan már – nevettem fel idegesen. – Úgy értem… ez az egész… annyira idióta és igazából már az nevetséges, hogy egyáltalán törődsz ezzel a levéllel. Annak idején minden egyes újság tele volt a kis ügyünkkel, nem csoda, hogy azok, akik esetlegesen nem csípnek, vagy csíptek annyira, kihasználják ezt, és jó mókának tartják az efféle viccelődéseket.

Körülbelül két másodpercig csak álltunk ott, Joe dühösen, én továbbra is gúnyos mosollyal az arcomon, amikor hirtelen egyik kezét felemelte és határozottan a lakosztály ajtaja felé mutatott.

- Kérlek – tette még hozzá, olyan halkan, hogyha történetesen nem rendelkezek a világmindenség egyik legjobb hallószervével, talán meg sem hallom. – Csak kérlek…

- Hát… jó éjt – intettem neki egy aprót, és miközben kifelé lépkedtem a csodás apartman ajtaja felé, jó párszor eszembe jutott, hogy talán vissza kéne fordulni hozzá, és azt mondani…

Mit is? Talán azt, hogy nem kell félnie, én segítek neki megint megvédenie magát, mert érdekel, mi történik vele, mert a barátom, és nem bocsátanám meg magamnak, ha valaki bántaná.

De mire rászántam volna magam a meggondolásra, már ki is léptem a folyósóra, és ha akartam sem mehettem volna vissza, hála a több tonnás testőrnek, aki egy sokat mondó „ Jó éjszakát, Ms. Queen!” kíséretében útnak eresztett.

Remek, fél óra alatt nemkívánatos személynek nyilvánítottak a Jonas-rezidencián.