A rossz dolgoknak szokása, hogy egyszerre zuhannak az ember nyakába, akár egy friss zápor egy nyári délutánon. Bár, kicsit talán rossz hasonlat volt ez, hiszen a nyári esők néha igencsak kellemesek lehetnek, a rossz dolgok meg… rossz dolgok, na.

Sosem értettem, miért van ez, talán a híres Murphy-törvények egyike, vagy mi. Mint, hogy ami el tud romlani el is romlik, és társai. De mikor az én életemről, sőt, több ezer másik életről van szó, nagyon örülnék, ha Murphy bácsi nem tevékenykedne ilyen bőszen.

Azért mégis azt mondanám, a rossz dolgokkal ellentétben, nézzük sorban az eseményeket.

Szokásos, edzésekkel teli nap volt. Éppen csak annyival különbözött a többitől, hogy kivételesen nem Halle és Zeb csapatával kellett összeállnunk a csata-szimuláció alatt, mivel úgy gondolta a CIA, hogy ők megérdemelnek egy kis pihenést az őket ért sokk után. Pihenés… nagyon szívesen megmondtam volna nekik, hogy azok ketten mégis mit művelnek pihenés címszó alatt. Persze, nem tettem, mivel a különféle jelek szerint továbbra is fasírtban voltunk. A CIA meg én.

Éppen annak a srácnak a nyakára ugrottam, hogy jelképesen elkábítsam, aki képes láthatatlanná válni, tehát teljesen büszke voltam magamra, amiért én éber voltam, ő meg nem, amikor a teremben felhangzott Prudent főhadnagy mély hangja, persze a különféle hangszórók segítségével.

- Brigitte, az édesapád keres telefonon!

Tényleg, mindössze néhány másodperc erejéig nem figyeltem oda a láthatatlan fiúra, és ez már épp elég is volt neki hogy láthatatlanná váljon, és elrohanjon a terem másik végébe, és elkezdjen vidáman integetni nekem.

- Brigitte… - Prudent főhadnagy hangja kissé ingerülten csengett, ezért csupán fújtam egyet, és el is kezdtem gondolkozni, hogy is fogom elkapni a kis mocskot, miután visszatértem a telefonálásból.

- Jujj, üzenem apukádnak, hogy isteni volt a sütemény, amit küldött! – kiáltott Winter, valahonnan fentről, mire megtoppantam.

- Milyen süti? – kérdeztem gyanakodva, miután gyorsan megkerestem szememmel. Illetve, gyakorlatilag az egész fejem felé kellett fordítanom, mivel pontosan felettem lebegett a levegőben, törökülésben, mintha legalábbis nem egy csatát, hanem egy szombat délutánt szimulálnánk a strandon.

- Ó, hát amit a szomszédotok sütött – legyintett. – Tényleg nagyon fincsi volt, olyan krémes, és csokis, és a tésztája elolvadt az ember szájában… a fiúknak is ízlett.

- A fiúknak… - morogtam. – És pontosan mikor is érkezett ez a sütemény-adag? – ordítottam fel neki, mire vállat vont.

- Talán egy hete. Éppen kimentél mosdóba, akkor hozta valami futár.

Remek. Ez azt jelenti, hogy nagyjából öt perc leforgása alatt, amíg elvégeztem a dolgom a vécén, a legjobb barátnőm, a pasija, és az én pasim elpusztították a világ talán legfinomabb süteményét. Lehet, új barátok után kéne néznem. Olyan barátok után, akik ahelyett, hogy ilyet tennének, bármi, ami az övék felajánlják nekem, legyen szó süteményről vagy akármi másról, és felnéznek rám, és félnek tőlem…

- BRIGITTE! – Prudent már minden kétséget kizáróan kezdett picit ideges lenni.

Mindegy. A süteményes incidens volt az első rossz hír aznap. Más napokon nyilván mélységen mély depresszióba estem volna miatta, de azon a különleges napon, a három rossz hír versenyében a harmadik helyre szorult.

Végigszáguldottam egy folyósón, kis híján el is kapott egy túlbuzgó katona, mivel azt hitte, szökni próbálok, de végül sikeresen megtaláltam az egyik telefont valami iroda-szerű helyiségben. Miután levágódtam egy kényelmes bőrszékbe, a lábaimat pedig felpakoltam egy csodás íróasztalra, rögtön rá is jöttem, hogy Prudent irodájába vezettek be, már csak azért is, mert bármerre néztem az asztalon, mindenhonnan egy szőke nő, és egy édes kis szőke lány vigyorogtak vissza rám. Csapatvezetőnk életének értelmei.

- Szia, apa! – kurjantottam a telefon kagylójába, miután megtaláltam a kis szerkezetet a sok lim-lom között. Ki gondolta volna, hogy a főhadnagy ennyire rendetlen?

- Brigitte! Már azt hittem sosem tudunk beszélni. Tudod, az a férfi mondta, hogy éppen gyakoroltok, vagy edzetek vagy ilyesmi, ami nagyon veszélyesen hangzik, és aztán olyan sokáig nem válaszoltál, azt hittem, valami bajod esett… - és apa csak beszélt, és beszélt és még mindig beszélt. Igaz, eléggé izgatottnak tűnt a hangja, szóval talán oda kellett volna figyelnem, arra amit mond, mert ki tudja, éppen azt ecsetelte, hogy úgy döntött elköltözünk Floridába, vagy akármilyen másik helyre, ahol lényegében sokkal többet süt a nap, mint Maryland államban. Vagy vesz nekem egy kutyát, mikor hazamegyek. Mindig is vágytam egy kutyára. Egy nagy kutyára, ami elintézné az egy szomszéd kis patkányt, amit más emberek csivavának neveznek.

De bevallom, nehezemre esett odafigyelni, ezért inkább csak hümmögtem, néha-néha aháztam, meg okéztam egyet, de sokkal érdekesebbnek találtam Prudent főhadnagy íróasztalát.

Főleg, miután néhány jelentéktelennek tűnő dossziét félresöpörve rábukkantam egy képre, amin kivételesen nem a felesége és kislánya társaságában ácsorgott valami giccses tengerparti bazárban. De nem ám. Minket ábrázolt. Camdent, Wintert, engem, meg persze saját magát, amint szélesen vigyorogva állunk a kollégium előtt, azon a szép napon, amikor az ufó támadás után felmentettek minket kötelezettségeink alól, és még ingyen hot-dogot is kaptunk, meg különféle lufiállatokat.

Bevallom, egészen elérzékenyültem. Hiszen a családi képeken kívül, sem barátokról, vagy öreg nagynénikről nem láttam képet az asztalon, ami csak azt jelenthette, hogy a főhadnagy minket is a családjának tekint. Ha hirtelen nem döbbenek rá, hogy továbbra is apuval dumálok, talán még el is sírtam volna magam.

- Ugye, milyen remek? – kérdezte apu, annyi boldogsággal a hangjában, hogy már azon voltam, megkérdezem, véletlenül nem szívott-e valamit, mert jó cuccnak tűnik, küldhetne nekem is.

- Az, persze – helyeseltem.

- Valamikor nyáron, júliusban esetleg meg is tarthatnánk a ceremóniát. Természetesen rengeteg dolgot el kell intéznünk addig, meghívót mindenkinek, zenekart, virágokat, kaját de akkor is, nem gondoltam volna, hogy valaha is megérem ezt.

Finoman megvakargattam a halántékom. Mert, mivel sokkal inkább lekötöttek a különféle fotók, tényleg halvány lila fogalmam sem volt róla, miről is beszél, tulajdonképpen. A világért sem kérdeztem volna meg, mert akkor lebukok, így aztán csendesen reménykedtem, hogy ismét szóba hozza azt a valamit, amire ennyire kell készülni. Bár, ahol kajáról van szó, annyira nem lehet rossz dolog.

- Persze, annak örülök, hogy a ruhával nincs gond, mert nem tudom, meg tudnám-e engedni magamnak azt a fajta királykisasszonyos ruhát, amire a nővéred mindig is vágyott, de szerencsére azt mondta, szeretné anyu menyasszonyi ruháját viselni a jeles napon.

Na itt nyeltem félre a semmit, és kezdtem köhögni, akár egy idióta. Fuldokló idióta.

- Hogy mi? – sikítottam a telefonba, miután magamhoz tértem. – Janice mit csinál, kivel?

- Megint nem figyeltél rám, ugye? Nem baj, drágám, szívesen elmondom még egyszer, bár az én első reakcióm is hasonló volt, mint a tiéd, most – hallottam, hogy apu kuncog a vonal másik végén. Kuncog, az istenért.

- Ugye nem azt akarod mondani… illetve mondtad is az elmúlt húsz percben, hogy a nővérem férjhez megy? – sziszegtem a telefonba.

- De! Hát nem csodás? Persze, eleinte én is úgy gondoltam, hogy fiatal még ehhez, meg rendesen el kéne végeznie a főiskolát, de látom rajta mennyire boldog, micsoda apa lennék, ha most ezt megtiltanám neki?

Megtiltani? Volt egy olyan érzésem, hogy az apám még nem fogta fel ennek az egésznek a súlyát. Úgy értem, meg lehet tiltani egy tetoválást (bár ilyen esetekben jobb, ha nem is tud a tetoválásról, tapasztalatból beszélek), vagy éppen, hogy elmenjen bulizni. De a házasság… úristen. Oké, talán én sem fogtam fel az egész súlyát, meg azt, hogy örülnöm kéne a dolognak, mert csupán egyetlen gondolat járt a fejemben.

Hogy nyáron lesz. Nyárra, akárhogy nézem, már el kell engedniük minket, vagyis a nővéremet semmi nem akadályozza meg abban, hogy koszorúslányt csináljon belőlem. Belőlem! Rózsaszín ruhával, és virágokkal, meg mit tudom én, mi kell még a koszorúslányoknak.

- Hú… hát erre… nem számítottunk, igaz? – apunak csak ennyit mondtam, tettetett boldogsággal a hangomban.

- Nem, az biztos, hogy nem, de hidd el, drágám, talán a világon a legboldogabb szülő vagyok ebben a pillanatban! – nevetett apu, majd hirtelen elhallgatott. – Mondd csak, Gittie – nagyjából négy éves korom óta nem hívott így, nem mintha hiányzott volna, így rájöttem, hogy tényleg nagyon boldog Janice boldogsága miatt -, te is hallod ezt a fura szirénázó hangot, vagy csak én?

- Nyugi, ez csak azt jelzi, hogy valami rosszul sült el valamelyik gyakorló-teremben – legyintettem.

Aztán pont abban a pillanatban rohant el egy katona a nyitott ajtó előtt. Aha, szóval valaki robbantott, vagy ilyesmi. Esetleg két nyomorék kiszúrta egymás szemét.

Két másodperccel később egy egész kis csapat rohant el Prudent főhadnagy irodája előtt. Talán az előző embert üldözték, bár erre nem mertem volna mérget venni. Főleg azután nem, hogy a következő pillanatban olyan hangosan vijjogott fel a sziréna, hogy szerintem a nyugati parton is meghallották.

- Oké, apu, azt hiszem, mennem kell, mert úgy néz ki… mégsem olyan kicsi az a probléma – próbáltam túlkiabálni a vészjelző berendezést, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

- Vigyázz magadra! – csak ennyit hallottam, aztán lecsaptam a kagylót, és kikukkantam a folyósóra, hátha okosabb leszek.

Okosabb ugyan nem lettem, de szinte még csak az orrom hegyét dugtam ki, máris karon ragadott egy terepmintás ruhát viselő egyén. Illetve, katona, mert ki más viselne terepszínű cuccot ilyen környezetben.

- Melyik csapat? – dörrent rám, mintha legalábbis miattam szólna az az átkozott sziréna. Bár ki tudja, lehet tényleg miattam szólt, mert túlléptem a megengedett telefonálási időt, vagy ilyesmi.

- Ööö… hármas – nyögtem ki óvatosan, mire valamit elkezdett magyarázni, gyanítom valami mikrofonba, mégpedig arról, hogy megtalált engem, bár nem tudja, hogy ki vagyok, de Prudenthez tartozom. Amire nyilván válaszoltak neki valamit, mert hevesen bólogatni kezdett, lerendezte a kapott információt egy okéval, még erősebben szorította a karom, és szinte futva húzott maga után.

- Hé, uram, nem kéne megmagyarázni, mi is történik itt? – kérdeztem ingerülten, és megpróbáltam kiszabadítani a karom.

- Sajnálom, nemzetvédelmi ügy, nem mondhatok semmit – darálta el egy szuszra a jól betanult szöveget, mire, ha rám nézett volna, csak egy gúnyos pillantást kapott volna válaszul. Ember, az isten szerelmére, én fogom megvédeni a nemzetet, hahó!

Persze, nem mintha szükség lenne arra, hogy mondjon nekem akármit is. Úgyis kiszedem belőle, nem probléma.

Mivel a fazon úgyis vezetett, nyugodtan becsukhattam a szemem, hogy tudjak koncentrálni, és nem kellett attól félnem, esetlegesen nekisétálok valami hirtelen kinyíló ajtónak, vagy hasonló.

Sajna, pont mire odáig jutottam volna, hogy az óriási hangzavarban megteremtsem kettőnk között a mentális kapcsolatot, lökött rajtam egyet, és legnagyobb bánatomra elengedte a karom. Nem, nem változtak meg hirtelenjében az érzéseim iránta, de sokkal jobban meg a gondolatolvasás, ha közben érintkezek az illetővel, na.

Kinyitottam szemeim, és láttam, hogy közepes méretű terembe lettem belökve, ahol már ott ácsorog a csapatom, és Prudent hadnagy is, mindannyian munkaruhában. Ami persze, egyet jelent a csini katonai kezeslábassal, és fekete bakanccsal.

Egy szót sem tudtam kinyögni, egy eléggé fiatalnak tűnő katona máris a kezembe nyomta a saját ruhámat, rajta az elengedhetetlen „Nocturne” feliratú hímzéssel, plusz kaptam én is egy bakancsot, és egy golyóálló mellényt is. Ami egyet jelent azzal, hogy totális nagy bajban vagyunk, mivel mindössze egyszer kellett viselnem ezt a cuccot, mégpedig akkor, mikor az űrlényekkel harcoltunk. Szóval, reménykedtem benne, hogy legalább kimosták, mert már akkoriban is volt egy kissé állott szaga, hát még több mint egy év elteltével.

Észrevétlenül orromhoz nyomtam a durva anyagból készült ruhát, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem éppen fincsi öblítő-illata volt, de vérrel kevert izzadtság sem.

- Gabriel? – kérdeztem halkan, tekintetem Prudent főhadnagyra emelve, aki válaszképp lassan megcsóválta a fejét.

- Űrlények? – tettem fel az újabb kérdést, kicsit már hangosabban, de ugyanazt a választ kaptam.

Többet nem próbálkoztam. Miközben kibújtam a szoknyámból, és fűzős felsőmből, mert én ugyan nem vagyok szégyellős, reménykedtem benne, hogy többet fog nekem mondani.

Igazából választ csak akkor kaptam, miután magamra öltöttem a cseppet sem szexis katonai egyenruhát, mellényestül, mindenestül.

- Az… - Prudent főhadnagy megköszörülte a torkát -, az Igaz Amerikaiak Egyesülete… egy videó üzenetet küldött a Pentagonnak… sokan vannak… és… készülnek megtámadni az Idegen Bázis Családi Parkot.

Vártam volna valamit, hogy Winter közbekotyogja, mennyire jól éreztük magunkat, mikor legutóbb ott jártunk, vagy ilyesmi, de nem, ő is csak állt, remegve, Quentin karját szorongatva. Vagyis hatalmas bajban vagyunk, és nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb pillanata arra, hogy kidugjam a fejem a folyósóra, és elengedjek egy „Igazam volt, lúzerek!”-felkiáltást.

De annyi biztos. Ez a rossz hír megérdemelten kapta meg az aranyérmet a versenyben.