- Kidobott? – Dominic arcán ördögi vigyor suhant át, melynek sátáni voltát természetesen csak én fedeztem fel. Mindenki más, aki aznap délelőtt rajtunk kívül a Quinn’s on the Beach, mint a neve is mutatja tengerparti, étteremben ücsörgött, bizony mást nem láthatott, mint azt, hogy egy napszítta, szőkésbarna hajú, tinédzser fiú, óriási napszemüvegben, jegeskávét kortyolgatva, ellenállhatatlan mosolyban részesít egy nem ronda, bár inkább átlagos kinézetű nőt. (Bár meg kell hagyni, a nő lábai, saját véleménye szerint, átlagon felülinek néztek ki azon a reggelen a hófehér farmersortban. Mert, hogy barnák, meg hosszúak, meg minden.)

- Igen – dünnyögtem, és jelezve, hogy többet nem akarok a témáról beszélni, arcomat a már igen erősen tűző nap felé fordítottam. Nem ártana egy kis naptej. Az orrom mindig olyan hamar leég.

- Oké, akkor még egyszer megkérdezem… tényleg kidobott? – újabb gonosz vigyor Dominic részéről.

- Nem sikerült megérteni az első ötezer alkalommal, mikor elmondtam? Úgy értem, gyakorlatilag reggel nyolc óta minden tizedik másodpercben felteszed nekem ezt a kérdést, és a válaszom mindig ugyanaz. Igen, kidobott – egyik kezemmel idegesen az asztal márványos lapjára csaptam, mire a mellettünk üldögélő házaspár kissé ijedten felkapta különféle strandolós cuccait, és hacsak nem egy olimpia bajnok futó sebességével sétálnak normális esetben, szapora, ijedt léptekkel a homokos strand felé vették az irányt. Csodás, lassan tényleg azt hiszik megőrültem.

- Még ötször megkérdezem, aztán hívom anyuékat. Mármint, amiatt, hogy miért is kellett idáig titkolni, hogy tulajdonképpen csupán örökbe fogadtak téged. Szóval, egész egyszerűen te meg én nem lehetünk rokonok! Engem még sosem dobott ki senki! – mintha nem lenne ez is épp elég kegyetlen, Dominic picivel közelebb hajolt hozzám, és hosszan elnyújtva, szinte suttogva még egy szót kiejtett a száján: - Soha!

Vállat vontam. Előfordul ilyesmi. Én viszont sokkal tehetségesebb vagyok, ami az árak alkudását illeti, mikor koncertekhez kell különféle csarnokokat lefoglalni. Ami… jó, kit akarok én becsapni, egyáltalán nem menő, vagy különleges, mert az emberek többsége azt hiszi, az énekesek csak ott teremnek egy-egy helyszínen.

- Életemben nem nyertem még meg ilyen gyorsan fogadást – dőlt hátra Dominic boldogan a székén.

- Álljunk meg egy pillanatra! Ugye nem hitted azt egy percig sem, hogy Joe azért küldött el, mert rámozdultam, és neki ez nem tetszett?

- Miért, nem ez történt?

- Még szép hogy nem! – kiáltottam fel mérgesen. Újabb házaspár szállingózott el az asztalunk mellől. A végén még kidobnak a Quinn’sből a dührohamaimmal együtt, mondván rosszat teszek a bevételüknek. – Igazából nem vagyok biztos benne, hogy elmondhatom…

- Vagyis még mindig áll a fogadás? – Dominic szemei egészen biztos felcsillantak, bár nem láthattam őket a napszemüvege miatt.

- Ezt sem mondtam. Hiszen, tekintve, hogy csak úgy simán nemkívánatos személy lettem az elnöki lakosztály tájékán, erősen kétlem, hogy sikerülne… tudod… – nem igazán jött a számra az „elcsábítani” szó. Olyan csúnyán hangzott.

- Na jó, de ha nem a pocsék flört-technikád miatt, akkor mégis miért? Ugye nem vallottál neki rögtön szerelmet? – öcsémnek a szája elé kellett kapnia kezét, hogy ne röhögjön fel hangosan. Ó, ha nem a testvérem lenne, már annyira az egyik kukába nyomtam volna a fejét. Bár akkor nyilván újabb ember csatlakozott volna azokhoz, akik azt hiszik, valamiféle elmebajban szenvedek, mégpedig a hotel egyik hű alkalmazottja, aki világoskék, Marriott feliratos pólóban éppen a szemetet gyűjtötte egy hatalmas tologatós kocsiba az edényekből.

Illetve… nem is volt egyedül. Hiszen szinte árnyékként követte valaki, aki nem is tudom, miért nem tűnt fel elsőre. Talán a szemembe tűző nap lehetett az oka, mert a hétköznapi kinézete biztos nem lehetett. Merthogy nem volt az. Mármint hétköznapi. Bár lehet csak rám volt nagy hatással az, ahogy majdnem teljesen fekete haja csillogott a napfényben, vagy ahogy keresztbe font karokkal kitartóan lépkedett a szemetesember mellett. Ó, igen, és néhány órával azelőtt kidobott a saját lakosztályából, bár ezt közel sem tartottam annyira ellenállhatatlannak.

- Nézze, nekem tényleg… - magyarázott Joe Jonas dühösen a pasinak, de sajnos a többi részét nem hallottam, mivel Dominic közbekotyogott valamit a kínzó fejfájásáról, és arról, mennyire nem érzi jól magát.

- Kérlek, fogd be, csak fél percre – sziszegtem dühösen öcsémnek, és hegyezni kezdtem világbajnok füleim. Mármint, természetesen nem voltak azok, mivel tudtommal még senki nem rendezett halló-világbajnokságot. Nagy kár.

- Még egyszer vagyok hajlandó elmondani, hogy nem tudom! Vagy hatszázan dolgoznak a Marriottban, és ezeknek az embereknek a háromnegyedével még csak nem is találkoztam, soha! – mondta a kukásember, és egy mérges mozdulattal feltűzött egy eldobott papírdarabkát a szemétszedő botjának a hegyére, mintha maga Joe került volna a kezei közé személyesen.

- Csak gondoltam…

- De ne gondolja! Fogalmam sincs, ki takarított az elnöki lakosztályban, mielőtt megérkezett volna. Még csak nem is jártam az elnöki lakosztály környékén soha életemben! Boldogítson mást, ember!

Gyorsan Dominicra néztem, akinek figyelmét abban a pillanatban szerencsére sokkal inkább érdekesebbnek talált néhány bébicsőszt, akik a kukásemberéhez hasonló színű kis egyenruháikban egy csoport kisgyereket terelgettek a parton. Vagyis, amíg az összes agysejtét lekötötték a „túl sokat takaró rövidnadrágba zárt formás popók” én felugrottam az asztaltól, és mielőtt Joe észrevehette volna, ki is vagyok, megragadtam a karját, és ugyanazzal a lendülettel elhúztam a szemetespasi mellől.

- Mi a… - járatta tekintetét idegesen körbe-körbe, majd nagy nehezen észrevett engem, ahogy keresztbe font karokkal, a vigyor és a grimasz közötti átmenettel az arcomon pislogtam rá.

- Hahó! – intettem egy aprót. – Nem akartam hallgatózni. Csak mivel épp ott ültünk Dommal, véletlenül meghallottam…

- Véletlenül? – Joe egyik szemöldöke a magasba szaladt. Talán mondanám sem kell, neki velem szemben remekül megy ez a mutatvány, és olyan arckifejezést képes varázsolni ezzel magának, ha nem koncentráltam volna igen erősen erős karjaira, bizony már sikítva futottam volna a tengerhez, önbelefojtás céljából, annyira gúnyos volt, és lenéző és… borzalmas.

- Ühüm – bólintottam. – De igazából örülök neki, hogy meghallottam. Mármint… ez annyira, nem hiszem el, hogy továbbra is leragadtál ennél a kis elképzelésnél. És tudom, tényleg fura lehet ismét fenyegetett helyzetbe kerülni, de ugyan…

- Ennyi? – sóhajtott Joe ugyanazzal a gúnyos kifejezéssel az arcán. Nyugi, Bailee, ne nézd az arcát! Nem, a nadrágját sem! A háta mögötti pálmafa tökéletes lesz, kislány. – Azt hittem, mint a barátom, kicsit megerőlteted majd magad segítség ügyileg.

Barát? Hapsikám, az elmúlt kilenc évben a legtartalmasabb beszélgetésünk alkalmával az egyik New York-i étterem specialitásait tárgyaltuk ki.

Talán ezért nem is tudom, miért válaszoltam azt egy megvető fejcsóválás után, hogy:

- Oké, ezt az egyet. Aztán te foglalkozol a hamis hangoddal, én meg… akármivel. A barnulással, teszem azt.

Azt meg aztán végképp nem tudom, hogy Joe válaszára, ami egy igazán egyszerű boldog vigyorból állt, miért kezdtem el én is hirtelen egy őrült, szerelmes tehén módjára mosolyogni.