Másnap reggel igencsak furcsa, bár ismerős fejfájásra ébredtem. Nem szerettem ezt az érzést, mert igen, amellett, hogy rettenetesen kellemetlen volt, folyton arra az esetre emlékeztetett, mikor egy különösen kiakasztó nap után, amit az öcsémmel kellett töltenem, célba vettem Beverly Hills legdrágább bárját, elköltöttem körülbelül két hónap alatt összegyűjtött pénzem különféle egzotikus és méregdrága alkoholra, majd hazaérve minden második lakás ajtaján bekopogtam, nem szeretné-e valaki megnézni velem a Micsoda nő-t.

Persze, másnap reggel szívesen áltattam magam azzal, hogy tulajdonképpen csak álmodtam az egészet, ami működött is, nagyjából addig, amíg meg nem jelent az apartmanom ajtajában egy lakó, aki amiatt kívánt panaszkodni, hogy elmondása szerint belehánytam az ajtaja mellett álldogáló virág cserepébe, majd egy másik, aki viszont azt kérdezte, esetleg józanon nem lenne-e kedvem filmezni, mert megint veszekedett a férjével, és magányos.

Persze, miközben lassan felültem a Marriottos ágyamban, fejemet masszírozgatva, és észrevettem, hogy még mindig az előző esti ruhám van rajtam, ismét gondolkodni kezdtem, hátha…

De nem. Nem csináltam semmi olyasmit, amit később megbánhatok. Sőt, ha jobban kutakodok emlékeim között, bevillant valamiféle terv is, amit kigondoltam… csak jó lenne tudni, mivel kapcsolatban.

- Hát persze! – csaptam óvatosan homlokon magam. Úgy értem, másnaposan vigyázni kell az ilyen kirohanásokkal, mert csúnya, vécé fölött görnyedős vége lehet.

Világfájdalommal teli sóhajokat hallatva kimásztam az ágyamból, egyenesen a fürdőig, gondosan kerülve a tükörbenézést, és kihalásztam a gardróbból néhány ruhadarabot, amik kissé kómás véleményem szerint, illettek egymáshoz.

- Napszemüveg… ne felejtsük el a napszemüveget… - morogtam magamnak, és még azzal sem törődve, hogy becsukjam az apartman ajtaját, nekiálltam, hogy megkeressem az elnöki lakosztályt és Joe-t, még akkor is, ha ez a feladat abban a pillanatban kissé lehetetlennek tűnt.

Húsz perccel, egy extra erős kávéval, és egy fájdalomcsillapítóval később, már ott ücsörögtem Joe lakosztályának nappalijában egy kanapén, és csak egészen ici-picit éreztem magam kínosan amiatt, hogy úgy nézek ki, mint akin végigszáguldott előző este egy kamionos konvoj.

- Hidd el, nem akarom tudni – mosolygott rám Joe, mikor kezembe nyomta azt az életmentő kávét, a hozzá járó kistányér peremén azzal a csábító kis aszpirinnel.

- Semmi rossz. Nyugi – mosolyogtam vissza, bár nem egészen voltam biztos benne, az ő szótárában mennyire jelent rosszat egy… jó, másfél üveg vörösbor elfogyasztása. – Igazából, akármennyire is köszönöm, hogy próbálsz életet lehelni belém, nem ezért jöttem.

- Igazán? – vonta fel kíváncsian egyik szemöldökét, majd leült, kicsivel arrébb tőlem a kanapéra. Lábait olyan pasisan keresztbe téve, karjait támlán kinyújtva.

- Igeeeen… sosem fogod kitalálni, mi történt – vigyorodtam el, és felkészültem életem legzseniálisabb színászi alakítására. – Sikerült beszélnem a takarítónővel, aki az ideérkezésed előtt kipucolta a lakosztályt.

- Tényleg? – csillant fel Joe szeme, én pedig hevesen bólintottam egyet. Súlyos hiba. A fejfájásom visszatért.

- Szóval… a neve – mély levegőt vettem -, Juanita Eltakarítez.

- Juanita… El…takarítez? – Joe olyan fejet vágott, mintha akármelyik pillanatban előtörhetne belőle az idétlen nevetés, de miután látta, mennyire komoly fejet vágok, inkább megálljt parancsolt magának.

- Ez a neve, nem tehetek róla – vontam vállat. – Nagyon régi takarítócsaládból származik. Brazíliából. Ő és a három lánytestvére mind különféle luxusszállókban dolgoznak takarítóként. A gyerekek, afféle példaképként tekintenek rájuk otthon, és remélik, egyszer ők is ugyanolyan kiváló munkaerők lesznek, mint Juanita és a testvérei – hihetetlen, milyen könnyen ment a füllentés. De mondatról mondatra, egyre inkább úgy tűnt, hogy Joe kezdi elhinni, amit mondok neki.

- Jó, de ez a Juanita nőszemély miért csempészett egy levelet a zoknis fiókomba? Mármint, azt azért tudja kitől kapta ugye?

- Igen, persze. Az unokaöccse… Manuel Eltakarítez volt a ludas. Kisebb korában nem igazán szerette a zenéteket, és úgy gondolta, vicces lenne, ha kicsit megtréfálna. Ezek a kölykök… - sóhajtottam a majdnem huszonhét évesek tapasztalatával a nagyvilágról.

- Hát… nos… nem egészen erre számítottam, az is igaz, de köszönöm, hogy így fáradoztál értem – mondta Joe, és egy ici-picit közelebb csúszott hozzám, majd amikor épp azon gondolkoztam, nagy bunkóság lenne-e még egy kávét kérni tőle, megragadta egyik kezem. – Tényleg, Bailee. Köszönöm. Jó, hogy van egy ilyen barátom, mint te. És ha lenne bármi, nagyjából akármi, amit tehetek érted, csak szólj, tényleg.

Mivel továbbra is szorongatta a kezem, igencsak nehezemre esett nem Dominicra és az idióta fogadására gondolni. Ki tudja, olyan sok idő eltelt azóta, hogy utoljára próbálkoztam Joe-val, talán egészen máshogy reagálna, mint akkoriban.

- Tudod mit? Elviszlek a kikötőbe. Tudod, ma vezetnek először minket körbe a hajón, ahol felveszik a történet egy részét. Azt mondták, kipróbálhatjuk a pezsgőfürdőt is – kacsintott rám. Tényleg. Kacsintott. Talán… talán nem csak én gondoltam abban a pillanatban másra, mint a hajón való munka izgalmai?

Áh. Képtelenség. Joe nem ajánlatot tett neked, hanem viccelődött, kisanyám. Ennyire régen azért nem randiztál, hogy ezt ne tudd.

- Nagyon kedves tőled, de az az igazság, hogy ha minden igaz, ma végre megérkezik a kocsim. És tudom, hülyén hangzik, de szeretném neki megmutatni Marco Islandet – miközben végigmondtam a második mondatot, rettenetesen elpirultam. Ugye nem gondoltam, hogy ezzel le tudok venni egy pasit a lábáról?

- Persze, értem én, a kocsinkkal töltött idő nagyon fontos. Mert ki tudja, a végén még megsértődnének ránk, nem indulnának el a piros lámpánál, mikor mögöttünk kilóméteres sor várakozik, vagy lespriccelnének minket az ablaktisztítóval, miközben próbáljuk leszedni a szélvédőről a különféle éjszakai szórakozóhelyek hirdetéseit. Bizony ám, érzékeny lelkek ezek a járművek.

- Te most gúnyolódsz – mondtam neki összehúzott szemekkel, bár mérges persze nem lehettem rá, mert alig pár perccel azelőtt talán a világ legnagyobb és legundorítóbb hazugságát osztottam meg vele.

- Én? Soha… - rázta meg fejét Joe.

- De – bólogattam. – És jó, kicsit talán tényleg vicces, hogy ennyire örülök egy egyszerű autónak, de… nem tudom, te hogy viselkednél, ha az egyetlen, akivel megoszthatod szereteted a kocsid lenne… igazából… elég gáz, tudom – mosolyodtam el halványan, azzal a vörös árnyalattal az arcomon, ami a kínos szituációk kellemetlen velejárója.

- Ugyan, ez szerintem tök aranyos – nevetett fel Joe. – Emlékszem, mikor jártunk az iBookodért voltál ennyire megveszve, és mikor benyelt valami csúnya vírust, óránként hívtál a szervizből, hogy éppen mit csinálnak vele, mintha legalábbis valami halálos beteg rokon lett volna a kórházban. Vagy amikor letört az egyik cipőd sarka, és órákig zokogtál, mondván, az életed többé nem lesz ugyanolyan a sarok nélkül. Vagy…

- Jó, felfogtam én is – emeltem fel a hangom, csak egy ici-picit, mielőtt a beszélgetés odáig fajult volna, hogy valamiképp tudatosítja bennem, mekkora lúzer is vagyok. Ami talán igaz is. Hiszen, Dominic is mindig ezzel jön. Csak kéne már ennyi emberre hallgatnom, és szépen fejbe lőnöm magam, nem?

- Igazából, azt hiszem, megyek is – ugrottam fel hirtelen a kanapéról. Nem, nem készültem végrehajtani az öngyilkosságot, egyelőre, csupán, nem tudom. Talán az volt a gond, hogy túlságosan szerettem volna egy olyan lányra hasonlítani, aki megfelel Joe igényeinek, de az ostoba dumával az autómról, inkább csak rontottam a saját esélyeim. Ezért éreztem azt, hogy elérkezett az idő az elegáns távozásra.

- Akkor délután találkozunk – bólintott Joe, és felállt, hogy egy gyors puszit nyomjon az arcomra. – Köszönöm, még egyszer.

Kicsit kínos lett volna visszakérdezni, hogy pontosan mit is köszön, pedig abban a pillanatban, ahogy ajka az arcbőrömhöz ért, minden kiszivárgott a fejemből, még a saját nevem is.

Talán ezért nem is pillantottam rá még egy fél pillanatig sem, miközben gyorsított tempóban elhagytam a lakosztályát.

Pontosan egy órával később, mikor lezuhanyoztam, és kiválasztottam Caddie kedvenc öltözékét, egy régi Cadillac reklámos pólót, koptatott farmerrel, és papuccsal, fel is telefonáltak a recepcióról a szobámba, hogy a kocsim megérkezett a hotel elé.

- Még valamit kisasszony… ha óhajtja a hotel tud önnek helyet foglaltatni a város legjobb szervizében, ahol egy délután alatt helyre teszik a járgányt – magyarázta továbbra is a telefonba a recepciós fiú.

- Szerviz? Az autómnak nincs szüksége szervizre, tökéletes állapotban van, de azért köszönöm – mosolyodtam el. Még hogy szerviz. Gondoskodó figyelmemnek köszönhetően Caddie-n egy kis karcolás sincs.

- Egészen biztos benne? – kérdezte a srác, a torkom, a szívem és az egész bensőm pedig abban a pillanatban egyszerre szorult el.

Ne kérdezzétek hogyan, de valahogy megéreztem, hogy valami óriási baj történt. Így aztán az elköszönéssel mit sem törődve, lecsaptam a telefon kagylóját, majd megdöntve jónéhány olimpiai rekordot, elkezdtem rohanni a hotel azon bejáratához, ahol mindig leparkolják a kocsikat.

Miközben Caddie egészségéért fohászkodtam, még inkább gyorsítva tempómon kifutottam az előttem maguktól szétnyíló ajtókon. De bár ne tettem volna. Ugyanis, szinte még fel sem fogtam a látványt, máris hisztérikus sikítás hagyta el a számat.

Mert igaz, ott állt előttem az autóm, ami… mégsem az autóm volt. Szinte az összes ablakát betörték, a fényszórókról nem is beszélve, a motor füstölgött, jelezve, hogy valaki nem épp kíméletesen bánt vele, de a legborzasztóbb mégis a szélvédőre, óriási vörös betűkkel felfestett „RIBANC” felirat volt.

Még jónéhány percig sikítottam, természetellenesen magas hangon, aztán nyikkantam egy utolsót, és sok remek képet szerezve ezzel a hotel körül ólálkodó lesifotósoknak, elájultam.