A következő amire emlékszek az az, hogy fekszek valahol. Ráadásul egy egészen kényelmes helyen, bár tény, hogy lehetett volna hűvösebb is. Úgy éreztem, mintha szépen lassan kigyulladna a fejem a hőségtől.

Ráadásul emberek beszéltek. Túl sok ember ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a hallottakat.

- Szerintem nem kéne ennyire fölé hajolni – mondta az egyik hang. Valószínűleg egy lányhoz tartozott, mert magas volt, csipogó, és félig ájult állapotban igencsak idegesítő.

- Szerintem meg egyáltalán nem kellett volna idehozni! Úgy értem, ember, mégiscsak egy hajón vagyunk, nem hiszem, hogy túl jót tenne neki ez az állandó ringatózás – ez egy másik volt, sokkal mélyebb, mint az előző, bár ezt nem jelentette azt, hogy kevésbé bántotta a fülem.

- Miért, talán ott kellett volna hagynom a hotelben? Nem nagyon ismerem ezeket az elájulós dolgokat, de mi van, ha valamiféle rohamot kap? Nyilván senki nem tud segíteni neki, ha ott fekszik az ágyában egyedül – a harmadik hang győzött meg arról, hogy minden valószínűség szerint meghaltam. És a mennyországba kerültem. Vagyis Swettenham tiszteletesnek egyáltalán nem volt igaza abban, hogy a pokolra fogok jutni amiatt, hogy idióta vén trottynak neveztem, miután kidobott a templomi kórusból.

De abban a pillanatban, ahogy ott feküdtem, bevallom, igencsak nehezemre esett a tiszteletesre és intelmeire gondolni. Az a hang… nem lehetett más csak az angyal, akit azért küldtem, hogy köszöntsön túlvilági létem kapujában. Mert ilyen hang, ami egyszerre mély, de mégis olyan édes, hogyha a füleim meg tudnának szólalni, hát egész biztos csak sóhajtoznának az örömtől.

Hogy a hevesen dobogó szívemről már ne is beszéljünk.

Na álljunk csak meg egy percre.

A szívem nem doboghat hevesen, mert meghaltam. A halottaknak nem dobog hevesen a szívük, sőt, egyáltalán nem dobog a szívük.

Vagyis, ha ver a szívem, mégpedig a normális tempó kétszeresével, az azt jelenti, hogy élek. És ha élek, akkor nem szólhatnak hozzám angyalok sem.

Olyan gyorsan nyitottam ki a szemem, mintha az elmúlt percekben, esetleg órákban, vagy akár napokban, nem hevertem volna eszméletlenül valami kényelmes fekvőalkalmatosságon.

Önmagában már ez is épp elég nagy sokk volt, nem minden nap döbben rá az ember, hogy előzetes elgondolásaival kapcsolatban nem dobta fel a tappancsát, de ezek után még azt is megláttam, kit hittem a saját angyalomnak.

- Jézusom a mennyekben! – sikítottam fel, és lehet, hogy a mondat kissé furán hangozhatott vagy ilyesmi, de félig még öntudatlan állapotomra fogtam.

- Hahó – vigyorgott rám Joe Jonas. A napszemüveget és sötétkék inget viselő, saját, külön bejáratú angyalom.

Oké. Ez kínos.

Főleg, hogy nem csak Joe arcát láttam a fejem fölött, de Brunóét, Sadie-ét, valamint az öcsémét is, bár utóbbit igencsak lefoglalta a füléhez tartott telefonja. Eleinte azt hittem, valamelyik újonnan összeszedett barátnőjét igyekszik lekoptatni, de miután néhány morcos hang kiadása után a fülemhez nyomta a kütyüt, sajnálatos módon rá kellett döbbennem, hogy nem holmi szexbábuja várakozik a vonal túlsó végén.

- Bailee, itt az anyád beszél – hallottam anyu jól ismert hangját a telefonból. – Szeretném ha tudnád, hogy nagyon nem tetszik nekem, mikor így szó nélkül elájulsz, főleg, hogy az öcsédnek ma délután lett volna az első komolyabb felvétele, amit elszúrtál. Nézd, csillagom, muszáj neked mindig a feltűnést keresni? Nem szeretnék több példát felhozni, úgyis mindketten tudjuk mire gondolok leginkább, de azt veszem észre, valahányszor szegény öcséd szeretné megmutatni magát, te mindig odaállsz elé a reflektorfénybe – hadarta egy szuszra anyu.

Szegény, éppen csak magához tért agyamnak ez túl sok információ volt, így félig behunyva szemem hallgattam a további szóáradatot arról, mennyire önző is vagyok, és mekkora nagy hiba volt a részéről, hogy rám bízta öcsém útjának egyengetését, mert látszik, hogy ezzel is tulajdonképpen csak a saját hírnevem akarom megalapozni.

Ha magamnál lettem volna, biztos visszakérdezek, hogy oké, és szerinte mégis sokoldalú „tehetségem” melyik oldalával készülök befutni? A nyúzott macskáéra hasonlító énekhangommal? Esetleg a színészi képességeimmel, amit még egy darab fa is simán lekőröz? Vagy talán modellkedésből szeretnék megélni, úgy, hogy napi muffin-adagom ötnél kezdődik és akkor még nem számoltam bele a hamburgereket?

De nem. Mindezen mondatok helyett csupán feküdtem továbbra is a napozóágyon, és élveztem, ahogy Joe finoman simogatja a kezem. Mert igen, azt csinálta. Éppen hogy csak ujjai hegyével, alig érzékelhetően, de cirógatta a kézfejem.

- Megyek drágám, vigyázz magadra. És az öcsédre. Szeretlek – mondta anyu, majd két másodperccel később már le is tehette a telefont, mert nem hallottam semmit.

Megkönnyebbülten fújtam egyet, majd vetettem Joe-ra egy sokat mondó pillantást, miszerint örülnék neki, ha elküldeni mindenkit, mégpedig nagyon gyorsan, hogy tudjak vele beszélni, kettesben.

- Hű, srácok, azt hiszem ennyi elég volt mára az izgalmakból, meg egyébként is, a koreográfus rettenetesen ideges lesz, Dominic, ha a nap végére nem fog sikerülni tökéletesen a korláton való lecsúszás – mondta határozottan Joe. Sadie már rohant is, gondolom nem akart magára haragítani senkit, Dominic is megindult kissé vonakodva, de Bruno továbbra sem tágított, ami azért kedves tőle, bár biztos a testőrség egyik velejárója, hogy bármi baj történik, úgy érzi, segítenie kell.

- Biztos jól érzed magad, Bailee? – kérdezte aztán Bruno, és mikor bólintottam, egy gyors csókot nyomott homlokomra, amit nagyon nem tudtam hová tenni kábult állapotomban, aztán követte a többieket.

Joe jónéhány percig figyelte a kis társaságot, hogy biztosan felszívódjanak, majd elmosolyodott, és leült a szomszédos napozóágyra.

- Mit ne mondjak, szépen megijesztettél minket – mondta aztán.

- Hát… sajnálom – válaszoltam nagyon halkan, bár inkább szegény Caddie-t, nem pedig az elájulást bántam.

És érdekes, mikor eszembe jutott, hogy nézett ki, az összezúzott üvegeivel, és a füstölgő motorral, egy hányinger-szerű érzés kerített hatalmába, amihez aztán hozzákapcsolódott a kitörni készülő zokogás is.

Caddie. Életem egyetlen értelme. Az autóm. Amibe már akkor beleszerettem, mikor először pillantottam meg a kereskedésben.

Kicsit hűvös októberi délután nap volt, az eső zuhogott én pedig átkoztam magam, amiért nem pakoltam be egy esernyőt. Igaz, hogy délelőtt még sütött a nap, de az ember sosem tudhatja L.A.-ben. Akárki is találta ki a mondást a szeszélyességről és az időjárásról, biztos Beverly Hillsben lakott.

Hála a hirtelen jött zápornak, kissé csapzottan estem be a kereskedésbe, ahol sok-sok csillogó Cadillac várakozott új gazdára.

Nem mondom, az egyik asztalnál üldögélő pasas, makulátlanul tiszta zakójával és szép, őszes hajával kissé furcsán nézett rám, de miután hozzászoktatta magát a gondolathoz, hogy bizony hamarosan általam sok-sok ezer dollárral lesz gazdagabb, felállt, és elém állt, hogy üdvözöljön.

- Jó napot, segíthetek? – kérdezte barátságos mosollyal az arcán.

Mivel életem első kocsiját készültem megvenni, nem igazán tudtam, mit is mondhatnék neki. Talán, mintha csak a közeli boltba ugrottam volna, kezdjek bele, hogy egy Cadillac Escalade-et szeretnék, lehetőleg fehéret, légkondival és iPod csatlakozóval? Még ki sem mondtam ezeket a szavakat, máris hülyén hangoztak.

Így inkább csak körbejárattam a tekintetem, feltűnően sokáig bámulva a terem egyik szélében ácsorgó Escalade-et, hátha a pasinak leesik, hogy igen, én egy hasonló kocsira vágyom.

Mintha csoda történt volna. Abban a pillanatban a felhők közül ismét kibújt a nap, egyenesen a kiállított Escalade-re vetve sugarait, csodálatos gyöngyházas csillogásba vonva az addig mezei fehérnek tűnő autót.

- Elnézést… szabad kipróbálni? – fordultam az eladóhoz, aki nyilván minél előbb szeretett volna megszabadulni tőlem, ezért bólintott, a kocsihoz kísért, sőt még az ajtaját is kinyitotta előttem.

Kellemes várakozással teli idegességgel huppantam be az Escalade finom, bőrből készült ülésére. Miközben egyik kezemmel a finoman kényeztető anyagot simítottam végig, másikat a kormányra kulcsoltam.

Mintha csak egymásnak teremtettek volna minket. Szerelem első látásra.

Valahogy tudtam, más Escalade-nél nem érezném ezt. Az autó saját varázsa volt az, ami megfogott.

- Nos? – hajolt be a leengedett ablakon az eladó. – Tetszik?

- Imádom – bólintottam, és már el is képzeltem magam, ahogy száguldozok ezzel a tüneménnyel a városban.

- Ha minden jól megy, ha most leadja a rendelést, két héten belül meg is érkezik a kocsija – hű, micsoda kereskedő. Egy szóval sem említettem, hogy igényt tartok egy autóra, csupán azt mondtam, hogy elnyerte tetszésem.

- Nem, nem. Nézze, nekem csak egy Escalade kell, és az ez lenne  - mosolyodtam el, kezeim továbbra is a kormányon nyugtatva, mintha soha többé nem akarnám elereszteni.

- Kisasszony, ez a kiállító-darabunk. Nem adhatjuk csak úgy el.

- Akkor rendeljék meg a másikat. Két hét múlva kirakhatják azt, de nekem ez az autó kell. Csak ez. Kérem.

A férfi egy olyan pillantást vetett rám, ami kellően kifejezte, mennyire kételkedik épelméjűségemben, de aztán bólintott.

- Rendben. Két hét múlva a magáé a kocsi.

Sikítottam egy aprót örömömben, apró csókot leheltem az Escalade műszerfalára, majd mikor kiszálltam belőle, megsimogattam a motorháztetejét is.

- Hamarosan ismét találkozunk… Caddie – súgtam oda neki.

Pontosan két hét múlva, miután megérkezett a friss, gyári darab, kézhez kaptam Caddie kulcsait, majd végül őt magát is. Ugyanolyan szépen csillogott, mint első találkozásunk napján, és ha lehet még inkább barátságosan kacsintgatott rám.

Ahogy beleültem, és elindítottam az egyik kedvenc számom az iPodomról, éreztem, hogy minket nem választhat szét senki. Soha. Caddie és Bailee ezennel hivatalosan is összetartoznak.

És most mégis, Caddie-t erőszakkal elszakították tőlem. Jó persze, én is tisztában vagyok vele, hogy egy jobb autószerelő néhány nap alatt rendbe hozza, és szebben fog kinézni, mint amikor kigurult a gyárból, de ez a kis incidens egy nagyon fontos dologra ébresztett rá.

- A Manus nem viccel – sóhajtottam, miközben Joe-ra pillantottam.

- Manus? – vonta fel egyik szemöldökét. – Miért pont Manus? És ha már itt tartunk, miért mindig te találod ki az üldözőnk becenevét?

- Manus, mert jobb nem jutott eszembe. És azért én találom ki, mert egész egyszerűen úgy érzem ilyen fontos feladatot nem lehetne rád bízni, de ez most teljesen mindegy, elrontottad a hatásos szövegem – morogtam, finom erőszakkal lesöpörtem magamról továbbra is gyengédem cirógató kezét, és felültem a napozóágyban. – A lényeg, mert már nincs kedvem hosszú monológokat tartani… társuljunk, vagy legyünk két különálló show és néha napján egyeztessük eredményeinket?

- Nem szívesen mondom ezt, de én már rögtön azzal kezdtem, hogy hozzád fordultam, ami bizonyára kiment a fejedből. És még egy kérdés… honnan tudod, hogy én nem találnék ki egy jó becenevet a pasinak, akit keresünk?

- Miért, mire gondoltál?

- Mr. Rejtély. Tök jó, nem? – bólogatott vidáman Joe. – Nem? – már közel sem látszott annyira lelkesnek, majd mikor meglátta teljesen kifejezéstelen, ám valamilyen szinten mégis sokatmondó arcom, mérgesen fújt egyet. – Rendben, legyen Manus.