Mivel gyorsan jött a támadás híre, gyors eligazítást is kaptunk. Az Idegen Bázis Családi Park felé menet a helikopteren. Mert ugyebár az a leggyorsabb módja annak, hogy minket odaszállítsanak. A katonai erők késhetnek egy picit a terepjáróikkal, de nekünk minél hamarabb ott kell lennünk. Egyrészt, hogy valaki kiszabadítson néhány túszt, másrészt, mert mi vagyunk azokat, akiket ténylegesen el akarnak kapni, és ha közülünk hal meg valaki… talán nem olyan vészes. Vagy mi.

- Srácok, nézzétek! – próbálta túlkiabálni Prudent főhadnagy a helikoptermotor zaját, több-kevesebb sikerrel. – Tudom, néhányatoknak még mindig lelkiismereti probléma az, hogy most esetlegesen embert kell majd ölnötök, nem pedig földönkívüli szörnyeteget, de szeretném, ha jól belevésnétek az eszetekbe: itt senki sem fog meghatódni attól, hogy aranyosan nevettek – gyors pillantás Winterre -, vagy hogy nincs kedvetek harcolni, mert letörne a körmötök – itt meg rám.

- De… - kezdett bele Camden, aki a nagyjából kilenc perces út alatt már háromszor mutatta meg a nagyközönségnek, mit fogyasztott el aznap. – Ők is emberek. Valakit talán vár otthon a családja.

- Család? Leszarom a családjukat! Ahogy ők is leszarták az anyukám családját, mikor megölették! – ordítottam rá, sőt még egy hatalmasat is ütöttem a karjára. Ököllel.

- Nyugodjon meg, főhadnagy – vetettem egy csábos mosolyt Prudentre. – Ha azon múlik én fogom a legtöbb IAE-tagot a másvilágra küldeni.

Plusz, valami azt súgta a GOD-osok is fel fognak bukkanni, szóval úgy gondoltam, az a néhány plusz hulla már egyáltalán nem számít.

Ez így most kegyetlennek tűnhet, de az egyik bagázs megölte az anyukámat. A másik engem és a barátaimat akarja kinyírni. Nem igazán sajnálnék senkit azok közül, akiknek véletlenül golyó szállna a szívébe. Kivéve abban az esetben, ha valakit tényleg véletlenül puffantanék le. Úgy értem, ha lehet hinni a felderítők beszámolóinak, kisgyerekek is vannak a helyszínen. Ami nem tudom miért is vágott annyira mellbe, hiszen egy családi parkról beszélünk.

- Hamarosan megérkezünk a célhoz – szólt hátra a pilóta, és kijelentése után hirtelen megjelent lelki szemeim előtt egy csomó katonai film részlete, ahol szintén helikopterrel, bár inkább repülővel szállítják az embereket, és bizony szépen sorba, ejtőernyővel ugrálnak ki a járműből. Ha velünk is ezt tervezik, valaki a hadseregből is kapni fog néhány ajándék golyót.

Szerencsére Prudent főhadnagy ismét bebizonyította mennyire remek vezető, mégpedig úgy, hogy szinte még végig sem gondoltam az egészet az ejtőernyőről meg a kiugrásról, már neki is állt magyarázni, hogyan fog zajlani az akció.

Szerinte rémesen egyszerű.

A magam részéről én örülök, ha el tudok jutni a Családi Parkig anélkül, hogy valami leszakítaná a lábam.

Ugyanis:

a) a helikopter nagyjából egy mérfölddel a céltól letesz minket

b) annak érdekében, hogy kisebb feltűnést okozzunk, szépen elsétálunk a Parkig

c) közben Prudent hadnagy visszaszáll a helikopterbe és célba veszi a parancsnoki sátrat, ahonnan a többi csapatvezetővel együtt irányítani fogják az egész akciót (és közben kávét iszogatnak meg társasjátékoznak, gondolom)

d) miután sikeresen odaosontunk a parkhoz, keresünk egy bejáratot, ahol éppen nem mászkál senki az IAE emberei közül

e) amennyiben mégis mászkál kinyiffantjuk

f) nem csábulunk el a mini-vidámpark láttán, még akkor sem, ha kivételesen nem áll a hullámvasutaknál több mérföldes sor, mert különben sem mennénk vele sokra, hiszen nyilván nem üzemel az egész

g) igyekszünk kiszabadítani néhány túszt, közben védeni a saját életünket és minél több ellenséget kiiktatni

- Semmiség, igaz? – kérdezte komolyan Prudent főhadnagy, miután előadta mondókáját. Persze, annak, aki nagyjából húsz éve katona ez abszolút semmiség, de mi még mindig csak néhány szerencsétlen vagyunk, akiket véletlenül szupererővel áldott meg a sors.

- Na jó, ahogy látom, leszállunk! Készüljetek! Megvan mindenkinek a fegyvere? Adóvevő? – mint egy gondos anyuka, mikor gyereke iskolába készül, nem igaz?

Egy kissé rázós földet érés után, majdhogynem szó szerint kilöktek minket a helikopterből, aztán pápá, menjetek isten hírével. Semmi szerencsét kívánás, vagy könnyes búcsú, pedig a dolgok állása szerint elképzelhető, hogy a következő találkozó a saját temetésünkön lesz.

Tényleg. Az út folyamán rendszeresen kaptuk az infókat. Ezek az emberek marha sokan vannak. Úgy tűnik mégis igaz, hogy elég egyetlen ember, aki vezetőnek termett, és máris több százan esetleg ezren képesek követni.

- És most? – kérdezte kissé tanácstalanul Quentin, az egyetlen, akinek sikerült kikönyörögnie egy terepszínű sapkát is Prudent főhadnagytól. Először azt hittem azért, mert félti a haját. Aztán kiderült, hogy nem, csak fél, hogy napszúrást kap, vagy ilyesmi. Állítása szerint, ez nem csak nyáron lehetséges, mert hála az elvékonyodott ózonrétegnek… ja, hogy ez senkit nem érdekel.

- Winter, nem lenne kedved ici-picit felröppenni, csak hogy mondj egy irányt, merre is induljunk? – fordultam barátnőm felé, egyrészt, mert ez tűnt a legkényelmesebb megoldásnak, másrészt meg úgyis kapva kap minden alkalmon, mikor repülésről van szó.

Most is vígan bólintott, el is rugaszkodott a földtől, de szinte még másfél méterre sem emelkedett fel, Quentin megfogta a bokájánál, és visszatartotta.

- Ezt nem engedhetem, sajnálom. Lehetséges, hogy nem vagyok olyan messze a Parktól, mint gondoljuk, és ha azok a barmok észreveszik Wintert, egészen biztos nem haboznak mielőtt leszednék valami spéci fegyverrel – magyarázta komolyan. Egy pillanatig teljesen elérzékenyültem, amiért ennyire aggódik a barátnőjéért. Úgy értem, egy Camdennel az oldalamon, nem tudom mennyire jók az esélyeim a túlélésre. Mert ő nem fog embert ölni, ugye. Quentin képes lenne rá, pedig ő még robbantani sem tud.

- Prudent azt mondta kelet felé kell tartanunk – nézzenek oda, Quentin máris átvette a vezető szerepét. Aha, tudtam én, hogy valami más van a sapka-ügy mögött. Értitek. Neki van, nekünk nincs, több nálunk, ő a vezető. Egyszerű ez, mint a karikacsapás. – Ha a napot nézzük…

- Vagy inkább ezt a spéci irányjelző kütyüt, amit kaptunk – szakítottam félbe.

- Akkor balra kell menni – fejeztük be a mondatot egyszerre. Én már a legutóbbi balhé alatt is a hármas csapathoz tartoztam, sokkal több jogom van dirigálni.

Miután sem Winter, sem pedig Camden nem tiltakoztak az útirány ellen, néhány másodpercnyi erőgyűjtés után nekivágtunk az útnak. Talán szerencsénkre végig két méterre nőtt gazcsomók között haladtunk, de nagyjából fél órányi gyalogolás után kikötöttünk egy kukoricamezőn is.

- Még szerencse, hogy ezúttal nem földönkívülieket üldözünk, mert most biztos megtámadnának minket – próbálta oldani a feszültséget Camden, bár a csapatban továbbra is ő volt a legsápadtabb. – Úgy értem, a filmekben mindig felbukkan egy nagy halom ufó a kukoricaföldeken.

- Ez viszont azt jelenti, hogy már nem járunk olyan nagyon messze – mondta rögtön Quentin. – Nem tudom, emlékeztek-e, de mikor itt jártunk, akkor is a kukoricaföldekkel viccelődtünk, amik pontosan az egyik parkoló mellett találhatóak. Akkor is pont te voltál az, haver, aki azt mondta, biztos nem véletlenül tettek egy ufós motívumokkal teli vidámparkot a kukoricás mellé – vigyorgott Camdenre.

Kicsit füleltünk csendben, hátha hallunk valamiféle halálsikolyokat, vagy fegyverek dörrenéseit, de csupán néhány madár csivitelése törte meg az amúgy teljes csendet. Lehet, hogy az egész csak egy kis tréfa volt a CIA részéről. Lehet, hatalmas tortával várnak minket a parkban, ingyen felülhetünk minden játékra, azt vihetünk el az ajándékboltból, amit akarunk, és még az FRT1-ből kialakított hotelben is eltölthetünk egy éjszakát, ami amúgy nem elég, hogy nem éppen olcsó mulatság, de általában még tele is van.

Ezt megosztottam a többiekkel is, így aztán pillanatok alatt már mindenkinek az ingyen menetek a három hullámvasút egyikén, a szobaszervizzel hozatott fagyikelyhek, illetve a saját csapatunk képével díszített poszterek lenyúlása járt a fejében.

Míg nem egyszer csak véget ért a kukoricaföld, mi pedig ott találtuk magunkat az Idegen Bázis Családi Park parkolójában. Stimmelt minden. Ott voltak a felcsíkozott parkolóhelyek, a Park kabalája, Bob, az űrlény figurák által díszített villanyoszlopok, kicsivel arrébb pedig magát a Parkot is láthattuk, középen az FRT1-gyel, körülette a kisebb földönkívüli járművekkel, amik az éttermeknek és boltoknak adtak otthont. De láttuk, a hullámvasutakat, az óriáskereket, és egyéb játékokat is.

De valami akkor sem stimmelt. Nem szólt a vidám, kissé futurisztikus elemekkel felpezsdített zene sehonnan, és nem igyekeztek családok a kocsijukhoz, a kisgyerekek kezében plüss földönkívüliekkel, vagy lufikkal, a szülőkön pedig pólókkal, amiken a különféle csapatok, vagy a park látványosságainak képe látható. (Nem azért, hogy dicsekedjek, de állítólag a hármas csapat szuvenírokból fogy a legtöbb. Mégiscsak én semmisítettem meg a fő-járművet, vagy mit. Plusz, itt van velünk Camden, és most már Quentin is, akik igencsak előkelő helyen állnak, vagyis álltak, minden listán, ami a leghelyesebb sztárokat sorakoztatta fel.)

Mindezek helyett viszont kaptunk néhány furcsa dörrenést, és igen, ebből a közelségből már néhány sikítást is lehetett hallani, elvétve. Plusz, azalatt a két perc alatt, miközben csendben várakoztunk, két repülőgép is elhúzott a fejünk felett. Vagyis ennyit a fagyival és kényelmes szállással teli álomról.

Helló valóság, és harc az életünkért!