Alig tíz perc múlva, miután meggyőztem Őrangyalom (eszméletlenül bután hangzik tudom, de olyan nagy hatással volt rám az a néhány másodperc, amíg azt hittem, a saját kis angyalom beszél hozzám, Joe helyett, sajnálom), hogy fel tudok állni, meg miegymás, már ott álltunk a hajó korlátjánál miközben a kellemes háttérzajt Dominic és a koreográfus szolgáltatta, akik azon vitatkoztak, lehetséges-e, hogy az ember nulla gyakorlattal a magasba emelje filmbeli partnernőjét. Dominic ezt képtelenségnek tartotta, és elkezdte ecsetelni, Sadie mennyire nem az a típus, akit csak úgy emelgetni lehet. Véleményem szerint kicsit durva volt, mivel szegény lány éppen mellette állt, láthatóan könnyekkel küszködve, és hogy valamivel lefoglalja magát, kétségbeesett pillantásokat vetett menedzserére. Pardon. A vezető menedzserére. Aki gondolom, öcsém bunkóságáért cserébe rám pillantgatott úgy, mintha a tengerbe akarna hajítani. Bár lehet inkább csak azért, mert Joe Jonas viszont le nem vette szemét rólam, gondolom továbbra is attól tartva, hogy elájulok, vagy valami roham tör rám.

Talán… valakitől, aki így képes nézni az emberre, az is kitelik, hogy összezúzza valakinek a kocsiját, élete értelmét, szíve csücskét, álmai…

- Bailee! – csettintett egyet Joe a szemeim előtt, majd jót mosolygott, miután ijedten összerezzentem. – Szóval… az előbb említetted azt az izét… hogy ki kéne kérdezni mindenkit. Biztos olyan jó ötlet ez? Meg egyáltalán mit kérdezzünk? És miért pont itt? Hiszen nem te mondtad, hogy kikérdezted azt a takarítónőt? Juanita Eltakarítezt? Ha valaki sáros a dologban, akkor az csakis ő lehet, meg a családja.

Megvakartam az arcom, ami ugyan buta cselekedet volt, mert ezzel még inkább felhívtam arra a figyelmet, hogy tulajdonképpen lángolni kezdett, miután Joe szóba hozta a takarítónőt. Aki nem létezik.

Le kell állnom a hazugságokkal.

- Igen… de tegyük fel, csak a móka kedvéért, hogy a levél és a kocsim két külön dolog. Lehet, hogy valaki, esetleg… talán… elképzelhető… - kezeimmel hevesen gesztikulálni kezdtem, ami annak a jele, hogy abszolút zavarban vagyok, de hála égnek, Joe már réges-rég elfelejtette mit csinálok mikor, és miért.

- Nyugi, ötletbörze tudod. Szóval akármilyen elképesztő ötleteid is vannak, ne félj, én nem foglak kinevetni. Emiatt nem kell izgulnod.

Mégis emlékszik.

- Mi van, ha ezúttal valaki engem akar elkapni? – hadartam el egy szuszra. Újabb hazugság. Nem tudom, ki mondta, hogy a hazugságok csak újabb hazugságokat szülnek, de marhára igaza volt.

Tudom én is nagyon jól, hogy meg kéne mondanom Joe-nak az igazat, de ilyen beszélgetésekre sokkal meghittebb környezet egy étterem, lágy zenével a háttérben, az asztalon borocskával, és valami isteni sült hússal az asztalon. Tekintve, hogy Joe meg én sosem fogjuk ilyen helyzetben találni magunkat, mármint közösen, én újabb hazugságokat találok ki, egyszer csak lebukok, és örökké utálni fog. Ilyen egyszerű. És persze, fájdalmas, mert ő az egyetlen, aki kedvesen szól hozzám ebben a fura, filmforgatásos környezetben. Meg Sadie. És az öcsém testőre, de őket nem számítom, mert a kislánynak szüksége van valakire, aki bíztatja, ha már a saját menedzsere nem képes erre, Bruno meg… ő a kedvességért sok száz dollárt kap.

- Téged? Miért akarna akárki is elkapni téged? – nevetett fel Joe, aztán mikor egy óriásit ráütöttem a karjára (ami, ha azt nézzük, milyen jó kondiban van, szerintem sokkal jobban fájt nekem, mint neki), gyorsan hozzátette:

- Nem úgy gondoltam, mármint, hogy nem vagy elég érdekes az ilyen titkos fenyegetésekhez, de te… olyan kedves vagy. És ártatlan, és a tökéletes nővér, mert mindig kitartasz Dominic mellett, arról nem is beszélve, hogy a legjobb gimis barátnőd mellett is kitartottál, mikor terhes lett a szalagavató bálon, a pasi meg rá se nézett, főleg, mivel ő sem tudta, pontosan melyik pasi is az apa. Az ilyen embereket, mint te nem akarják csak úgy megölni, inkább felnéznek rájuk.

Valamikor az első mondat felénél kinyithattam a számat, és nem sikerült becsuknom. Ártatlan? Igaz, Joe-nak lövése sincs a fogadásról. Tökéletes nővér? Joe azt sem látja, ahogy képes vagyok megkergetni Dominicot csak azért, mert megeszi előlem a muffinjaimat.

Mindezek ellenére rettenetesen elgyengültem attól, amit mondott, és már készültem volna bevallani neki, hogy képzelje, szerintem meg ő lehetne leendő gyermekeim apja, amikor sajnálatos módon elrontotta a pillanatot.

- Legalábbis az emberek ezt mondogatják – vont vállat.

Ennyit erről. A vígan rohangáló gyerekek képe, akik az ő szemeit, és az én hajamat örökölték volna, egy pillanat alatt eltűnt lelki szemeim elől.

- Na jó, emberek, ahogy látom, ma nem jutunk semmire! – sóhajtott fel a rendező, akit nevezzünk is nevén. Alvin Barry. A Tengernyi Szerelem a harmadik filmje A Csatornának. Az előző kettőnek, csakúgy mint a mostaninak, az a különlegessége, hogy kisebb szerepekben olyan egykori Disney-s arcokat láthat az ember, akik manapság már sokkal többre vitték a tinifilmeknél, vagy éppen élveznék jól megérdemelt szabadságukat a sok pénzzel, amit kerestek. Az utóbbi kategóriába tartozik Joe és a tesói is.

- A kabinokban mindenki talál magának kis hűsítőt és rágcsálnivalót. A hajó kapitányának ajándéka. Minden nap kaptok valamit, ha az interjúkban megemlítjük az óceánjáró nevét, sőt, egy pillanatra még a filmben is felbukkan. Ezért jól jegyezzétek meg, bogaraim, a Queen Victoria II-n meresztitek a seggeteket, és zabáljátok az ingyen fánkokat.

Bűbájos pasas.

- Meghívhatlak egy ingyen fánkra? – kacsintott rám Joe, én meg hevesen bólogatni kezdtem, mert ha valami ingyen van, ráadásul fánk, ráadásul vele, az rossz már nem lehet.

- Bailee! – ugrott a hátamra Dominic, miközben megindultunk az öltözőül szolgáló kabin felé, amin, jujj micsoda véletlen, Joe-val osztozott. – Ez a koreográfus pasas nem normális. Azt akarom, hogy beszélj vele. Egyszerűen nem kényszeríthet arra, hogy csak úgy a magasba emeljem Sadie-t.

- Benne volt a szerződésedben, hogy emelgetned kell a partnered, vagy nem volt benne? – kérdeztem monoton hangon. Minden menedzsernek tudnia kell, hogy ez az úgynevezett varázsmondat. Mert, ha valami miatt elkezdünk pattogni, ami természetesen le van írva a szerződésben, akkor sok ezer dollárra perelhetnek minket. Ami nem jó, mert ugrik a tengerparti nyaralásom.

- Azt hiszem… benne volt. De a csaj azóta vagy öt kilót felszedett! Elhiszem én, hogy jól főznek a Marriottban, de ennyit azért én sem gyúrok.

- Úgy néz ki, kicsit muszáj lesz többet gyúrnod, mert tényleg nem tudok semmit tenni. Bruno biztos segít neked – emeltem fel kicsit a hangom, hogy Bruno is jól halhassa, aki néhány lépéssel előttünk haladt. Hátrafordult, magához rántotta öcsémet, én pedig egy apró kacsintást kaptam válaszul, hogy majd intézkedik az ügyben.

- Régen volt már olyan testőr a közelemben, akivel ennyire jóban lettem volna – jegyezte meg Joe. – Ennek a mostaninak még a nevét sem tudom megjegyezni.

- Bruno nagyon aranyos – bólintottam. – És nagyon vigyáz az öcsémre. Meg nem csak rá. Valahányszor teheti, ő kíséri el anyut is vásárolgatni, vagy aput különféle autóversenyekre. Dominicot meg tényleg igazán szereti. Azt hiszem, hálát kéne adnom valakinek, amiért ők ketten összetalálkoztak. Sokkal könnyebb az életem, mióta Bruno csatlakozott a csapatunkhoz.

- Aha – bólintott Joe. Aztán többet nem szólt hozzám. Biztos megjelentek előtte előző testőreinek „szellemei”. Nem zavartam meg, hadd gondolkozzon, bár kicsit zavart a csend kettőnk között. Régebben egyikünk sem bírta túl sokáig szó nélkül.

Már csak azért is örültem volna, ha Joe hirtelen megszólal, mert egyenesen Meredith Laurel közelített felém, eszméletlenül magas sarkú cipője kissé mérgesen kopogott a hajó fapadlóján. Akár egy anorexiás kalózkapitány.

- Bailee! Beszélned kell az öcséddel! Sadie a kabinjában ül és zokog! Nem hajlandó enni egy falatot sem, mondván tudja ő is, hogy hatalmas a feneke. Igaz, tényleg nem ártana edzenie egy kicsit, de akkor sem tűröm, hogy Dominic így beszéljen vele! Szóval, vagy észhez téríted, vagy én fogok felkeresni néhány illetékest, és megmondom nekik, hogy talán nem ő a legmegfelelőbb ember a főszerepre!

- Azt mondtad, az öcsém ne legyen kedves Sadie-vel. Nagyon jól tudod, hogy a tinédzser fiúk, néha félreértik az ember tanácsait. Mondhatok neki akármit, Dominic akkor is tinédzserfiú marad, aki nem érzékeli az ilyeneknek a súlyát. Inkább azt mondom, te próbálj meg egyszer normálisan beszélni azzal a szerencsétlen lánnyal, és mondd meg neki, hogy a fiúk már csak ilyenek. És most, ha megbocsátasz, viszlát! – nem nagyon szoktam kiakadni, kivéve, mikor az öcsémmel beszélek, de ez a nő kezd nagyon felidegesíteni. Pláne az, ahogy Joe-t méregette, miközben hozzám beszélt.

- Hű a mindenit – nevette el magát Joe, de mielőtt bármi mást is mondhatott volna, szerencsére elértük az aprócska kabint, ahol Dominic már kényelmesen el is foglalta az emeletes ágy felső részét, és ugyan szinte csak két perccel előbb érkezhetett, mint mi, már a fánkok nagy részét el is fogyasztotta.

- Hahó! – motyogta teli szájjal. – Talán akad még a tálban, ha szerencsétek van. Ja, és ömm… Joe, azt hiszem, jött egy leveled, ott van az asztalon!

Levél? Joe-val gyorsan egymásra pillantottunk, majd egymást lökdösve célba vettük a lehajtható fedelű asztalt, amin tényleg ott árválkodott egy egyszerű fehér boríték. Joe persze könnyedén félresöpört útjából és kezébe kaparintotta a levélkét.

- Ha rajongói, én felkötöm magam! Én még egyet sem kaptam, mióta itt vagyok! – morogta Dominic, ami rosszabb, hogy teljesen komolyan gondolva.

Joe azonban csak a fejét rázta, miután gyorsan végigolvasta a lapot. Ebből már tudtam, hogy nagyon nem rajongói levéllel állunk szemben.

Sőt, ahogy rám pillantott, már azt is tudtam, hogy a takarítónős mesém eddig a pontig állta meg a helyét, ezentúl sajnos, igazat kell mondanom.