Nem mondanám, hogy túl sok csatában volt részem életem folyamán. Úgy értem, 19 éves lány vagyok, eléggé fura is lenne, ha nap mint nap küzdenék valamiért másokkal. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem volt részem igazi, véres, filmekbe illő csatákban, mert igaz, hogy 19 éves lány vagyok, de gondolatolvasó 19 éves lány, ami máris más meglátásba helyezi a dolgokat.

Szóval igen, nyírtam már ki földönkívüli rusnyaságokat, sőt, még az űrhajójukat is sikeresen leszedtem New York városa felől, arról nem is beszélve, hogy sokkal több megcsonkított hullát láttam már, mint egy átlagos ember élete során.

Aminek azt kéne jelentenie, nem vagyok olyan tapasztalatlan lövöldözés és harcolás ügyileg, mint mondjuk az otthoni szomszédunk Mrs. Tattler, aki még csak háborús filmet sem látott soha.

Mégis, ahogy Camdennel és Quentinnel átugrottuk az Idegen Bázis Családi Park jegyellenőrző kapuit (Winter simán átrepült felettük) elkezdtem kicsit izgulni. Mégpedig egyetlen ok miatt: az űrlények csak azért csaptak vissza nekünk, mert mi is bántottuk őket, meg mert kicsit akadályoztuk a társaságot abban, hogy elfoglalják a bolygónkat. Semmi személyes. Ezek az emberek viszont, az Igaz Amerikai Egyesület marhái, plusz ha szerencsénk van Gabriel és kis csapata, tiszta szívükből gyűlölnek minket, vagyis ha hisztérikusan sikítozva ott akarnám hagyni egyiküket, nem fognak vállat vonni, és azt mondani, oké, majd megölök valaki mást, nekem mindegy.

Hiába szorongattam kezemben azt a fegyvert, amire Quentin azt mondta a legjobbak közé tartozik, amivel az amerikai hadsereg rendelkezik, nem tudtam megnyugodni. Egy szuperfegyverrel nem megy sokra az ember lánya, ha fogalma sincs, mégis hogyan kell elsütni.

Néhány különleges társunk rohant el mellettünk, miközben a Családi Park szíve, vagyis az FRT1-es felé haladtunk. Ajándékboltok, irányjelző táblák, bokrokból kialakított szobrok mellett haladtunk el, és ha nem látok a földön olyan személyes tárgyakat, mint fényképezőgépek, babakocsik vagy plüssállatok elszórva, akár egy olyan nap is lehetett volna, mikor a rossz idő miatt nagyon kevesen tartózkodnak ott. És ez a néhány ember is terepszínű ruhát visel.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem olyan békés az egész – jegyezte meg mosolyogva Winter, aki még mindig felettünk repült. – Ha tíz perc múlva sem történik semmi, megszegem Prudent parancsát és felülök az egyik hullámvasútra.

Camden és Quentin elnevették magukat, és már én is csatlakoztam volna hozzájuk, mikor egy olyan gondolatot hallottam valahonnan nagyon közelről, amelyik egészen biztos nem tartozott sem csapatunkhoz, sem másik különlegeshez. Ugyanis épp azt tervezgette, melyikünket nyírja ki először.

Hatalmasat sikítottam, és magam elé szegezett fegyverrel tettem egy gyors hátraarcot. Camden, Quentin és Winter reflex-szerűen követték példámat, és hirtelen egy hátköznapi ruhát viselő egyénnel találtuk szemben magunkat. Illetve talán annyi különleges volt rajta, hogy arcának egy részét nemzeti zászló mintájú kendővel takarta el, plusz a pólója is azt hirdette, hogy ő bizony büszke IAE-tag, mintha ezzel amúgy sem lettünk volna tisztában. Ki tudja, talán a lelkük mélyén jó fejek, vagy eszméletlen buták, és segíteni akarnak nekünk a cuccaikkal, hogy mégis kire kell lőni.

Néhány másodpercig csak bámultunk egymásra, a srác, mert pasi volt, maximum két-három évvel lehetett idősebb nálunk, ezért látszott rajta, hogy nincs teljesen tisztában azzal, mit is kéne csinálnia. Öreg hiba, barátom, borzalmas csatákat megjárt egyénekkel állsz szemben.

Így amíg ő gondolkodott, én céloztam, és mivel tudtam, hogy Camden abban a pillanatban elájulna, vagy szakítana velem, amint szíven lőném szerencsétlen, csupán egy golyót eresztettem a lábába.

Eléggé elszoktam már a fegyverek használatától, így egy picit hátralökődtem, ahogy elsült a fegyver, plusz még a fülem is bedugult a pukkanó hangtól, de ahogy magamhoz tértem, láttam, hogy a célzás még mindig tökéletesen megy. A fiú térdét, illetve annak maradékát látva, abban biztos voltam, hogy nem kell attól tartanom, hogy esetlegesen futva üldözőbe vesz.

- Menjünk, keressünk néhány túszt, akit ki lehetne szabadítani – mondtam, miután néhány boldog pillanatig megcsodáltam „művemet”. És hogy miért is voltam boldog? Mert úgy éreztem, hogy bár ez a jajgató földön ülő szerencsétlen egészen biztos nem tölt be semmiféle vezető szerepet a gonoszoknál, és még csak ki sem nyírtam, tehát nem mondhatom, hogy egy-null a javamra, de valamilyen szinten akkor is megbosszultam az anyukám halálát.

- Ugye tudod, hogy nem ezt kellett volna tenned? – kérdezte nagyon halkan Camden, mikor hátat fordítottunk a fiúnak, aki éppen az ükapámig visszamenőleg elküldte az összes rokonom a nagy büdös francba.

- Hanem mit? – mosolyogtam rá angyalin, végigsimítva a kezemben tartogatott fegyveren, amit hirtelen már nem is éreztem olyan nagyon kényelmetlennek. – Szólni valamelyik katonai embernek, hogy gyorsan siessen, fogják el aztán dugják be valami börtönbe? Csak közlöm, hogy még csak el sem indultak, vagy ha mégis mérföldekkel arrébb tanyáznak, ami azt jelenti, mire ideérnek, ez a fazon illetve a társai már régen szitává lőnek minket. Bocsi, ha lehet ezt a részt kihagyom.

- Nem, de tudod valaki kapott kábító-fegyvert is. Olyan, aki a közelben van, illetve a Park területén, tehát sokkal hamarabb ideért volna. Utána hozzá lehetett volna kötözni egy villanyoszlophoz, és várni, amíg megérkezik a katonai segítség. Mert lehet órákat kell még várni arra, hogy elvigyék, de elvinnék, és ülhetne börtönben jó sok ideig, ahol szenvedne eleget! De nem, te most gyakorlatilag megnyomorítottad!

Egészen addig szépen lassan ballagtam előre, bár legszívesebben rohantam volna, hála az egyre hangosodó sikolyoknak, illetve lövéseknek, de hirtelen megtorpantam, megragadtam Camden karját, és mivel tudtam, hogy engem akkor sem bántana, ha az élete függne tőle, robbantós képesség ide vagy oda, nekilöktem egy épület falának. Egészen pontosan műanyagból készült mosolygó Bob domborműhöz, ami az aznapi menüt ajánlgatta a népnek. Még jobb. Egy műanyag csáp egyenesen a bordái közé állt a fájdalmas nyögéséből ítélve.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy tulajdonképpen sajnálod azt az embert ott a földön? – sziszegtem, továbbra is erősen szorítva a karját.

- Brigitte, az ég szerelmére, ők is emberek, és te is nagyon jól tudod, hogy van jobb módszer is arra, hogy megmutassuk nekik, mi a helyes és mi nem.

- Ó, igen, így gondolod? Akkor elmondom neked, életem, hogy az az ember ott – Camden fejét a hajánál fogva ragadtam meg és fordítottam „áldozatom” felé -, nagyjából két másodpercen belül tüzelt volna, a gondolatai alapján éppen rád! És hidd el, nem a lábadat célozta volna, vagyis pontosan ott feküdnél mint ő, azzal a különbséggel, hogy éppen az agyad folyna ki a kőre! – olyan hangosan ordítottam, mintha egy baseball-stadion két oldalán állnánk, pedig nem, mindössze néhány centire volt az arcunk egymástól.

Camden két röpke pillanatig csak nézett rám, olyan tekintettel, amiből nem lehetett kiolvasni semmit, ráadásul valami azt súgta, ha belenéznék a fejébe még inkább mérgesebb lennék rá, szóval vártam, hátha végül megszólal.

- Köszönöm… - mondta aztán, és azt hittem, ezzel vége is lesz mindennek, magához ölel, esetleg megcsókol, aztán romantikus módon nekiállunk irtani a gonoszokat. De nem. Camden sosem tudja, mikor kell abbahagyni egy mondatot. – Viszont, ha már éppen ott matattál a fejében, miért nem parancsoltad meg neki, hogy tegye le a fegyverét, aztán álljon át hozzánk, és mutassa meg merre vannak a társai?

- Ó, hogy miért nem? Lássuk csak, talán azért nem, mert ők sem álltak oda az anyám elé azzal, hogy miért nem hagyja abba a kutatást, és foglalkozik inkább a nap huszonnégy órájában azzal, mi kerüljön az asztalra! És azért sem, mert most is ártatlan embereket tartanak fogva, és még ki tudja mit csinálnak velük, ahelyett, hogy nem tudom… összezavartál – sóhajtottam egy hatalmasat. – De annyi biztos, el tudnák intézni humánusabban is a dolgokat. Mégsem teszik. Így aztán, én sem fogok másképp állni hozzájuk.

- Tudod, Brigitte néha tényleg szeretném a képességed birtokolni, csak hogy tudjam, egészen pontosan mi is jár a fejedben, mikor efféle dolgokat cselekszel. Meg úgy egyébként. Nem érzed csak ici-picit is rosszul magad amiatt, hogy fájdalmat okozol valakinek? – óriási ordítás a háttérből. – Nagyon nagy fájdalmat.

Hirtelen elengedtem Camdent, majd megcsóváltam a fejem, és halványan, bár cseppet sem jókedvűen, vagy éppen kedvesen elmosolyodtam.

- Tudni szeretnéd mi jár a fejemben, és legszívesebben mit csinálnék ebben a pillanatban? – kérdeztem aztán, mire egy bólintást kaptam válaszul.

Tudtam, hogy nagyon nem lesz köszönet abban, amit tenni fogok, de nem érdekelt. Vállamra vettem a fegyvert, majd visszaindultam a továbbra is nyöszörgő sráchoz. Winter és Quentin, akik addig szótlanul figyelték az eseményeket, érdeklődve figyelték ahogy odaléptem a sebesülthöz, és egy laza mozdulattal letéptem róla az arcát eltakaró kendőjét.

Talán hiba volt, mivel így már nem csak egy álarcos valaki, hanem egy igazi emberi arc ült előttem összegörnyedve. Egy szemüveges, pattanásos arc, aki nyilván úgy gondolta, különlegeseket irtani, kicsit olyan, mint egy életre kelt számítógépes játék. A fejéből könnyen kiolvastam, hogy nagyon nem szeretne már többet szenvedni.

- Ne aggódj, hamarosan már nem fog fájni semmid! – jegyeztem meg úgy, hogy csak ő hallja. Egy pillanatig nem mást, mint megkönnyebbülést véltem felfedezni tekintetében, de utána jött a megvilágosodás, és kezein tolva magát hátrafelé, hátha el tud menekülni.

Pechjére, sokkal gyorsabban lendítettem felé fél kézzel a fegyvert, és sütöttem el, mint ahogy ő csúszott a betonon. Mivel már amúgy is elég sok vért veszített szegény, nem igazán baltázhattam volna el a lövést, de mesterien sikerült pontosan a mellkasa bal oldalára lőni.

- Láthatod mire gondoltam – kiáltottam oda Camdennek, majd egy pillantásra sem méltatva sem őt, sem pedig Wintert vagy Quentint, kezemben új legjobb barátommal nekivágtam, hogy még néhány Igaz Amerikai Barmot jól megleckéztessek.