- Lehet, csak álmodtam az egészet – kuncogtam kissé idegesen, miután Joe volt olyan kedves, orrom alá nyomta az új fenyegető levelet, majd kiküldte öcsémet a kabinból, engem pedig két kézzel erőteljesen a falhoz szorított, bár sajnálatos módon egyáltalán nem azért, hogy leszaggassa rólam az összes ruhadarabom, aztán…

- Álmodtad? És mégis melyik részét a dolognak? Egyáltalán hogy lehet ilyet álmodni? – kérdezte mérgesen, olyan tekintettel, mintha legalábbis ölni készülne, ráadásul minden egyes kimondott szó után erősödött szorítása a vállamon.

- Nagyon jól tudod, hogy képes vagyok hülyeségeket álmodni. Ráadásul azon az estén kicsit több bort ittam a kelleténél, tudod, hogy megy ez – eresztettem meg egy olyan vigyort, amitől azt reméltem, majd nosztalgikusan visszagondol azokra az estékre, mikor kissé felöntött a garatra, és elkezdünk sztorizgatni egymás részegesen élményeiről teljesen megfeledkezve a kitalált takarítónőkről.

Aztán eszembe jutott kivel is állok szemben. Néha kis pezsgő, oké. De tudtommal Joe még sosem ivott annyit, hogy érdemes lenne beszélgetni a következményekről.

- Nos? – arcát most már egészen közel dugta az enyémhez, és ha nem lettem volna annyira megijedve, amennyire meg voltam, egészen biztos suttogok valamit szexis hangon arról, hogy felejtsük el a fenyegető leveleket, és tegyen magáévá ott azonnal. De igenis meg voltam ijedve, mert nem tudom említettem-e, de Joe nagyon erős. Folyamatosan edzi magát, meg minden. Én meg… sportolásnak számít, ha néha elmegyek a jótékonysági kosármérkőzésekre nézőként?

- De én tényleg nem akartam… - kezdtem bele halkan, és legnagyobb meglepetésemre Joe egyik kezével elengedett. Sajnos csak azért, hogy fáradtan megdörzsölje szemeit.

- Bailee, nézd… nem veszed észre, hogy gyakorlatilag mindkettőnk élete veszélyben van? Legalábbis, szerintem erre lehet következtetni logikusan azok után, hogy a kocsidból gyakorlatilag roncsot csináltak, plusz ebben az ostoba levélben is egyfolytában valami tragacsot és egy bizonyos lányt emleget a Manus. Az anyád mérges lesz, ha kinyíratod magad, és Dominic felügyelet nélkül marad.

Paff. Miért nem tudja azt mondani, hogy ő aggódik értem? Miért nem simogatja úgy a kezem, mint amikor félájultan feküdtem a napozóágyon? Nagyjából egy óra telt el azóta, mégis mi változott?

- Oké, hazudtam – suttogtam.

- Erre már én is rájöttem, igazából a kérdés már csak az, hogy miért is tetted ezt?

- Nem tudom – vágtam rá rögtön, de rögtön meg is bántam. Talán, ha egyszer az életben őszinte leszek, sokkal jobban járok. – Nem szerettem volna, ha aggódsz emiatt. Mert ha biztonságban érzed magad tudsz koncentrálni a munkádra, és engem nem tagadnak ki a családból, amiért az öcsém első filmje totális bukás.

Igazából azt vártam volna, hogy Joe abban a pillanatban előkapja a telefonját és azonnal beutaltat valami elmegyógyintézetbe. Ehelyett elnevette magát. Olyan igazi, tipikus Joe-san, amitől nekem is kacagni támadt kedvem, bár fogalmam sem volt róla, hogy tulajdonképpen mi is olyan vicces. Azt hiszem ez az oka annak, hogy az emberek szeretnek Joe társaságában lenni. Hiszen, még akkor is jókedvre derít akárkit, ha másodpercekkel azelőtt még gyilkossági kísérletekről volt szó.

Pont, mikor készültem volna megkérdezni Joe-t, hogy ugyan már, mi is olyan vicces, kivágódott a kabin ajtaja, és az öcsém testőrének körvonalait véltem felfedezni az alakban, aki a folyósón álldogált. Beinvitáltam volna, vagy azért, hogy csatlakozzon a mi kis spontán nevetés-partinkhoz, vagy pedig azért, hátha ő többet tud mondani a második levélről és arról, mégis mennyire lehet veszélyes. Bár, ha azt nézzük, hogy a kocsim milyen állapotban van, azt hiszem, ki lehet jelenteni: a levél nagyon veszélyes. Mégsem hívtam be Brunót. Leginkább azért nem, mert nem igazán fértünk volna el hárman az aprócska kabinban.

- Elnézést… ha valamit megzavartam, de Dominic azt mondta kicsit idegesnek látszottatok, aztán Joe egész egyszerűen kiküldte én meg… aggódtam – fejezte be kissé zavartan. Oké, nagyon zavartan. Annyira, hogy még végig is néztem magamon, mi nincs rendben rajtam, de azon kívül, hogy lecsúszott a melltartóm pántja picit a vállamról a nagy nevetés közben, nem találtam semmi szokatlant.

- Ez kedves tőled, igazán. Tényleg – léptem oda Brunóhoz, és vetettem rá egy bíztató mosolyt, mivel továbbra is elég elveszettnek tűnt. Persze, két, idióták módjára vihogó emberhez becsöppenni nem lehet épp kellemes, tudom én. – De minden rendben. Csak kicsit összekaptunk Joe-val azon, hogy… izé… azon…

Nincs több hazugság, nincs több hazugság, nagyon jól tudod, hogy nincs több hazugság.

- Egy rajongói levélen. Amit itt találtunk. Szerinte ez veszélyes lehet, mivel a biztonsági embereknek meg kellett volna akadályozni, hogy a izé… személy bejusson. Ide – és tessék. Semmi hazugság. A rajongói levelet leszámítva, de az egy aprócska kis füllentés, még belefér a pakliba.

- Igen, azt a levelet láttam én is, mikor először körbenéztem, nincs-e esetleg valami a kabinban, ami nem tetszene Dominicnak. Azt hittem neki jött, és tudjátok milyen… utálta volna, ha eldugjuk előle, amíg átnézzük a srácokkal, biztos minden rendben van-e vele – magyarázta Bruno. – Ezek szerint hiba volt, mert… mit is írtak benne?

Gyors pillantást váltottunk Joe-val, aki időközben, észrevétlenül már süllyesztette is háta mögé a papírlapot.

- A szokásos – bólintottam. Ez sem volt hazugság. Már a második fenyegető levelet kaptuk, illetve kapta Joe kézhez néhány nap leforgása alatt. Mások egész életükben nem kapnak annyit, vagyis soknak lehet mondani.

- Oké, értem. De ugye tudod, ha bármi baj lenne, hozzám nyugodtan fordulhatnál? – kérdezte aztán Bruno, pontosan olyan hangsúllyal, amit Joe-tól is szerettem volna hallani nem is olyan régen, ahelyett, hogy az anyámról kezd el magyarázni nekem.

- Persze, hogy tudom, és hálás is vagyok ezért.

- Akkor jó. Nem szeretném, ha bajod esne, Bailee – Bruno mélyen a szemembe nézett, és az előzőekből okulva már vártam volna, mikor jön valami olyasmi folytatás, hogy „Dominic színészi teljesítményére rossz hatással lenne, ha lelőnének”, de nem jött. Helyette csak bólintott egyet, aztán sarkon fordult és már el is tűnt a folyósón.

- Ez az ember – bökött Joe morcosan a nagy semmi felé, ahol alig néhány másodperce még Bruno állt -, határozottan gyanús nekem.

- És mégis miért? – kérdeztem vissza, anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rá. Túlságosan lefoglalta minden egyes kis agysejtem a gondolat, miszerint lehet, akad valaki ezen a széles világon, aki ténylegesen értem aggódik, nem pedig az öcsémért.

- Valószínűleg ő volt az első, aki látta a levelet, ami már alapból kicsit fura nekem, de oké. Első embereknek mindig kell lenniük. Viszont: nagyon jól tudta, mi a helyes eljárás ilyenkor, mégsem azt tette. Ebből mire következtetsz?

Vállat vontam, mivel halvány lila gőzöm sem volt, mégis mire akar kilyukadni. Illetve, talán tudtam, de inkább gondolni sem akartam rá.

- Nézd. Te is nagyon jól tudod, milyen az öcsém. Bruno nem akart balhét. Én, mivel veled szemben, rengeteg időt töltök az öcsémmel, és ismerem is, teljesen megértem. Nincs kedvem a mai estét azzal befejezni, hogy nyugtatókkal kell kiütnöm magam ahhoz, hogy aludni tudjak, miután a Dominic-anyu duó kikészített idegileg.

- Bailee, nem is az öcséd kapta a levelet, épp ez a lényege az egésznek! – kiáltott fel Joe idegesen. Erre már nekem is nyitva maradt picit a szám. Kivételesen tényleg logikusan gondolkozott.

Talán nem kellett volna így reagálnom, mivel pillanatnyi sikerén felbuzdulva már ragadta is meg a karom, és kezdett volna rángatni, fogalmam sincs merre, de gyanítom Bruno felé, hogy szembesítsük szörnyűséges tetteivel.

- Joe, állj le! – torpantam meg. – Bár el kell ismernem, azt hiszem jó helyen járunk. Viszont egy valamit nem értek… - gondolkodtam el egy pillanatra -, ha Bruno azt hitte, hogy Dominic kapta a levelet, akkor az öcsém miért volt olyan nagyon biztosan meggyőződve arról, hogy csakis te kaphattad?

- Ezt csakis egy módon deríthetjük ki – kacsintott rám Joe, és ismét megragadva a karom már húzott egy esetleges Dominic-felfedező útra.