Sok felesleges beszélgetésben vettem már részt életemben. Ott van például az az eset, mikor egy fiúknak készült arctisztító termékcsalád reklámszakemberei próbáltak arról meggyőzni, hogy ők csakis Dominic segítségével tudják eladni termékeiket, én pedig már régen tudtam, hogy az öcsém nem fog belemenni ebbe. Nem tudom miért, de van egy elképzelése, miszerint ha ilyen reklámokban látják az emberek (főleg a nőneműek) azt fogják hinni, a való életben is ragyák borítják az arcát.

Így aztán, miközben vagy két órán keresztül nyomták orrom alá a különféle reklámtervezeteket és termékeket, én legszívesebben az arcukba üvöltöttem volna, hogy hagyjanak békén, és nekik is előbb kezdődik a jól megérdemelt hétvége, és én is előbb indulhatok Caddyvel egy kis tengerparti kikapcsolódásra. Mindenki jól jár. De sajnos addig nem eresztettek, amíg mondókájuk végére nem értek, és természetesen még ezután jött a kissé kínos, kérdés: mit gondol, Miss Queen?

Furcsán hasonlónak éreztem a helyzetet akkor is, mikor visszaérve a hotelbe, Joe rögtön letámadta az öcsémet a levéllel kapcsolatban. Igaz, ezúttal szerencsére nem (csak) én voltam az, aki már előre tudta a beszélgetés végkimenetelét. Ezt a szerepet az öcsém töltötte be, Joe pedig olyan volt, akár a túlbuzgó reklámosok.

- Nézd, Joe… - sóhajtott kissé ingerlékenyen Dominic, felállt a kanapéról, ahová kihallgatás céljából leültettük, benézett a minibárba, és miután csalódottan megállapította, hogy továbbra sincs benne semmi alkohol, kivett egy kólát magának -, azt hiszem, elmondtam már jó néhányszor, hogy fogalmam sincs, miért mondtam azt, hogy tiéd a levél. Ideges voltam, az a homár koreográfus teljesen kikészített az emelgetési mániájával, és miután megláttam a „Szia, szépfiú!” megszólítást a levélen, egyből az jutott eszembe, hogy ugyan, kinek másnak szólna, mint a híres, csodás Joseph Jonasnak! – azt hiszem, abban a pillanatban Dominic egyetlen szerencséje az volt, hogy Joe-nak birkatürelme van, engem pedig az utolsó szavaknál sokkal inkább lefoglalt a lábujjaimról lepattogzott körömlakk, mint a sértő szavak, amik kicsúsztak száján, mert másképp egészen biztos egy jól megérdemelt testvéri pofonban részesítem.

- Amúgy ennek a levélnek köze van a nővérem autójához? – kérdezte kíváncsian Dominic, és egy nagyot szürcsölt az üdítőjéből. Ezekben a pillanatokban olyan szívesen mutatnám meg rajongóinak, hogy lássák, milyen is valójában bálványuk, de nem teszem meg. Ilyen könnyen nem mondok búcsút a jól megérdemelt kis vakációmnak valami egzotikus szigeten.

Joe-val gyors pillantást váltottunk, aztán vállat vontam:

- Talán.

- Nyugi, nem mondom el anyunak, hogy megint valami balhéba keveredtetek. Bár tény, hogy hatalmas sajtója lenne egy ilyen esetnek, ami talán jót tenne a Tengernyi Szerelem népszerűségének is – Dominic gyors pillantást vetett ránk, majd mikor meglátta Joe, szinte egyetlen vízszintes vonallá szűkült száját, illetve az én tágra nyílt szemeimet, elnevette magát.

- Csak vicceltem. Már, ami a sajtót illeti. Nem szólok senkinek, egy ilyen eset úgyis kiderül előbb, vagy utóbb, és tekintve, hogy ez már a második hasonló eset, ami megtörténik a Jonas- Queen párossal… hjajj… csak annyit mondhatok: féljetek!

Bevallom, azon, amit Dominic mondott, én is elgondolkoztam már. Leginkább a „miért pont Bailee Queen”-részén. Nem azt mondom, hogy nem örülök egy picit az első majdnem-gyilkosságnak. Úgy értem, ha Fletcher akkoriban nem szándékozza megölni Joe-t, egészen biztos nem lettem volna egyszerű tinilányból, olyan tinilány, akinek a legtöbb irigye akad a világban. Plusz, egy észveszejtően jóképű pasija. Nyilván, Dominic menedzselését akkor is rám bízták volna, és igen, találkozok Joe-val különféle rendezvényeken, de ennyi. Több közünk nem lett volna egymástól. Ebbe akkor is borzalmas belegondolni, ha eltekintek a szerelemtől. Mihez kezdenék egyedül, ismerős nélkül ezen a fura forgatáson?

- Azt hiszem, nem zavarlak tovább – bólintott kicsit csalódottan Joe, miután a téma is elterelődött a levélről, úgy ahogy, valamint nyilván azt is belátta, nem fog több mindent kihúzni öcsémből. Nem mintha lett volna túl sok kihúznivaló takarékon működő agyából.

Készültem volna vele együtt indulni én is, de Dominic amolyan igazi testvéri pillantást vetett rám, ami azt jelentette, ha elhagyom a szobát, valami elképesztően szemét dolgot művel velem, például feltölti valamelyik olyan videót a netre, amit titokban vett fel, még tinikoromban, és Joe egyik képével beszélgetek rajta. (Mentségemre: rettenetesen hiányzott már, és nem hívhattam fel, mert éppen koncertezett valahol.)

Így aztán, amint Joe kilépett a lakosztály ajtaján, Dominic elvigyorodott:

- Hogy áll a fogadás?

Néhány másodpercig tudtam pislogás nélkül állni a tekintetét, utána jó szokásomhoz híven, vállat vontam. Sokkal egyszerűbb, mint hazudni, és ki tudja, így talán valamiféle izmokat is megmozgatok.

- Ezt ugye azt jelenti, hogy sehogy, vagyis az a szegény hűtő, mely most kénytelen rágcsálnivalókkal és szénsavas üdítőkkel beérni, hamarosan megtelik finom pezsgővel és huncut társaival?

- Azért ennyire ne bízd el magad – végre sikerült megtalálnom azt a hangnemet, amit apu csak királynőinek nevez. – Még nem volt megfelelő alkalom arra, hogy belevessem magam bármiféle akcióba. De nyugi. Kezdheted keresgélni, hol fogsz álláshirdetést feladni egy társmenedzsernek.

Intettem öcsémnek, majd lassan felemelkedve fotelemből, továbbra is királynői magatartással célba vettem a lakosztály ajtaját. Őszintén reméltem, hogy Joe még valahol a közelben lehet, mert szerettem volna kupaktanácsot tartani arról, mi is legyen pontosan a következő lépés. Persze, nagyon jól tudtam, mit fog javasolni. Kérdezzük ki alaposabban Brunót. Egészen őszintén, halvány lila sejtelmem sem volt, miért akarja ennyire görcsösen gyanúsítottnak beállítani a pasast. Meg egyáltalán: mi oka lenne Brunónak megfenyegetni Joe-t és szétzúzni a kocsimat? Talán összebeszélt anyámmal, és úgy gondolja, veszélyeztethetjük Dominic hírnevét?

Lehetséges lenne egy pocsék szappanoperában, de a valóságban még a legelszántabb szülők sem szoktak ilyenekre vetemedni.

Szerencsére Joe tényleg ott várakozott rám a folyósón, a szemközti falnak dőlve, és barátságos mosolyát látva megkönnyebbültem, hogy nem hallgatta ki a kis beszélgetésünket Dominickal. Ráadásul azzal kapcsolatban sem tévedtem, hogy rögtön a Bruno témát fogja felhozni elsőnek.

- Tudom, hogy igazából a női megérzés az, ami igazán híres, de Bailee én most tényleg, teljesen és totálisan biztos vagyok benne, hogy az öcséd testőre egyenlő a Manussal – Joe szinte nyüszített. Komolyan, már csak annyi hiányzott volna az előadáshoz, hogy összekulcsolja kezeit, hatalmasra nyitja szemeit, ajkait lebiggyeszti és könyörögni kezd, hogy menjünk és verjünk meg valakit. Aki nem mellesleg egy majdnem száz kilós, csupaizom testőr, aki minden valószínűség szerint úgy rázna le magáról minket, mint aprócska bogarakat, szóval örültem, hogy mondókájának második fele tényleg csak képzeletemben hangzott el.

- Szerintem meg egyelőre semmi okunk azt feltételezni, hogy Bruno az, aki a fenyegető leveleket küldte, és aki szegény kocsimon keresztül adta tudtomra, hogy egy lotyó vagyok – őszintén, kezdtem már belefáradni ebbe. Nem mintha nyüzsögtek volna a környéken a gyanúsabbnál gyanúsabb személyek, akik közül lehetett volna válogatni, sőt, mondhatni senkire sem tudtam volna azt mondani, hogy igen, ő lehetne Manus, de Bruno… ez annyira… nem normális.

- Úgy örülnék, ha egyszer és mindenkorra le tudnánk zárni ezt, Joe. Tényleg – lehet, hogy ő nem, de én igenis megpróbálkoztam a szemek hatalmasra nyitásának trükkjével, ami úgy néz ki, be is vált, hiszen Joe megadóan sóhajtott.

- Jó, ha ez neked ennyit jelent, megpróbálok leakadni a témáról, tényleg. De ha valami tényleg gyanús lesz vele kapcsolatban, ugye nem fogod tüntetőlegesen becsukni a szemeid, és befogni a füleid, csak azért, mert úgymond, családtagnak számít? – megráztam a fejem. – Oké, megegyeztünk.

Elmosolyodtam. Győzelem.

- Viszont, ha már nem tudunk továbbjutni a nyomozással, beszélgessünk csak úgy egy kicsit, rendben? Meghívlak valamire. Állítólag a kikötőnél van egy nagyon jó kis kávézó.

- Joe, a hotel tele van remek éttermekkel és kávézókkal – nevettem fel. – Biztos meg kell nekünk kockáztatni a városi mászkálást? Mármint neked… mert én nem vagyok valami érdekes lesifotós szempontból.

- A hajam jól áll, semmi kinyúlt, régi gönc nincs rajtam, te is csini vagy, annyi képet csinálnak, amennyit csak szeretnének.

Őszintén, engem sem az érdekelt, hogy esetleg hamarosan egy bulvármagazin „ciki” rovatában fogom viszontlátni a képem. Igaz, még mindig a Cadillac-es pólóm volt rajtam, a farmersorttal és kényelmes papuccsal, de néha, a különféle képeket nézve az az érzésem, hogy hétköznapi cuccokban sokkal jobban festek, mint a különféle híres tervezők extravagáns kreálmányaiban, amiket általában anyu és Dominic stylistja ad rám a rendezvények alkalmával.

- Hát jó, induljunk – adtam meg magam, és kezeimmel gyorsan végigszántottam hajamon. Ennyit a fésülködésről.

Mindkettőnk nagy csodálkozására a hotelnél egy fotós sem várakozott. Ja, persze, aznapra már megvolt a sztori Caddie-vel és az elájulással, több nem nagyon kell nekik. Csak azt remélem, hogy az egészből valami olyasmit fognak kihozni, hogy a túl sok meló miatt vesztettem el eszméletem. Anyunak talán megenyhül a szíve, és felvesz mellém valaki segítőt.

Szép álmok.

Felvettem napszemüvegem, és Joe-val az oldalamon kezdtem úgy érezni magam, mint egy egyszerű, az átlagnál kicsit tehetősebb nő, aki egyszerű sétára indul egy különleges baráttal. Miközben szívtam magamba a friss levegőt, körbe-körbe tekintgettem az utcán. Sportautók, középkorú pasasok, fiatal barátnőikkel, strandról hazafelé igyekvő családok, tinédzserek, akik azt hiszik, övék a világ és hangosan bömböltethetik kocsijukból a borzalmas gépzenét, Ariel, a házamból, süt a nap és…

Stop.

Gyorsan visszafordítottam fejem arra a pontra, ahol a kislányt láttam álldogálni a házból. Kérlek, legyen csak hallucináció! Könyörgöm, könyörgöm, könyörgöm.

Nem volt szerencsém. Ariel tényleg ott állt, kissé elveszettnek tűnve, kezében egy óriási Marco Island térképpel. Meg is sajnáltam volna, azt hiszem, ha nem néz egyenesen a szemembe abban a pillanatban. Ami még nem lett volna akkora gáz, de természetesen pillanatokon belül átsiklott a tekintete Joe-ra. Arcára olyan kifejezés ült, mintha legalábbis a Jóistennel szemben ácsorogna.

- Ki ez? – bökött oldalba finoman Joe.

- Ariel. De hívhatjuk nyugodtan Katasztrófának is.