Ezek után jogosan hihetné akárki is, hogy valamiféle női Rambóvá változtam, kezemben hűséges fegyveremmel kiirtottam a fél bagázst, aztán a fejüket meg levágtam, és különféle helyekre akasztottam fel, jelezve, hogy Brigitte itt járt, reszkessen mindenki.

Szerettem is volna ezt tenni. Igazán.

Akkor hogy kerültem egy elhagyatott szendvicses bódé pultja alá, félelemtől reszketve, Halle és Zeb társaságában?

Igazán egyszerűen.

A terv első része még működött. Elindultam, magabiztosan magam elé tartva a fegyvert, hogy akárki jön velem szembe, szétkapom, mint Camden és Quentin egy jól megrakott hamburgert.

Hamarosan láttam is egy jelentkezőt. Nem tűnt annyira könnyű esetnek, mint a srác ott a csapatomnál, de nála nem látta semmiféle fegyvert. És, ha esetleg lett volna neki, még mindig meg tudtam volna bénítani mentálisan. Ő csak sétálgatott, én pedig vagy egy fa, vagy valami tábla mögé bújva követtem lassan, felkészülve a pillanatra, mikor lőhetek.

Valószínűleg túl sokáig vártam, hiszen nagyjából két perccel később újabb négy társa csatlakozott hozzá. Persze, ennyit azért még az én gondolatmanipuláló képességem is elbír, hála a CIA-s gyakorlatoknak. Viszont arra nem készítettek fel minket, hogy mi a teendő olyankor, mikor valami olyat látunk, ami nagyon gusztustalan.

Ugyanis ez az öt ember hirtelen meglátott egy lányt nem messze rejtekhelyemtől. Előre sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége, így próbáltam neki gondolatokon keresztül üzenni, hogy fusson, vagy lőjön, vagy akármi. De tömegben nem igazán egyszerű eltalálni, kinek is akarsz üzenni, így az egyik IAE-tag kezdett fejvesztve menekülni társaitól. Mivel azok a barmok engem nem láthattak, csak szerencsétlen lányt, azt hihették, ő tett valamit a továbbra is futkározó pasassal. Mintha valaki megparancsolta volna nekik, egyszerre kapták elő egyszerű kis gépfegyverüket, és egyszerre lőttek bele, a szükségesnél jóval több golyót, szerencsétlen lányba. Láttam már néhány ronda dolgot életemben, filmekben és valóságban is, de egy majdhogynem apró cafatokra lőtt lány képe, akinek szőke hajában még továbbra is ott csillogott egy pillangós hajgumi, eléggé kiakasztott.

Mivel kezeimben ott volt a hatalmas fegyver, nem tudtam semmit tenni, hogy elnyomjam sikításom. Meghallottak, és miután egy utolsót lőttek a lány holttestébe, elkezdtek felém közeledni.

Mivel teljesen leblokkoltam, az első dolgot tettem, ami eszembe jutott. Kilőttem rejtekhelyemről és rohanni kezdtem előlük. Csak arra tudtam gondolni, hogy meghalok, ráadásul úgy halok meg, hogy összevesztem Camdennel, ráadásul elég rendesen otthagytam őket a pácban, még akkor is, ha jelen pillanatban inkább én szorulnék némi segítségre.

Futottam tehát, továbbra is hangosan sikítozva, mintha legalábbis valakit akár egy kicsit érdekelt volna, miközben azok kitartóan üldöztek, sőt, néha egy figyelmeztető lövést is leadtak a levegőbe. Csak azért nem a hátamba, mert hallottam az egyik gondolatait, és ő nagyon szeretett volna elkapni, hogy egy eldugottabb helyen kielégítse rajtam különféle szexuális vágyait. Fúj.

Kiáltoztak utánam, hogy álljak meg, sokkal jobban járok, akkor talán nem fog annyira fájni, de nem vagyok már ötéves, hogy az efféle ígéreteknek higgyek.

Igazán örültem volna bármiféle segítésnek, hiszen az út kezdett szép lassan elfogyni előlem, majd hirtelen arra eszméltem fel, hogy zsákutcába jutottam. Illetve, ha átmászok néhány szemetesen, talán tudok tovább menekülni, de nem hiszem, hogy sokáig jutott volna. Megpróbálkoztam egy „Csak személyzet” feliratú ajtóval is, de zárva volt. A fenébe, hogy az emberek nem gondolnak ilyen helyzetekre!

Hallottam a bakancsos lépteket a hátam mögül, a tagok boldog kurjantásait, és nagyon igyekeztem nem elbőgni magam, pedig nagy kedvem lett volna hozzá. Tessék, így ér véget az életem. Magányosan, néhány hatalmas kuka társaságában, ráadásul mielőtt megölnének még jól meg is erőszakolnak. Hát nem pont így képzeltem az egészet.

Ökölbe szorítottam kezem, és épp arra gondoltam, ha ez is lesz életem utolsó lövöldözése, néhány lőtt seb igazán szép emlék lesz tőlem ezeknek az idiótáknak. Pont, mikor készültem volna megfordulni, egy hangos pukkanást hallottam a hátam mögül. Gyorsan megfordultam, hiszen azt hittem, esetleg valamiféle kisebb gránátot dobtak hozzám, de csupán egy vigyorgó szőke bozonttal találtam szemben magam, és a következő pillanatban már egy fabódé padlóján ültem.

- Utolsó pillanatban, de azért sikerült – nevette el magát Zeb, a titokzatos megmentő, majd összepacsizott ugyanolyan szőke, és ugyanolyan szép barátnőjével, Halléval, aki szintén ott üldögélt a padlón.

- Nem gondoltuk, hogy te vagy az – magyarázta Halle. – Persze, örülünk, mert mihez kezdenénk itt egy vadidegennel.

- Itt? Hol is van az az itt? – kérdeztem, miközben tekintetem körbejárattam az aprócska házikóban. Jégkrémes hűtő, normális hűtő, különféle árlapok a magasban, dobozok…

- Ha minden igaz, akkor a „Marslakó lakoma” nevű szendvicsezőben vagyunk éppen. Épp azt mondtam Zebnek, mekkora hülyeség ez a név, hiszen az űrlények nem is a Marsról jöttek. De ez mindegy. A lényeg, hogy van még jégkrém és szendvics bőven, ha ügyes vagy, ki tudod venni úgy a hűtőből őket, hogy nem vesznek észre – csevegett tovább Halle, mintha legalábbis egy kávézóban ücsörögnénk, egy békés nyári délutánon.

- És nektek nem kell harcolni vagy ilyesmi?

- Jónéhány túszt már sikerült kiszabadítanunk – húzta ki magát büszkén Zeb. – Aztán eltaláltak – mutatott vádlijára, amin egy kisebb törülköző volt körbetekerve, és szép, vöröses színben játszott.

- Mivel én csak magamat tudom gyógyítani, sajnos csak ennyit tehettem – sóhajtott szomorúan Halle, és finoman megsimogatta barátja haját. – De nyilván nem fogom neki engedni, hogy sebesülten rohangáljon tovább. Milyen barátnő lennék akkor?

Sután bólintottam, és reménykedtem, hogy nem jön az a kérdés, ami ilyenkor jönni szokott. De jött.

- Tényleg, merre vannak a többiek?

- Elvesztettük egymást – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Igen, jöttek ezek az alakok, és jobb ötletnek tűnt szétszóródni. Most persze nem tudom, merre lehetnek. Sajnos.

- Miért nem kérdezed meg tőlük az adóvevőn? Ha biztonságos helyen vannak, Zeb oda tud téged vinni, és esetleg Quentin megnézhetné a sebét is – mosolygott nagyon boldogan Halle. Bárcsak én se lettem volna ennyire hülye, és Camdennel lehetnék valahol így elbújva. Bárcsak most megölelhetném, már ha engedné, és magamba szívhatnám a finom Camdenes illatát. Mert akkor tudnám, hogy tökéletesen rendben van, senki nem kapta el, és végzett vele úgy, mint azzal a szegény lánnyal.

Persze, ha most megkeresném, minden bizonnyal ellökne magától, amit meg is érdemelnék. Borzalmasan viselkedtem.

- Izé… nem működik az adóvevőm – fújtam egyet, mintha ideges lennék. Persze, igazából ideges voltam, még ha más miatt is, szóval nem is színészkedtem igazán.

Ezzel az előadással csupán egy baj akadt. Méghozzá az, hogy a következő pillanatban meghallottam Prudent főhadnagy kissé recsegő hangját. Igen, az adóvevőből.

- Hármas csapat, hall engem valaki?

- Istennek hála, megjavult! – tártam szét kezeim, erőltetett mosollyal az arcomon.

- Valaki! Az ég szerelmére srácok, merre vagytok?

Igyekeztem nem Halléra és Zebre nézni, miközben vártam a további fejleményeket azzal kapcsolatban, mi olyan sürgős a főhadnagynak.

- Itt Winter… és itt van mellettem Quentin és Camden is – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy vidám, csipogó hang. – Hogy van? Minden oké? Képzelje, itt épp az előbb sütött ki a nap.

Kis híján elnevettem magam, annyira megkönnyebbültem. Winter hozza a formáját, nincs semmi bajuk, tökéletes épségben vannak!

- És Brigitte? – érdeklődött tovább a főhadnagy. Paff. Ennyit a megkönnyebbülésről.

- Brigitte is jól van… sajnos most nem tudom adni. Éppen… pisil – drága Winter.

- Oké. Figyelj, Winter nagyon jól, mert amit most mondani készülök, az fontos…

Ennek hallatán, nem csak én, de Zeb és Halle is feltűnően fülelni kezdtek, mi lesz a következő információ.

- A helyzet az, hogy Gab…

Prudent mondókáját félbeszakította egy velőtrázó sikítás.

- Úristen, Camden mögötted! – Winter hangja továbbra is úgy hangzott mintha sikítana. Ezt követte egy meglepett kiáltás, aztán… csend.