Néhány pillanatig az adóvevőre meredtem, majd miután nyeltem egy hatalmasat, egy pillantást vetettem Zeb és Halle irányába is. Szorosan egymásba kapaszkodtak, illetve Halle csimpaszkodott Zeb karjába, mintha legalábbis attól jobb lenne a világ, vagy a gonosz emberek hirtelen felszívódnának.

Talán ez az, amit az emberek szerelemnek hívnak. Mikor úgy érzed a másik nélkül véged lenne, és bármilyen borzalmas is a helyzet, neked elég annak a támogatása, akit igazán szeretsz, mert érzed, még ha az agyad be is csap ilyenkor, hogy ketten bármire képesek vagytok. Hogy annak a valakinek a szájából az a mondat, hogy „minden rendben lesz” kivételesen igaznak tűnik, nem csak afféle kamu-dumának, mint amit a fogorvosok szoktak mondogatni a gyerekeknek arra vonatkozóan, mennyire fog fájni a kezelés. Hiszen, a gyerekek a lelkük mélyén igenis tudják, hogy fájni fog, másképp nem kapnának cukorkát, amiért bátrak voltak. De ahogy Hallét figyeltem, miközben Zebbe kapaszkodott, aki ugyan nem beszélt, de megnyugtatóan simogatta karját, tudtam, ez nem hamis ígéret. Maga a megtestesült őszinte szeretet, ami igen, képes akár csodákat is tenni, ilyen szorult helyzetekben is.

- Meg kell keresnem őket – mondtam olyan hirtelen, hogy még magamat is megleptem.

- Most? – kérdezte ijedten Halle, és egy kicsit távolabb húzódott Zebtől, mintha engem is át akarna ölelni egy pillanatra. Ha olyan kedvemben vagyok, talán azt mondom neki, nehogy azt higgye a szuperképessége abban rejlik, ha megölel egy embert hirtelen jobb kedve lesz.

De mivel hirtelen úgy éreztem magam, mintha nem is a maga ura lennék, még csak ennyit sem mondtam, csupán egy halvány mosolyt vetek rájuk, majd felállok a rejtekhelyről, és kiugrok a pult mögül egyenesen a nyílt, és a veszélyes terepre.

Miközben továbbra is hallottam a horrorfilmekbe is beillő hangokat, néhány másodpercig elgondolkoztam azon, nem kéne-e visszamenni a biztonságos szendvicses bódéba, Zeb és Halle, és a finomságok társaságába.

Behunytam szemeim, majd nyeltem egy óriásit. Nem. Meg kell találnom Camdent, hogy érezhessem, amit azok ketten éreztek a búvóhelyen. Biztonságot, reményt, és minden ilyesmit, ami talán segíthet abban hogy…

Igen, abban, hogy még több embert elintézzek, és aztán még többet veszekedjünk, de ez most nem lényeges.

Neki is álltam volna a keresésnek, ha tudom, merre kezdjem. Valamiféle fogalmam volt arról merre hagytam a barátaimat, mikor megöltem azt a IAE tagot, és elrohantam, de azóta már biztos változtatták helyüket.

A jó, bár egyben a rossz dolog is az, hogy annyira nem lehettek elbújva, mert másképp nem találtak volna rájuk.

Idegesen topogva körbe-körbe, próbáltam megérzéseimre hagyatkozni, merre is lehetnek, de hirtelen a négy égtáj olyan soknak tűnt. Mivel a közelemben senki sem tartózkodott, gondolatok alapján sem tudtam kitalálni, merre lehetnek. Így, úgy döntöttem egyetlen lehetséges megoldás maradt: a családi park irányjelző táblái. Az első, amit meglátok, az mutatja a helyes utat.

Behunytam szemem, körbeforogtam egy keveset, majd megálltam, és ismét kinyitottam szemeim.

- Az FRT1-es… - morogtam, mikor megláttam a táblát, ami egyenesen a hotel felé mutatott, amit az egykori idegen űrhajóból alakítottak ki. Ha kinyújtottam a nyakam, egy kis részét már láttam is az óriási szerkezetnek.

Mivel gyakorlatilag nekem köszönheti az emberiség, hogy azon a hajón nem rabszolgamunkát végez, hanem pezsgőfürdőzik és kellemes családi vakációkat tölt el, a jelet elfogadtam, és rohanni kezdtem a park középpontjának irányába.

Kezdtem úgy érezni, kicsit már sok lesz a futkosásból, sajgó talpaim, és szúró oldalam is erre figyelmeztettek, de valahányszor feladni készültem, felidéztem magamban Camden arcát, illetve Winter halálosan rémült hangját az adóvevőn keresztül, és ismét feltöltődtem energiával.

Már épp kezdtem volna örülni, hiszen a hotel csak közeledett, és közeledett, mikor óriási lökést éreztem a hátam mögül, mintha legalábbis egy szélvihar közepébe csöppentem volna, és előre repültem, annyira, hogy egyenesen az idegen űrhajó oldalának csapódtam.

Fájdalmas volt, bár közel sem annyira, mint a földet érés, amire nem igazán számítottam (hogy is tehettem volna, hiszen az egész folyamat csupán néhány másodpercig tartott) így arccal csapódtam a betonnak. Éreztem, ahogy a szám szépen lassan megtelik vérrel, a fejem majd szétreped. Hála égnek, törött csontot nem éreztem.

Óvatosan próbáltam felemelni fejem, hogy lássam, ki az az idióta, aki ilyen szemét módon bánt el velem, de hirtelen nem éreztem magamban elég energiát a művelethez. Így, csak tekintetemmel kutattam a titkos támadó után.

- Ez szép lövés volt! – kurjantotta el magát valaki, majd egy másik valaki társaságában közelebb lépkedtek hozzám. Egyikük, gyanítom, aki valamivel sikeresen lelőtt, hiszen kezében egy igencsak fura fegyverszerű szerkezetet láttam, felemelte fejem a földről.

Szívesen megparancsoltam volna neki, hogy inkább a társa seggében matasson a koszos mancsával, vagy ha mást nem, elmondtam volna neki normális úton, de amint kinyitottam a számat, csupán csak egy kis vért tudtam a felszínre köhögni.

- Én azt hiszem, ismerem ezt a csajt – jegyezte meg a másik hang, az, amelyiknek tulajdonosát egyelőre még nem láttam.

- Mindenki ismeri, te nagyon idióta. Ő az, akinek felrobbant az anyja, és akinek a neve ennek a szarnak az oldalán is áll, te igen szerencsétlen – gyanítom, hogy a „szar” jelzővel, az FRT1-esre célzott, mert máson nem igazán díszeleg a nevem, mint az emberiség hős megmentője.

- Most, hogy így közelebbről megnézem, tényleg! – hirtelen a másik beszélő is bemászott látókörömbe. És egy kicsivel sem nyújtott szebb látványt társánál. Sőt, mondhatni, kegyetlenül rusnya volt hamburgerimádó ábrázatával, és olyan szemüveggel, ami már vagy húsz éve kiment a divatból.

Remek. Ezek hamarosan megölnek, én meg az öltözködésükön merengek.

- Mi lenne, ha felültetnénk, aztán lefényképeznélek vele a telefonommal? Látnák, milyen jól működik a fegyver, és irigykedne is rád mindenki, amiért ilyen áldozatot találtál magadnak – rángatta meg társa ruhájának ujját izgatottan a dagi, aki eleinte csupán felkacagott, de néhány másodperc múlva nyilván már neki is megtetszett az ötlet, hiszen két erős kar felemelt, és ülő helyzetben visszatett a földre.

Sem energiám, sem pedig kedvem nem volt a játékhoz, így már készültem volna visszadőlni a hűs betonra, de nem eresztettek.

- Ugyan, kislány, elhiszem, hogy aggódsz a sminked miatt – röhögtek fel ismét mind a ketten, mintha legalábbis az évszázad poénja lett volna -, de ne aggódj, te már sosem fogod látni ezt a képet!

Behunytam szemeim, hátha azzal sikerül visszatartanom a könnyeim, de valaki teljes erőből megrángatta a hajam, dühös káromkodások közepette, így egy halk sóhaj kíséretében ismét kinyitottam őket. Sikítani szerettem volna, igazából, de ahhoz már végképp nem volt erőm.

- Oké, ez így most jó lesz! – vigyorgott izgatottan a dagi, és előkapta zsebéből a telefonját. Más körülmények között kíváncsi lettem volna, hogy vajon azért hordja-e magánál, mert anyuci hívását várja, vagy az ilyen helyzetekre tartogatja, de nagyjából minden erőm elveszítve csak félig lehunyt szemekkel meredtem, pont a kamerába. Örüljetek, barmok.

- Itt repül a… - kezdte volna a fazon, de hangja elcsuklott, a telefon pedig a földre esett. Miközben még próbált valamit magyarázni, gyanítom segítségért könyörögni, kezeit a torkához kapta, mintha valaki hirtelen fojtogatni kezdte volna. Szép lassan térdre rogyott előttem, szemei fennakadtak és kidülledtek, majd egy utolsó halálhörgés hallatása után elterült a betonon.

Szívroham. Csakis az történhetett. Gyorskaján hízott teste nyilván nem bírta az izgalmakat. Előfordul.

Még csak meg sem tudtam győzni magam, egy kissé kopott tornacipős valaki belerúgott a hatalmas testbe. Felemeltem fejem, hogy lássam, melyik CIA-s társam volt olyan kedves, és mentette meg az életem.

Bevallom, mikor megláttam a valakit, egy pillanatra azt kívántam, bárcsak ne tököltek volna a fényképpel és a hozzá hasonló baromságokkal az IAE emberei, hanem öltek volna meg gyorsan és fájdalommentesen.

Vagy akár lassan és fájdalmasan. Mindegy. Bármi jobb lett volna annál, mint ami a jelek szerint rám várt.

- Bocs, hogy kicsit sokáig húztam, és a fotó majdnem elkészült, de dagikkal mindig nehezebben megy a dolog – jegyezte meg flegma mosollyal az arcán Gabriel Vast.