Ha nem lett volna mögöttem egy óriási nagy űrhajóból kialakított hotel, hát egészen biztos hisztérikus sikítozás közepette elkezdek hátrálni Gabriel elől. Úgy értem, egészen eddig nem tudtunk semmit a képességéről, csak a képeket a halott zsarukról, meg ilyenek, de ez a kis rögtönzött bemutató épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, a világ valószínűleg leghülyébb cselekedete lenne, ha próbálnám megölni.

Ugyanez járt a mellettem térdepelő pasas fejében is. Történetesen, ha egy oldalon állok Gabriellel, egészen biztosan összepacsizok vele vagy ilyesmi, amiért sikerült kis híján bepisiltetni egy amúgy teljesen keménynek mutatkozó fazont.

De mivel ellenfelek voltunk, legszívesebben annak a karjába kapaszkodtam volna, akit néhány perccel azelőtt még halálosan gyűlöltem. Illetve, persze még mindig halálosan gyűlöltem, de Gabrielt halálosabban.

- Rám már semmi szükség – motyogta aztán a Furafegyveres, és négykézláb igyekezett elkúszni Gabriel mellett, mintha legalábbis maga a Jóisten lábaihoz került volna.

Ha jobban belegondolunk… minek lehet nevezni egy olyan embert, aki egyetlen kézmozdulattal életeket képes kiirtani? Elképzelhető, hogy tényleg valamiféle istennek számít a különlegesek között.

Vártam, hogy Gabriel esetleg majd rúg bele egyet, és ismét bemutatja a kis gyilkolós magánszámát, miközben odasziszegi nekem élvezettel, hogy a következő már én leszek, de ehelyett csak nézte a kis hernyó módjára csúszó fazont, ugyanazzal a halvány, de kétségkívül dögös mosollyal az arcán, figyelte a férfit, aki, amint úgy gondolta, kellően távol került a veszélytől, felállt, és rohanni kezdett.

- Amatőr – morogta Gabriel, majd egy pillanatra behunyta szemeit, vele együtt én is, és aztán már hallottam is azt a fájdalmas ordítást, ami csak egy haldokló embertől származhat.

Itt pánikoltam be igazán, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a következő már biztosan én leszek. Mármint hulla, természetesen. Védtelen vagyok, ráadásul alig van bennem élet… tökéletes célpont olyan valakinek, akinek vágyai között igen előkelő helyen szerepel az, hogy erőszakos halált haljak.

Szorosan behunytam szemem, aznap már nem tudom hányezredik alkalommal, és felkészültem arra, hogy bizony, itt és most szépen meg fogok halni.

Ép porcikáimmal éreztem, ahogy Gabriel szépen lassan közeledik felém, és halkan nyüszíteni kezdtem. Mint egy kölyökkutya, aki tudja, hogy a gonosz sintér bácsi bizony bántani fogja.

Zihálni kezdtem, és bár továbbra is csupán csak éreztem, ahogy Gabriel szépen lassan leguggol elém.

A szívem csak vert egyre hevesebben, mintha tudná, hogy soha többet nem teheti meg, ezért kicsit kitombolja magát a vég előtt. Bár, lehet csupán az a dolog nyitja, hogy rettenetesen féltem.

Eltelt vagy fél perc, és én még mindig éltem. Mondhatni. Hiszen már csak az járt a fejemben, mennyivel jobb lesz a halál, mint itt ülni, kiszolgáltatva Gabrielnek. A halál legalább biztos. Ő meg csak játszik velem, akár egy cica az egérrel, mielőtt felfalná. Vagy lehet, igazából a félelemből táplálkozik, és mikor valaki már szinte beleőrült a rettegésbe, csak akkor végez vele.

Hát nem, kedves Gabriel Vast, én nem vagyok hajlandó megvárni azt a pillanatot. Méltósággal halok meg.

- Könyörgöm, nyírj már ki! – sikítottam fel hisztérikusan, pontosan akkor, mikor megkérdezte:

- Jól vagy?

Hogy mi? Mintha az elmúlt percek kitörlődtek volna maguktól, úgy meredtem rá hirtelen. Hogy jól vagyok-e? Na jó. Természetesen eddig is tisztában voltam azzal, hogy aki csak úgy kedvtelésből öl embereket, teljesen normális nem lehet, de ezek után már teljességgel megbizonyosodtam róla, hogy ez a srác minden, de épeszű egészen biztosan nem.

Jól vagy? Mégis mi a fene ez? És még mosolyog is. Kedvesen mosolyog.

Gabrielt mosolyogni látni egyszerűen természetellenes volt. Mint mikor Winter egy halloweeni buli alkalmával az én gönceimbe bújt. Rajta is tisztán látszott, hogy csupán jelmezt visel, mint azok, akik királylánynak öltöztek, és Gabriel is ugyanolyan furcsán nézett ki az őszinte, bátorító mosollyal az arcán. Mintha jelmezt viselne.

- Nézd… - mivel félelmem már kezdett elpárologni, helyére pedig visszatért a fájdalom, ismét nehezebben találtam meg a hangom, mint mikor felsikítottam, így Gabriel, hogy meghallja erőtlen suttogásom, közelebb hajolt.

Én meg nyilván hátrébb húzódtam, mert vele ellentétben, azért nem őrültem meg.

- Komolyan… ölj már meg – morogtam.

- Nem foglak megölni – jelentette ki olyan hangsúllyal, mintha legalábbis az időt kérdeztem volna tőle.

- Jó, akkor ha valamelyik haverod itt bujkál a közelben, arra várva, hogy majd jól elkap, szólhatsz neki, nem fogod küzdeni.

- Nincs itt egy, hogy a te szavaiddal éljek, haverom sem. És ismét csak ismételni tudom magam: nem foglak megölni. Nem is akarlak megölni.

Hatalmasra nyitottam szemeim, és végignéztem arcán. A gondolatolvasáshoz továbbra is gyengének éreztem magam, de valami azt súgta, talán… igazat mondhat.

- Viszont egy köszönöm jól esne – Gabriel fejével a holtan fekvő dagi felé bökött.

- Ööö… kösz.

- Igazán nincs mit – bólintott, megajándékozott még egy újféle mosollyal, majd talpra ugrott. Hát igen, itt a csavar. Itt fog hagyni, hadd végezze el a piszkos munkát valaki más, aki majd errefelé jár.

- Mit gondolsz, tudsz járni?

- Szívtál valamit? – olyan régóta fogalmazódott már bennem ez a kérdés, de tovább már igazán nem halogathattam a kibökését.

- Ezért olyan romlott ez a világ. Az ember csak segíteni szeretne, és máris azzal támadják, hogy be van tépve – nevette el magát Gabriel, majd egyik karjával hónom alá nyúlt, és talpra segített. Nem szívesen mondtam volna neki, hogy a világ tulajdonképpen azért romlott, mert egyes emberek azt hiszik, kedvükre írhatnak ki másokat, hiszen abban a pillanatban felkapott a hátára, és félő volt, hogy ledob, amint beszólok neki valamit.

Nem voltam benne biztos, hogy túlélek még egy esést. Még ha csak egy egészen ici-pici esésről is van szó.

- Igyekszek figyelni mindenkire, aki esetleg ránk támadna, de ha esetleg nem vennék észre valakit, aki közeledik, csak sikíts. Vagy húzd meg a hajam. Esetleg rúgj belém, finoman, mert Quentin barátod nem igazán tudott teljes munkát végezni legutóbb.

- Quentin? – suttogtam. – Tudod merre vannak Quentinék?

- Még szép. Bátran kijelenthetem, hogy megtaláltuk a családi park legjobb búvóhelyét. Illetve, ők találták meg, mi csak úgy becsatlakoztunk hozzájuk. Persze, eleinte akadt egy kis zűr, azt hitték támadni akarunk, és Camden kis híján felrobbantotta Haden óráját… kicsit hirtelen haragú a srác, ezt eddig nem tudtam, bár ettől függetlenül ugyanolyan szimpatikus! – Nem voltam benne biztos, hogy kedvelem ezt az új bőbeszédű Gabrielt. Bár tény, hogy sokkal jobban bírtam, mint azt, aki hidegvérrel meg akart ölni.

Csak szövegelt, és szövegelt, és miközben haladtunk, szép lassan estek össze azok az IAE katonák, akik megpróbáltak a közelünkbe férkőzni. Először még ijedten kapaszkodtam Gabriel nyakába, valahányszor egy hullát „termelt”, de idővel már érdeklődve figyeltem, hogy képes egyszerre beszélni, és gyilkolni, anélkül, hogy egy pillantást vetne akárkire is.

Borzalmas, persze. De bámulatos is.

- Aha, meg is érkeztünk – Gabriel benyitott egy „Csak személyzet” feliratú ajtón, ahol rögtön egy boldog sikítást hallottam, majd megjelent Winter, és egyenesen a srác nyakába vetette magát. Sőt, még egy puszit is nyomott az arcára.

- Tényleg megtaláltad, úristen! Perdita elvesztette a fogadást! Nyertem öt dolcsit!

Hát ez csodás. Amíg az életem veszélyben forgott, itt mindenféle titkos fogadások zajlottak. Ráadásul a legjobb barátom volt az egyik elkövető.

Szépen lassan előbukkant mindenki a sötétből, hiszen a fényt csupán egy aprócska ablak szolgáltatta, és ha villanyt kapcsoltak volna, nyilván valaki még felfedezi a csodás búvóhelyet. Ami, mint kicsit később láttam, miután szemem hozzászokott a sötétséghez, nem volt más, mint egy raktár azoknak az űrlényes jelmezeknek, amibe aztán szerencsétlen alkalmazottak beöltözhetnek és akár rekkenő hőségben, vagy zuhogó esőben kénytelenek integetni a kisgyerekeknek. Néhány ruci hiányzott a fogasokról, így arra következtettem, hogy „űrlényeket” is túszul ejtettek valahol.

- Nézzenek oda, tényleg itt vannak! – hallottam egy csilingelő nevetést, kicsivel azután, hogy lemásztam Gabriel hátáról, Quentin pedig gyorsan begyógyította mindkettőnk sebeit. Eleinte nem láttam a hang tulajdonosát, csak egy ici-pici tűzgolyó lebegett szemeim előtt, de miután pislogtam néhányat, észrevettem, hogy tulajdonképpen Perdita saját kézfejét mintegy gyertyaként használva világít az arcomba. Közben egy pillanatra sem engedte el barátja kezét. Ismét megjelent a szerelem-téma, nem csak az idegesítő rajongás, amivel Chandal és Adela üdvözölték hős vezetőjüket, így ismét eszembe jutott Camden, akiről a keveredés közepette megfeledkeztem néhány percre.

- Winter… - ragadtam meg legjobb barátnőm karját, aki már élénk beszélgetésbe kezdett Perditával, valami fiúbandáról, amiért mindketten odavannak.

- Mindjárt itt lesz. Csak akadt egy kis dolga odakint. Ha érted, mire gondolok – jé, kettőnk közül én vagyok a gondolatolvasó, és  mégis egy szóból megértette, mit szeretnék.

- Kint? – sikítottam fel.

- Nyugi – szólalt meg hirtelen Haden, akiről már kezdtem azt hinni, nem is igazán tud beszélni, csak ha barátnője esetleg engedélyt ad rá. – Még ha valaki észre is venné, azt hinnék, egy óriási bokrot látnak. Gondoskodtam róla.

- Az én ötletem volt – húzta ki magát büszkén Winter. Nem igazán értettem, mi olyan nagy cucc ebben, de nem is volt túl sok időm ezzel foglalkozni, hiszen az ajtó ismét kitárult, és mivel senki más nem lehetett, mint Camden, meg egyébként is, a felbukkanó alaknak igencsak Camden formája volt, gyorsan félrelöktem bárkit, aki esetleg közöttünk állt volna, majd miután odaértem hozzá a nyakába vetettem magam.

Nem mondtam semmit, és valahányszor meg akart szólalni, gyorsan lepisszegtem. Igaz, hogy nem éppen kedves szavakkal váltunk el egymástól, és valószínűleg a nagy ölelkezés után már folytatjuk is a vitát az emberi életek fontosságáról, de néhány másodpercig csak szerettem volna azt a csodát érezni, amit Zeb és Halle, vagy akár Perdita és Haden.

Mikor úgy éreztem, kicsit már akár gyanússá is kezdhet válni az, hogy tulajdonképpen egyikünk sem szólal meg, és esetleg valamiféle telepatikus kommunikációt is folytathatnánk, belesúgtam Camden fülébe, olyan hangsúllyal, mintha örökké tartó szerelmemről biztosítanám:

- Nem bízok bennük.

- Én sem – suttogta vissza Camden, vetett rám egy halvány mosolyt, és még egy puszit is nyomott az arcomra.