- Te szentséges ég! – sikított fel boldogan Sadie, mikor megosztottam vele, hogy pontosan miért lenne égető szükségem arra, hogy elkísérjen valami eszméletlenül dögös rucit vásárolni magamnak. – Ugye, ugye nem csak ugratsz?

- Nem, halálosan komolyan mondtam. Azt is, hogy úgy néz ki, Joe-val fogok randizni, és azt is, hogy a segítségedre van szükségem – bólintottam. Közben a háttérben hangosan ordított Dominic egyik szóló száma a filmből. Ő maga éppen a megfelelő táncmozdulatokat gyakorolgatta a koreográfussal, miközben egy sminkes, és egy fodrász rohangált körülötte. Vagyis néhány percig biztos lehettem benne, hogy nem fog tőlem jéghideg vizet, vagy törülközőt kérni. Sőt, ha elolvasta volna kis üzenetem az egyik neki dobott üvegen, miszerint a menedzser nem egyenlő a csicskával, soha többet nem kéne emiatt aggódnom, de nem tette. Egy hajtásra kiitta a vizet, az üveg pedig már landolt is egy kukában.

- Ne érts félre, rettenetesen szívesen megyek veled vásárolni! – magyarázta Sadie, és gyorsan szájába dobott egy sütit az asztalról, amire mindenféle finomságokat pakoltak ki a helyi cukrászok, pékek, éttermek, persze jó nagy betűkkel feltüntetve nevüket mindenen. – De nem valami szupermenő hollywoodi barátnődnek kéne ilyenkor elkísérnie, akivel aztán beültök koktélozni, meg pasikat lesni?

- Sadie – ragadtam meg a vállát -, te egy szupermenő hollywoodi barátnő vagy. Vehetek neked alkoholmentes koktélt, és pasikat is tudunk együtt figyelni, noha mindkettőnk nagyon jól tudja, hogy csak egy konkrét pasi kell neki.

Sadie gyorsan elfordította tekintetét, és ugyanazzal a lendülettel, szép, vörös pír öntötte el az arcát. Soha nem mondta még ki konkrétan, hogy gyakorlatilag bele van zúgva az öcsémbe, de az ilyesmit nem igazán lehet eltitkolni. A boldogságtól sugárzó arc, valahányszor Dominic rápillant, vagy hozzászól, vagy hogy hirtelen sírógörcs tör rá, valahányszor azt hallja, hogy Dom arról beszélget valakivel, milyen lányt fűzött be előző este… mind emiatt történik.

- Hé, mi lenne, ha neked is néznénk néhány új ruhát? Olyan csinibb ruhákat. Persze, édes az állandó halásznadrág és póló összeállítás is, de tudod, egy sztár vagy. A sztárok megengedhetik maguknak, hogy kicsit ragyogóbbak legyenek a hétköznapokban is – karoltam át vállát, és bíztató mosolyt vetettem rá. Sadie alig észrevehetően végignézett virágos ruhámon, és a hozzá illő magassarkún, majd elnevette magát.

- Tudod, Meredith is rengetegszer elmondta már nekem ezt, de az ő szájából, olyan vádlón hangzott, nem ilyen kedvesen.

- Igen, ezt talán, azért van, mert Meredith…

- Egy rossz menedzser? – hangzott egy hűvös hang a hátunk mögül. Egyszerre fordultunk meg Sadie-vel, és bizony legborzalmasabb rémálmunkkal találtuk szemben magunkat. A menedzserével. Velem ellentétben, makulátlan, fekete kosztümöt viselt, óriási brosstűvel a mellén, szőke haját kontyba csavarta tarkóján, és egyébként is, olyan elegánsan festett, amilyen én sosem lehetek. Nem mintha akarnék lenni, de biztos vagyok benne, bárki komolyabban vesz egy így kinéző menedzsert, mint engem, a helyes kis rucimmal, amin ráadásul egy lekvárfolt is éktelenkedik, bár szerencsére nem látszik a mintától.

- Nem, igazából azt szerettem volna mondani, hogy más módszerekkel dolgozol, mint én – magyaráztam a nőnek, aki csupán lassan bólintott, leemelt egy muffint az asztalról, egyik ujjával lecsippentett róla egy kis cukormázat. Szájába vette, fintorgott, majd visszadobta a sütit társai közé.

- Jajj, remélem nem haragszol, ha azt mondom, semmi kedvem részt venni Bailee Queen „Hogy legyünk tökéletes menedzserek?” iskolájában? – horkantott Meredith, majd megragadta Sadie karját, és elrántotta mellőlem. – Drágám, keress valami fodrászt, innen látom, mekkora csomó van hátul a hajadban.

Sadie ijedten loboncához kapott, majd gyorsan eliszkolt Dominic, és a többiek irányába, úgy, hogy meg sem tudtam vele beszélni a vásárolgatás pontos részleteit.

- Csupán egyetlen dolgot kértem tőled, igaz? – sziszegte dühösen Meredith, miután Sadie kikerült a képből.

- Tartsam tőle távol az öcsém, igen. Nem tudom, te hogy vagy vele, de az öcsém ott van – böktem fejemmel Dominic felé -, Sadie pedig itt volt. Egymáshoz sem szóltak.

- De te beszéltél vele! Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a vásárolgatós, csajos délután is csupán ördögi terved egyik része. Bizony, megnyered magadnak Sadie bizalmát, aztán valahogy összejön Dominickal, aki persze, valószínűleg dobja azután, hogy megkapta magának, ne adj isten, teherbe is ejti! És akkor vége lesz mindennek, amivel oly sokat dolgoztam!

Hatalmasra nyitottam szemeim, szinte pislogni sem mertem. Úgy értem, ez a nő megőrült. Tisztán látszik.

- Meredith, figyelj. A lány magányos. Barátokra van szüksége, olyanokra, akik törődnek vele, meghallgatják, ha gondja van, mert másképp… nagyon csúnya vége lesz, hidd el nekem. Sokkal rosszabb, mintha esetleges az öcsém karjaiban kötne ki – mondtam aztán, szépen lassan, egyenként megválogatva a szavakat, nehogy valami olyasmit ejtsek ki a számon, amitől esetleg ismét bekattan, és rám borítja a finomságokkal teli asztalt.

- Jajj, a barátság-téma! – Meredith színpadiasan szívéhez kapott, majd elkacagta magát. – Nem olvasgattad kicsit sokat a film forgatókönyvét? Vagy esetleg tudtomon kívül mi is aprócska szerepet kaptunk, és tulajdonképpen most is forog a kamera? Barátok… ez jó. Sadie egy sztár. Nincs szüksége barátokra.

Úgy éreztem, teljesen felesleges megosztanom vele, hogy igen, valóban az, de ugyanakkor egy tizenhat esztendős lány is, akinek viszont igenis kellenek.

- Jó, nézd, nem szeretnék veled többet vitatkozni – tártam szét karjaim. – De Sadie-t akkor is elviszem vásárolni, mert egyelőre még nem a tulajdonod, vagyis, ha neki ahhoz van kedve, hát megteheti. És, ha esetleg te is felbukkannál, majd választok másik időpontot, amikor biztos nem fogsz ráérni. További jó napot – biccentettem, és miközben elhaladtam mellette, vállammal picit meg is löktem. Bár az véletlen volt, mert rosszul mértem fel a távolságot kettőnk között, de Meredithnek erről nem kell tudnia.

A forgatás egyik szünetében aztán sikerült elcsípnem Sadie-t néhány szóra, meg is beszéltük, hogy pontban négykor találkozunk a hotel előcsarnokában, miután mindketten lezuhanyoztunk, és pihentünk egy kicsit a fárasztó nap után.

bevallom, valamiféle diadalt éreztem, mikor megérkeztem a recepcióhoz, és Sadie-t egyedül láttam ácsorogni, ahogy éppen egy kocsit rendelt nekünk a hotel elé. Úgy tűnik a Meredithtel vívott harcom egyáltalán nem lesz olyan hosszú, mint számítottam rá.

Ám örömöm korainak bizonyult, hiszen akkor pillantottam meg az egyik kényelmes fotelben ücsörögni azt a srácot, aki árnyékként követte Sadie menedzserét, sőt, ő a „másik menedzser”, és Meredith öccse is egyben.

Eleinte igen, azt hittem, kicsit langyos a srác, de közelebbről megnézve, már el is felejtettem, miért gondolhattam ezt. Úgy értem, kócos barna hajával, annyi borostával, hogy még szexisnek nézzen ki, bizony az egyik legínycsiklandóbb férfipéldánynak nézett ki, akit valaha láttam.

- Szia, Bailee! – ugrott mellém hirtelen Sadie, és gyorsan meg is ölelt. – Ugye, nem baj? – bökött fejével aztán a pasas felé. – Meredith azt mondta, Marley-nak mindenképp velünk kell tartania.

Aha. Hát így állunk. Azt mondtam, ő maga nem jöhet, ezért inkább küld valakit, aki egészen biztos a délután minden másodpercéről beszámol majd urának és parancsolójának. Okos, kétségkívül okos. Bár, olyan hibbantan okos.

Bár, ha ügyesen taktikázok, körülbelül fél óra alatt le is rázhatjuk. A pasik, és a vásárlás… ugyan már. Jó, persze, néhányukkal akár órákat is el lehet tölteni különféle butikokban őrültködve, de mennyi az esélye annak, hogy Meredith öccse ezek közé a férfiak közé tartozik?

Nos, az esély ugyan nem sok volt, de tény, hogy nagyjából már két és fél órája róhattuk a különféle butikokat, és Marley továbbra sem akadt le rólunk. Amit idővel aztán nem is bántam. Rengeteg vicces történetet tudott, vagy ha éppen nem jutott eszébe egy sem, hát különféle karakterek bőrébe bújva idiótábbnál idiótább kérdéseket tett fel az eladóknak, miközben Sadie-vel ruhakölteményeket próbálgattunk, vagy éppen az ajándékba kapott pezsgőt, illetve üdítőt kortyolgattuk.

El nem tudtam képzelni, hogy lehetséges az, hogy Meredith és Marley ugyanazoktól a szülőktől származnak, annyira ég és föld volt a két ember.

Nap végére már számtalan új cipővel, felsővel, nadrággal, és kiegészítővel lettünk gazdagabbak, sőt, még Marleynak is találtunk egy eszméletlenül dögös kalapot, plusz egy farmert, amiben, Sadie-vel teljesen egyetértettünk ebben, csodásan mutatott a feneke. Épp ezért nem is engedtük, hogy levegye, és valahányszor sétálásra került sor, elénk engedtük, hadd gyönyörködjünk.

Mikor már azt hittük, nincs remény, a tökéletes ruha nem létezik, és csak viccből aggatunk magunkra mindenféle göncöt, melyek ára, más embereknek egy évi kosztpénze lenne, ráakadtam egy gyöngyszemre.

Halványrózsaszín színével, és óriási fodraival nem éppen az a ruha volt, melyre azt mondanánk, hogy dögös, de amint felvettem, úgy éreztem magam, akár egy királylány. Sőt, kicsit szénakazalra hajazó frizurával, és nem éppen tökéletes sminkkel is jól néztem ki benne. Méghozzá nagyon jól.

Ebben megerősített Marley reakciója is, mikor kilibbentem a próbafülkéből, néhányszor körbeforogtam Sadie és őelőtte. Sadie tapsolni kezdett örömében, Marley viszont csak annyit jelentett ki, hipnotizált tekintettel, hogy ezt a ruhát kötelező megvennem, és nagyjából minden nap hordanom.

- Reméljük, az is ezt gondolja majd, akinek igazából tetszeni akarok – jegyeztem meg mosolyogva Sadie-nek, mikor már a pénztárnál ácsorogtunk.

- Ha ez a ruha van rajtad, minden hímnemű lény térdre esik előtted, hidd el. Még azok is, akik addig nem a lányokat szerették.

- Mostantól neked sem lehet panaszod arra, hogy nagyjából ötévesnek tekintenek. Az a farmer például, amit a Dolce & Gabbanában vettünk… hű. Egyszer veszed fel, és lőttek a szürke kisegérnek! – füttyentettem.

Sadie harsányan elnevette magát, majd gyorsan el is komorult.

- Gond van? – kérdeztem tőle, miközben kézhez kaptam az óriási papírdobozt, benne a ruhával.

- Ja, nem. Illetve, nem igazán. Csak tudod, azon gondolkozom, hogy Meredith vajon miért nem mond nekem soha ilyeneket? Meg egyáltalán, miért nem ilyen kedves velem? Úgy értem, olyan sokat van velem, anyuék azt hiszik azért, mert olyan nagyon jó barátnők vagyunk, de nem akarom nekik elmondani, hogy nem ezért van, inkább mert… uralkodni akar felettem. Persze, sosincs gond semmivel, jól végzi a menedzseri teendőit, az tény, de sokkal boldogabb lennék, ha legalább fele annyira jól tudnám vele érezni magam, mint ma délután veled és Marleyval.

Abban a pillanatban határoztam el, hogy hiába nincs hozzá kedve, Meredithnek bizony nem fog ártani néhány lecke Bailee „Hogyan legyünk jó menedzserek?” iskolájában.

Persze, csakis azután, hogy randiztam Joe-val, és tökéletesen magamba bolondítottam az új, eszméletlenül szexi ruhámban.