Nyilván mindenkinek van az emlékei között legalább egy olyan randevú, amit valahogy jobban várt, mint a többit. Mikor egész napos programot szervezett a készülődésből, hiszen bármit megtett volna, hogy legjobb arcát mutassa… és végül, úgy érezte, jobb, ha az egész inkább el lenne napolva. Merthogy nem néz ki se szívdöglesztően, de még aranyosan sem, ráadásul az idegei sincsenek abban az állapotban, hogy reményei szerint egy egész éjszakán át szórakoztassa álmai pasiját.

Nos, én pontosan ugyanígy éreztem magam azon a bizonyos pénteken, mikorra a randevút beszéltem meg Joe-val. A lábamat nagyjából tíz helyen vágtam el borotválkozás közben, a szemöldökömet meg olyannyira nem sikerült egyformán kiszedni, hogy a Tengernyi Szerelem összes sminkese, de még a Marriottos kozmetikus is egyet értett abban, hogy a hibát már csak úgy lehetne korrigálni, ha leborotválnám az egészet, és úgy festeném fel a szőrszálakat. Az, hogy a hajam se nem göndörödött, se nem egyenesen állt, már megszoktam, nem húztam fel magam jobban, mint más, normális hétköznapokon.

De ha ezekkel a szépészeti gondokkal nem is küzdöttem volna, akkor sem relaxálhattam volna teljes nyugalomban a lakosztályomban, ugyanis Dominic, aki aznapra éppen szabadnapot kapott, nálam rendezte be főhadiszállását, egy nagy halom rajongói levél, a róla szóló legfrissebb újságcikkek, és egy üveg sör társaságában.

- Ki akarsz tölteni egy tesztet, miszerint összeillünk-e? – dugott az orrom alá egy tinimagazint, miközben lábkörmeim festettem pontosan olyan színűre, mint az estére szánt ruhám.

- A nővéred vagyok. És, ha össze is illenénk, akkor is elfeledkeztél arról a tényről, mennyire elegem van belőled – morogtam válaszul, és meglengettem lábam a levegőben, hogy száradjon a festék.

- Oké, első kérdés: mi a kedvenc szabadidős elfoglaltságod? Olvasgatsz a szobád csendjében, találkozol a legjobb barátnőddel a plázában, vagy megkeresed a legközelebbi bulit, ahol hajnalig tombolhatsz? – Dominic néhány másodpercnyi szünetet tartott, majd leeresztve az újságot, folytatta: - Ez nem neked való.  Úgy értem, ha lenne időd könyvekre, nem végeznéd jól a munkád. Barátnőd nincs, és klubokba sem szeretsz járni. Nem gondolkodtál még el azon, mennyire elcseszett az életed?

Nem szívesen mondtam volna neki, hogy mindössze egy oka van annak, hogy az életem azért olyan semmilyen, amilyen. Mert ő az öcsém, neki dolgozom, és az ő közelében, valahogy mindenki bekattan.

- Nézd csak, most látom, hogy ezt a tesztet már kitöltötte valaki. Akkor lehet mégsem nekem volt odakészítve a hajón. Mindegy, csak nem fog senkinek hiányozni. És nézd, csupán tíz pontot ért el az ötvenből. Érdekes… bár nem értem, miért akarná bárki is az írót választani foglalkozásnak, mikor itt van lehetőségnek a filmsztár is? Most komolyan, ki akarna uncsi írással foglalkozni, mikor el is játszhat egy történetet?

Ismét a számon volt a válasz, hogy talán az, aki már eleve filmekben szerepel, de attól, hogy az a bizonyos újság Sadie széke mellett volt elhelyezve, nem biztos, hogy az ő tulajdonát képezte, hülyeséget meg igazán nem szerettem volna mondani.

- Nem is kérdeztem még: mik a nagy terveid ma estére egy bizonyos egykori tinisztárral, akit mindannyian jól ismerünk, és Joe-nak hívják? – vigyorgott rám Dominic, és kortyolt egy hatalmasat a kezében szorongatott sörből. Gyanítom, hogy Bruno lehetett az, aki adta neki, mivel még nincs huszonegy éves, minden héten átnézem a cuccait hamis személyik után kutatva, és már elég régóta nem találtam semmit. Elég nagy csapás lehetett neki, hogy a legutóbbi ilyen incidens alkalmával, mikor a Simon Szeretemaszexet névvel próbált bejutni valahová, röhögve kidobták.

- Vacsizunk, és ennyi. Tudod, ahogy felnőtteknél szokás. Semmi tipi-tapi a moziban, és hasonlók.

- Csak ennyi? Legalább valami eszméletlenül nyálas romantikus dolog lesz a tengerparton, gyertyákkal, meg hegedűszóval és hasonlókkal? Csak mert hiába kérdezem Joe-t, ő nagyjából csak annyit képes hajtogatni, hogy nem árul el semmit, de reméli, egy tökéletes estében lesz részed.

- Részem? Nem részünk? – mosolyodtam el.

- Nem, éppen ez az, ami nekem is nagyon furcsa. Mindig csak rólad beszél. Sosem arról, hogy ti. Lehet talált valami éttermet, ahol azt az undorító dolgot szolgálják fel, amit te képes vagy Bailee Speckó Szendvicsének nevezni. A sonkával, a mézzel meg a gumimacikkal, tudod. Mert azt rajtad kívül senki nem tudná élvezni.

- Éppen azért speciális, mert senki nem ismeri, tehát, nem hiszem, hogy bárhol is lehetne kapni. Meg egyébként is… ez tök hülyeség… itt egészen másról lehet szó – csóváltam meg a fejem, és valahogy kezdtem úgy érezni, talán nem minden úgy fog alakulni, ahogy elterveztem. Semmi romantikus egymásra találás… talán Joe tényleg csak azt mondja el, miért is gyanakszik annyira Brunóra, aztán ennyi. Lehet, még fizetnem is nekem kell. Nem jó. Hála a ruhának, eléggé mínuszban vagyok pénzileg.

- Én a helyedben aggódnék – bólogatott hevesen Dominic. – Leginkább amiatt, hogy vajon milyen hatással lesz ez a kis este a mi kis fogadásunkra.

Máskor is láttam már magabiztosnak öcsémet. Sőt, szinte mindig magabiztos, kivéve, ha horrorfilmekről van szó. Egész eddigi életemben csak kétszer volt szerencsém a kiskuyta módjára nyüszítő Dominichoz, mindkétszer egy-egy öldöklős, zombis film premierjén, amikor azt hitte bírni fogja a vérengzést, és mégsem úgy lett. Nem mintha én olyan sokkal jobban szeretném az ilyesmit, de egyszer nem más, mint Will Smith ült mellettem egy ilyen vetítésen, és csak arra tudtam gondolni, istenem milyen mázlista vagyok, ha kinyújtanám a karom, csenhetnék néhány szemet egy világsztár pattogatott kukoricájából!

- Te tudsz valamit – húztam össze szemeim, hátha akkor jobban megijed az öcsém, és rögtön elárulja minden mocskos kis titkát. Legalábbis azokat, amelyek engem érintenek, mert a többire inkább nem is vagyok kíváncsi, az hiszem.

- Nem szeretném elrontani a jókedved – vágja rá gyorsan, és fura, de tényleg azt olvasom le arckifejezéséből, hogy tényleg nem szeretne szomorúnak látni. Ha nem csak különleges alkalmakkor engedné, hát egészen biztos jól megölelgetném.

- Igazából nem is annyira nagy dolog… mert Joe épp csak említette, lehet már el is felejtette az egészet, tényleg. Szóval, azt mondta… nem lenne rossz, ha ma este tarthatnánk, mármint ő meg én, valami közösen próbálós dolgot, mert a jövő héten már kezdjük forgatni az olyan jeleneteket tudod, ahol tanít engem mindenféle dologra. Illetve a karaktere. Az én karakterem. Érted.

- Ma este?

- Jaja, azt mondta, olyan tíz körül neki már tökéletesen megfelelne. Hé! – kiáltott fel gyorsan Dominic, mikor látta mennyire elsápadok. Még egy tétova mozdulatot is tett felém, mintha át akarna ölelne, pont, ahogy én készültem őt az előbb, de aztán észbe kapott, és úgy tett, mintha egy bogarat szeretett volna lecsapni. – Nyolckor találkoztok, nem? Két óra alatt lazán kialakulhat valami. Higgy nekem. Ennyi idő alatt néhány esetben akár az ágyban is ki lehet kötni. Nem mintha ti azt akarnátok… illetve, Joe nem ezt akarja, ugye. De figyu, lehet csak lassabbra akarja venni a dolgokat. Mert hogy egyszer már próbáltátok, és annak nem lett túl szép vége. Lehet, egyenlőre magát is teszteli, hogy mennyire lenne képes téged elviselni. Ismét. Ne aggódj.

Halványan elmosolyodtam. Sosem hittem volna, hogy Dominic képes megnyugtatna bármiféle helyzetben is, de úgy tűnik, bárkit érhetnek meglepetések. A néhány perces szomorkodás után ismét kezdtem hinni abban, hogy jól sülhet el a kis randink Joe-val, sőt, és hálából, amiért nem nevetett, vagy cikizett, segítettem Dominicnak válogatni azok közül a rajongók közül, akik a leveleik alapján tényleg kaphatóak lennének kalandokra, nem csak a szájuk nagy.

Aztán mégsem lett renden minden. Pedig mire elérkezett az este nyolc, szinte már el is felejtettem, hogy Dominic valaha is említett bármit Joe másféle terveiről az estét illetően. Felvettem az új ruhám, egy édes magassarkúval, kezembe fogtam egy apró, gyöngyökkel hímzett táskát, amibe pont csak a legszükségesebb dolgok férnek bele, mint a telefonom, pénz, és néhány szem narancsos cukor, arra az esetre, ha mégsem lenne evés a dologból, de engem már az éhhalál fenyegetne.

Kopogtattak is az ajtón, kicsivel nyolc óra után, és miközben eltipegtem odáig, gyors fohászokat intéztem mindenkihez, aki esetleg segíthetne abban, hogy minden a lehető legjobban alakuljon az este folyamán.

- Azta! – bólintott elismerően Joe, mikor ajtót nyitottam neki. – Elsőre ugyan olyan, mintha beleborultál volna egy vattacukorral teli kádba, de ha hozzászokik az ember szeme a látványhoz már egészen bájos az összhatás.

Nem egészen ezeket a szavakat vártam, az igaz, hiszen nem mondott semmit arról, milyen dögösen festek, vagy hogy legszívesebben ledöntene a lakosztályom padlójára és ott…

- Indulhatunk, Cukorka Kisasszony? – nyújtotta karját Joe, mire gyorsan bólintottam, és belékaroltam. Ha nem lettem volna megszeppenve olyan nagyon, hát egészen biztos előadom neki a folyósón sétálva, hogy én sem igazán vagyok kibékülve az ő aznapi ruháival. Úgy értem, Converse tornacipőt, egyszerű, koptatott farmert, valamint világoskék pólót nem egészen egy elegáns étterembe vesz fel az ember. Sokkal inkább, ha sörözni indul a haverjaival, vagy esetleg… úristen… otthon marad és megnéz egy filmet.

Mire odáig jutottam volna, hogy kérdőre vonom, mégis mi történik, megérkeztünk a hallba, Joe elengedte a karom, majd széles vigyorral az arcán a bejárati ajtó felé bökött.

Néhány pillanatig még reménykedtem abban, hogy egy hintót látok majd magam előtt, hófehér lovakkal, vagy ha azt nem is, legalább valami csilli-villi limuzint, de nem.

Mindössze egy boldogan mosolygó Brunót pillantottam meg, aki fekete farmerben, pólóban, valamint egy elegáns, de mégis laza zakóban, pontosan úgy nézett ki, ahogy Joe-nak kellett volna kinéznie. És ha mindez nem is lett volna gyanús, mert hát na… neki is lehet épp ugyanazon az estén, ugyanabban az időpontban randija, mint nekem, hát akkor az már végképp meglepett, mikor Bruno odalépett hozzám, a „hű-de-dögös-vagy”-nézéssel végigmért (amivel Joe-nak is kellett volna), majd óvatosan, mintha harapni készülnék, a kezembe nyomott egy csokor, gyönyörű, rózsaszín virágot.

- Csodásan nézel ki. Akár egy… sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de mint egy hercegnő – mondta, továbbra is mosolyogva Bruno, miután jónéhány torokköszörülés után megtalálta a hangját.

- Na, akkor gyerekek, engem vár a munka, jó szórakozást nektek! – csapta össze tenyereit Joe, majd Brunóra kacsintott. – Aztán tizenegy előtt hozd ám haza, fiatalember!

- Ígérem úgy lesz, uram! – nevette el magát Bruno, majd gyorsan összepacsizott Joe-val, aki már készült is indulni, de még visszafordult, és biccentett egy aprót.

- Jó szórakozást, Muffin!

Szerettem volna utána ordítani, hogy magyarázatot várok, ráadásul azonnal, de addigra már elnyelte egy lift. Így csupán csak álltam, magam elé meredve, kezemben a Brunótól kapott virággal, és vártam, hátha… hát lesz valaki olyan kedves, és tényleg elmagyarázza, mi ez az egész.

- Kedves tőle – szólalt meg hirtelen Bruno. Olyan váratlanul ért, a fejfájdító gondolkodás közben, hogy összerezzentem. – Mármint, hogy összehozta nekünk ezt a találkát. Igazából sosem hittem volna, hogy bármikor is kettesben lehetünk. Dominic nélkül, tudod.

És abban a pillanatban leesett. Hogy Joe soha egy szóval sem említette, hogy arra a bizonyos vacsira tulajdonképpen vele megyek. Csak egy vacsora. Nem vacsora vele. Így már persze érthető az is, hogy miért mondta azt, jól fogok szórakozni.

Ahogy az is, mire gondolt akkor, mikor azt mondta, van valami Brunóval kapcsolatban, amit elég sokan észrevettek már. Úgy értem, elég rá, meg a gyanúsan csillogó tekintetére pillantani (amit egészen érdekes módon, eddig egyszer sem láttam tőle), rögtön rájöhet, még a legidiótább emberi lény is, hogy miről van szó. És ennek köze sincs Joe ügyéhez. Sajnos.

- Indulhatunk? – kérdezte boldogan Bruno, ismét félbeszakítva gondolatmenetem.

- Persze – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

Hiszen, hé, sokkal rosszabbul is járhattam volna, minthogy egy tulajdonképpen rettenetesen dögös pasival kell eltöltenem néhány órát.

Oké, mi is a bajom tulajdonképpen? Hiszen én bírom Brunót. Kedves, és vicces, és ha nem lenne az öcsém lényegesen több napot töltött volna már a rendőrségen, mint most.

Csak hát… ő nem Joe. Aki viszont a jelek szerint tényleg nem akar tőlem semmit, szóval… talán nem is akkora tragédia, hogy így alakultak a dolgok.