Úgy szorongattam kezemben a borospoharat, mintha legalábbis Joe fejét markolnám ujjaim között, és közben hallgattam Bruno egyik vicces, szörfbalesetes történetét.

Nem, ne értsetek félre, abszolút nem volt semmi problémán vele. Hogy is lett volna? Ismertem már elég régóta, tökéletesen tisztában voltam vele, milyen jópofa, és vicces meg aranyos tud lenni, még akkor is, ha igen sokszor képes Dominic jónéhány évvel idősebb kiadásaként viselkedni.

De Bruno… egész egyszerűen nem volt Joe. És ezzel sem lett volna semmi gáz, ha így indulok neki az estének, hogy vele töltöm el, nem pedig az egykori barátommal, akivel jókat sztorizgatunk majd a régi szép időkről, és a nosztalgiázás közepette esetleg rájövünk, mennyire rossz volt egymás nélkül ez a jónéhány év, minket bizony egymásnak teremtettek, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Sőt, akkor sem lettem volna ennyire csalódott, ha Joe-nak valamiféle dolga akad, és ezért másik partnert kell keresnem, és miért ne lehetne az Bruno, akit akár barátnak is nevezhetek.

De úgy, hogy Joe mindvégig így tervezte el a kis estémet… úgy éreztem nem lesz elég egy pohár bor, hogy ép ésszel kibírjam az egészet.

- Szóval… ennyi. Igazából nem történt nagyobb baja a srácnak. Ha leszakad a karja, egyáltalán nem mesélném ilyen lelkesen, ennyire azért nem vagyok… Bailee? – amint meghallottam a nevem, gyorsan felkaptam fejem, és ezzel teljesen nyilvánvalóvá is tettem, hogy az elmúlt percekben bizony nagyon messze jártam ahhoz, hogy akár csak mosolyogni is tudjak a sztorin.

- Csak elgondolkodtam… ne haragudj – vetettem egy bocsánatkérő mosolyt Brunóra, majd nagyot kortyoltam a boromból, és ijedten vettem észre, hogy tulajdonképpen nem is maradt már semmi a pohár fenekén.

- Nem haragszom, csak furán érzem magam, amiért az elmúlt nagyjából egy órában, csak én beszéltem. Szeretem hallani a hangom, ezt beismerem, de ennyire azért nem – kacsintott rám Bruno, és engem ismét elöntött a bűntudat. Annyira cuki. Miért nem tudok neki legalább esélyt adni? Csak egy ici-pici.

Azért, kisanyám, mert nem Joe, és ezt is te is nagyon jól tudod – szólalt meg fejemben a belső hang, amit legszívesebben már lepuffantottam volna, már ha lehetséges az ilyesmi. Mármint, attól még, hogy nem Joe, és nem érzem azt a bizonyos szikrát, még akár tök jól is elsülhetne a dolog.

- Ígérem, mostantól itt leszek teljesen, csak épp azon gondolkoztam, biztos jó választás volt-e az óriási steak-et kérni. Nem túl nőies választás – sóhajtottam színpadiasan, majd szélesen elvigyorodtam. És tessék, megy ez. Jól érzem magam.

- És nincs is azzal semmi gond, hogy nem nőies. Mármint, személy szerint sokkal jobban szeretem, ha egy nő jóízűen meg tud enni valamit. Egy óriási sült húst akár. Azok, akik még az öntet nélküli salátát is csak piszkálgatják, mondván elhíznak tőle... nagyon nem az eseteim.

- Pedig meg mertem volna esküdni, hogy Dominicnak és neked pont az ilyen lányok kellenek.

- Dominicnak, igen. De a srác még nagyon fiatal. Az ő korában, tudod mi a fontos, nem? – kérdezte Bruno, én pedig szaporán bólogatni kezdtem. Bár Dominic esete annyiban egyedülálló, hogy neki legtöbbször mindegy, milyen csajt csábít az ágyába, a lényeg, hogy csaj legyen.

- De azt ne mondd nekem, hogy annyi idősen, mint az öcsém, te teljesen más lettél volna. Úgy értem, menő, szörfös srác egyenesen Long Beachről. Tengerparti bulik királya lehettél, ebben biztos vagyok.

- Úgy volt… egy ideig – vont vállat Bruno, majd nosztalgikusan elmosolyodott. Nyilván eszébe jutott az a rengeteg bikinis csaj, akit annak idején lefektetett a hűs, homokos tengerparton. – Aztán… rájöttem, mennyire üresek, és unalmasak azok a lányok, akikkel legtöbbször múlattam az időt.

- És mi döbbentett rá erre? Egy a sok szörfös baleset közül, vagy egy csúnya csalódás? – csupán félig vicceltem, tényleg kíváncsi voltam, mi lehet egy menő srác oka arra, hogy hirtelen levegőnek nézze a lábai elé boruló szépségeket.

- Nem, egyik sem talált – csóvált meg a fejét Bruno. – Te voltál az.

- Hogy mi? – kérdeztem szinte abban a pillanatban, hogy befejezte a mondatot, ráadásul kicsit éles hangon, szóval a mellettünk lévő asztalnál térdepelő srác, aki épp megkérni készülte barátnője kezét, dühös pillantásokat vetett felém, amiért megzavartam élete nagy pillanatát.

- Igen, igen. Először a neten olvastam arról, amit Joe-ért tettél, hogy megmentetted egy gyilkostól, és azt hiszem… itt jöttem rá, hogy mennyivel érdekesebb egy lány, ha okos, bátor és talpraesett, mint azok, akiknek csak arra van eszük, hogy olcsón kifogják a legújabb márkás cuccokat, bár az efféle ész is becsülendő, természetesen.

- Onnantól kezdve – Bruno megeresztett felém egy nagyon halvány mosolyt -, mondhatni, a rajongód lettem. Mintha csak egy lány lettem volna, aki a kedves barátodért van odáig meg vissza, gyűjtöttem mindent Bailee Queenről. Újságcikkeket, képeket, bármit.

Éreztem, hogy megtelik könnyel a szemem, ezért gyorsan pislogtam néhányat. Még soha senki nem rajongott értem, és be kell vallani, ez nagyon jó érzés volt. Kezdtem érteni, miért ragaszkodik annyira Dominic a sztárvilághoz.

- Persze, ahogy az lenni szokott rajongóknál, tudtam, hogy abszolút nem lenne semmi esélyem nálad. Hiszen a világhírű Jonas Brothers egyik tagjával jártál, aki véleményem szerint meg sem érdemelt téged, de… mindegy. Az azonban biztos, hogy én lettem volna képes arra, hogy hetekre egyedül hagyjalak, amíg én énekelgetek valahol.

Oké, ez a rész kezdett nagyon nem tetszeni nekem. A helyes rajongás az egy dolog. A mérgesen rajongás egy másik, ami már nagyon nem szép vagy jó. Nézzük csak Fletcher esetét, aki ugyan csupán a barátnőjét imádta rajongásig, mégis… ölni is képes lett volna érte.

- Igazából már fel is adtam a reményt, hogy valaha is találkozok veled, vagy ilyesmi – folytatta Bruno. – Aztán, történt az a bizonyos eset. A szórakozóhelyen. Dominickel. Eleinte fogalmam sem volt róla ki ő, azt hittem, csak újabb részeg tinifiú, aki hamis személyivel sikeresen bejutott, aztán megfeledkezett arról, hogy kell mértékkel inni. Aztán egyszer csak megjelentél, miközben próbáltam talpra állítani az öcsédet, és bár a nagy találkozást nem éppen egy sikátorban képzeltem el, jónéhány konténer meg részeg ember társaságában, valahogy úgy éreztem, ez a sors keze lehet.

- Szóval – köszörültem meg a torkom, hogy legyen valamiféle hangom. Ennyi információ így hirtelen túl sok volt, ugyanis -, nem is azért jelentkeztél Dominic mellé főtestőrnek mert annyira megszeretted azon az éjszakán úgy hirtelen, hanem mert…

- Mert szerettem volna a közeledben lenni, pontosan. Persze, időközben nagyon megszerettem az öcséd is, sosem hittem volna, hogy mikor éppen józan, és nem a csajokon jár az esze, ennyire normális srác.

Kezemben az üres poharat szorongatva, mert éppen egy pincér sem járt arra, hogy újra töltsön nekem, próbáltam szépen, lassan feldolgozni magamban mindent. Bruno. Dominic testőre és legjobb barátja Bruno gyakorlatilag már rengeteg éve rajong értem, és abban a buliban a találkozás talán véletlen volt, de utána aztán semmi más.

Na, és az, amit Joe-ról mondott? Eléggé idegesnek tűnt közben, talán képes lenne arra is, hogy… oké, fenyegető leveleket írni talán igen, de a kocsim rongálására biztos nem, pláne, mivel sz… nem, maradjunk annál, hogy rajong értem, vagyis egészen biztos nem tart ribancnak, márpedig az a szó díszelgett a szélvédőn.

De mi van, ha már annyira elborult az elméje, hogy tényleg egy lotyónak tart azért, mert Joe-val is szóba állok, mert azt hiszi csak az övé vagyok, meg minden?

Gyorsan Brunóra néztem, aki szerencsére abban a pillanatban a friss jegyes párocskát figyelte a mellettünk lévő asztalnál, ugyanis a lány igent mondott a srácnak, az elrontott pillanat ellenére is.

Úristen, talán Brunónak is az jár már a fejében, hogy fogja megkérni a kezem, és amennyiben nemet mondok… vajon mit csinál? Addig kínoz, amíg a felesége nem leszek? Esetleg megöl, hogy ha őt nem szeretem, mást se szeressek?

- Bailee, minden rendben? – fordult vissza hozzám Bruno, miközben én még továbbra is csak bámultam rá. Egyáltalán nem tűnt brutális gyilkosnak ragyogó, kék szemeivel és bozontos, szőke hajával, de ha egy valamit megtanultam sok-sok éve Los Angelesben, hát azt biztos, hogy még a tízes listán tizenkét pontot érdemlő pasasok is lehetnek velejéig romlottak.

- Igazából… kezdem kicsit rosszul érezni magam.

- igen, eléggé sápadtnak is tűnsz – bólintott Bruno. – De ugye nem azért, amit…

- Jaj, nem, dehogy – legyintettem gyorsan. – Biztos a bor az oka. Vagy a fülledt levegő. Lehet, jobb lenne, ha kicsit kimennék levegőzni, vagy ilyesmi.

- Nem, nem, lehet valami komoly. Hívok egy kocsit, és hazamegyünk, rendben?

Sután bólintottam egyet, majd miután Bruno felállt, hogy intézkedjen, gyorsan megpofozgattam magam. Igazából nincs semmi gáz. Ahogy bizonyíték sincs arra, hogy Bruno valóban a Manus lenne. Sőt, ezt bizonyára csak az a kis borocska mondatja velem, amit megittam. Abszolút teljesen biztos.

- Nem akar senki megölni – suttogtam magam elé. – Vagy ha mégis, egészen biztos nem Bruno az.

Vettem egy mély levegőt, majd kezembe fogtam a táskám, elindultam az étterem kijárata felé, és közben magamban azért fohászkodtam, hogy nagyjából tíz perc múlva a kellemes kis lakosztályomban térhessek nyugovóra egy éjszakára, nem pedig a tenger fenekén úgy nagyjából… örökre.